Vizsgafilmeket nézni jó, mert remek rálátást nyújt, mik azok a témák, amik a legújabb filmes generációt érdeklik és egyben jelzik azt is, kikre érdemes odafigyelni a jövőben. Elmúltak azonban azok az idők, amikor a végzős rendezők nagyjátékfilmekkel készülnek későbbi pályájukra, már nem érkeznek Moszkva terek és Hukklék, a jelenlegi finanszírozási helyzetben kisjátékfilm a maximum, amit készíthetnek (ezért (is) volt nagy durranás két éve Reisz Gábor low-budget remeke, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan).
Kisjátékfilmmel diplomázni viszont nagyon nehéz, komolyabb dolog, mint azt a laikus néző elsőre gondolná. Hiszen az időkorlát már megszabja azt, hogy nagyívű történetet nem lehet elmesélni, és a néző sokszor úgy érzi, az alkotó igazából csak egy hosszabb történet egyetlen epizódját meséli el, s a kisjátékfilm csupán egy hosszabb trailer vagy egy ízelítő. Az érzés sokszor abból is fakad, hogy a készítők nyitva hagyják egy-egy történet végét. Ami részint érthető is, hiszen kerülni igyekeznek a klisés lezárásokat, vagy nemes egyszerűséggel a nézőre bízzák, gondolják tovább a történetet. Ez viszont kétirányú utca: egyszerre felmenti az alkotót, hogy mindenképpen megoldást kínáljon főhőse(i) számára, viszont a néző okkal kérdezheti:
Mit akart közölni a költő?
A Színház és Filmművészeti Egyetem idei mester képzésben résztvevő végzős rendezők és operatőrök vizsgafilmjei is kelthetik ezt az érzést nézőben, hiszen a hét levetített filmből legalább ötnél az lehet a néző érzése, egy jelenet még lemaradt a végéről. Hiányzik a feloldás és a lezárás, ezt pedig sokszor kívánja az ember. Sőt, amíg tavaly az SZFE 6×6-os osztályának vetítéséről azt írtuk, hogy igazán koherens, akkor az idei végzősök munkáiról már kevésbé mondható el, akadt olyan, ami kilógott felfelé. Viszont a kevésbé emlékezetes darabokban is van valami lelemény, akár történetileg, akár filmnyelvileg. De ha már operatőri vizsgafilmekről is beszélünk, fontos megemlíteni a fényképezést is, amely minden film esetében nagyon kiegyensúlyozott és egységes volt. Ugyanez elmondható a színészválasztásról is.
A legelső kisjátékfilm Hajnóczy Péter novellája alapján készült, főhőse pedig egy hegyvidéki település hentes-mészárosa, aki egy plakát felhívásának köszönhetően elmegy vért adni, de csakhamar kiderül, szinte VÉGTELEN mennyiségű vérkészlettel bír. A két lábon járó vérzsákká változó férfi véréről azonban kiderül, egyáltalán nem olyan fontos, mint azt eredetileg remélte. Erős felütés: a stílus kellőképpen abszurd, igazi disznóvágást kapunk, és egy pillanatra a Taxidermia szelleme is megidéződik. Viszont a hangulatos képek mellett (lásd lentebb az egyik jelenetképet) soványka a sztori (de ez is csak a többi vizsgafilm mellé téve igaz), valamint a főszereplő igazi személyisége és akarata sem világlik ki eléggé.
Véradó (15 perc) – rendező: Benkó Tamás, operatőr: Domokos Balázs
A vetítés második, egyben leghosszabb filmje a menekültügyet választotta témájául, amelynek főhőse a szerb-magyar határon illegálisan átszökni akaróknak nyújt segítséget némi Euro fejében. A témaválasztás abszolút kurrens, a megvalósítás viszont már döcög. A főszereplő hiába a remek Vilmányi Benett, az elején a szájába adott belső monológ, a túlmagyarázott cselekmény, a hosszúra nyújtott tinilázadás megöli az igazi mondanivalót és a korképet is rombolja. Feszesebben, rövidebben, a túlzásokat lemorzsolva és a dialógusokat megkurtítva talán működött volna.
Welcome (37 perc) – rendező: Dudás Balázs, operatőr: Bántó Csaba
A vetítés legnagyobb tapsát (nem érdemtelenül) Szilágyi Fanni rendezése kapta, aki megint jó arányérzékkel kapott el pillanatokat a való életből (a Kálvin téri vak énekes bácsi, a karácsony tájékán megjelenő aluljárós csipogó kutyák), s egyszersmind készített egy mosolyogtató mesét Julcsiról, aki egy furcsa Lionel Messis álom után végül nem tudja elnyomni a vágyait és focizni kezd. (A mű eredetije, Mán-Várhegyi Réka írása itt található). Pedig előtte teljesen kiegyensúlyozott életet élt, aki nem vágyott sok mindenre, csak egy kókuszmatracra, kisbabára, három szobás, erkélyes lakásra meg egy kutyára. Ahogy korábban már méltatott kisjátékfilmjeiben (Kamaszkor vége I. és II.), ebben az alapanyagban is annyi potenciál van, hogy üvöltene azért, hogy nagyjátékfilm készüljön belőle. Külföldi díjakat még biztosan bezsebel.
A csatárnő bal lába életveszélyes (12 perc) – rendező: Szilágyi Fanni, operatőr: Becsey Kristóf
A film a rendszerváltás óta eltelt időszakban szinte bármikor játszódhatna, hiszen története univerzális: főszereplője három tizenéves, akik egyikük tizennyolcadik születésnapját ünneplik, majd kalamajkába keverednek a zsarukkal némi marihuána miatt. Természetesen az farag rá a legjobban, aki a legkevésbé sáros, hiszen galamblelkű és még verseket is ír, titokban pedig szerelmes a Totál presszó pultos lányába. Sajnos a történet pont ennyi és nem több. Egy erősebb szavú vezető tanárnak talán szólnia kellett volna, hogy valami dramaturgiai truváj, csavar lehetne a sztoriban.
Isten éltessen! (19 perc) – rendező: Vízkeleti Dániel, operatőr: Kiss Marcell
A cselekmény főhőse az elvált szülők gyermeke, Anna, aki olyan, mint egy tipikus tizenhét éves lány: türelmetlen, utálja, hogy az anyja állandóan cseszteti, nem akar mosogatni, a barátaival lógna, sőt, igazából legszívesebben nem is beszélgetne vele. Anyja azonban rá van szorulva, hiszen vak és cukorbeteg. Egy nap megérkezik életükbe A FÉRFI (Elek Ferenc megformálásában), ám Anna mégnehezebben viseli ezek után a közös családi „idillt”, pláne amikor kiderül, hogy a férfi szándékai sem túl tiszták. Az egyetlen kritika az anyukát játszó amatőr szereplőt érheti, aki sajnos nem minden jelenetben tudta elég természetesen alakítani a lányával küzdő kiszolgáltatott szülőt.
Kötött pálya (20 perc) – rendező: Mayer Bernadette, operatőr: Táborosi András
Ez a film is Szilágyi Fanni rendezésében készült, aki a többiekkel ellentétben azért képviseltette magát két filmmel, mert eggyel több operatőr készített vizsgafilmet, mint rendező. A road movie főszereplője Magdi, egy igazán extrovertált lány, aki a Vittulában énekelget, bulizik, lazul, viszonylag alacsony a felelősségvállaló készsége, és jobbára egy cserepes növény gondozása is gondot jelent neki. Egy napon azonban ráakaszkodik terhes nővére, aki megkéri, hogy vigye el autóval Romániába, hogy Európa szívcsakrájánál szülhesse meg gyermekét (!), s velük tart két spiritualista ezoterikus (!!!): egy bába, meg egy rokon, akik segítenének a szülésnél. Az utazást persze nem várt események bonyolítják, és persze mindenki tanul valamit a kaland során. Az ötlet, a szereplők, a megvalósítás mind piros pontot ér.
Minden vonal (21 perc) – rendező: Szilágyi Fanni, operatőr: Rónai Domonkos
A vetítés egyik legbetegebb végkifejletű alkotása kétségtelenül Nagy Zoltán rendezése, amelyben Anita, a pincérnő mindennapjait követhetjük nyomon, amik nagyjából ugyanúgy zajlanak: reggelente többnyire késve ébred (bár a szomszédban állandóan fúrnak), szinte mindig az arca előtt megy el a busz, a munkahelyén vegzálja a főnöke, este vár a jattra, majd hazamegy egy pizzával és nehezen alszik el a szomszédban állandóan kufircolók zajától. Minden pénzét félreteszi, gürizik az álmáért, végül a film csattanójaként pedig más álmát valósítja meg. Igen. Úgy. A cím is erre utal. S amikor ezt összeraktam, kellemetlenül éreztem magam, de jó értelemben. A kisfilm úgy lett egy abnormális poénra (nálam ez pozitív jelző) felhúzva, hogy legtöbbször realista módon kezelt mindent (a mexikói öngyújtó-övcsatos melós, meg a hűtőszobában kucsmában ácsorgó főnök kivételével). Már csak emiatt is megvett.
Enyhén sós (24 perc) – rendező: Nagy Zoltán, operatőr: Gulyás Nándor
