Az Alice Csodaországban az Avatar hype-olta 3D-őrület kellős közepén érkezett, s meg sem állt egészen egymilliárd dolláros bevételig, ami egyben végérvényesen az élőszereplősített mesék vágányára lökte a Disney-t. Az már más kérdés, hogy a rendező Tim Burton munkásságának mennyire tett jót ez a film, hiszen nagyon messze van a direktor gótikus rémlátomásainak világától, formanyelvi elemként szinte csak a minimálabszurditás maradt meg, no meg állandó bútordarabja, Johnny Depp.
Ettől persze az Alice Csodaországban lehetne jó film, nem törvényszerű, hogy a rendező ugyanabban a horror-fantasy zsánerben alkosson élete végéig, de pont ettől a „timburtonösség” hiánya miatt is akadozik a film (no meg a cselekmény butaságai és unalmassága, valamint Depp túltolt mókázásai miatt is, de ez most legyen mellékes).
A mérsékelt nézői és kritikai fogadtatás ellenére azonban az anyagi siker értelemszerűen folytatást szült, igaz, már nem Tim Burtonnal a rendezői székben (ő már csak executive producer volt), hanem James Bobin dirigálásában, aki egyébként nemsokára még ennél is keményebb örökséggel, a Man in Black – Jump Street crossoverrel is szembe kell, hogy nézzen.
Az Alice Tükörországban ezen kívül szinte alig változott valami, Alice-t továbbra is Mia Wasikowska, Kalapost Johnny Depp, míg a lufifejű Vörös királynőt Helena Bonham Carter alakítja, a cselekmény továbbra is ostobácska, a látvány pedig újfent grandiózus, de unalmas. És semmi több. Egyetlen pozitív változás, hogy a többmázsányi vakolattal sminkkelt Depp kevésbé tolja fullba a kretént, míg Anne Hathaway is kevésbé Martha Stewart.
Apró reménysugár a Sacha Baron Cohen által életre keltett IDŐ, ő az egyetlen szereplő, akinek bármennyire is érthetők és drámaiak a döntései (sőt, néhol még szórakoztatók is). Az más kérdés, hogy a forgatókönyv és a szereplőtársak kevesek hozzá, hiszen ergya idővel kapcsolatos szólásmondásokkal/közhelyekkel csesztetik, el is rontva mindazt, amit képviselhetne. (Az egyetlen szóvicc, ami nem hangzik el, az az IDŐPOCSÉKOLÁS, pedig remekül keretbe foglalná az egész film mondanivalóját.)
A cselekmény mint ebből is látszik, az előző rész jó szokását megtartva tájékoztató jellegűnek kezeli a Lewis Carroll eredetijét (a magyar cím pedig olyannyira, hogy a film bizony ugyanott játszódik, mint a korábbi epizód, nem Tükörországban). Alice három évvel idősebb lett, hajóskapitányként bejárta a tengereket, de országos cimborája ismét bajba kerül, így azonnal rohan is hozzá. Kalapos beflesseli, hogy élnek a szülei, de mivel ebben senki sem hisz, belebetegszik. Még maga Alice sem, aki aztán mégis megpróbál megoldást találni a problémára, és visszautazik a múltba IDŐ kronogömbjével, hogy segítsen Kalaposon.
Az időutazás önmagában mindig izgalmas szubzsáner, ebben a filmben is nagyjából ez a legérdekfeszítőbb néhány rész, az eleve elrendeltséggel, a múlt megváltoztathatatlanságán át az időparadoxonokig. Viszont minden más közepes, pedig annyi lehetőség rejtőzne a carolli Csodaországban.
A mesék mindig didaktikusak, hiszen kötelező elemük, hogy a történet végén valamiféle eszmei mondanivaló, tanulság szülessen meg, de itt a morális tartalom is túl van tolva a múlt nagyrabecsülésének fontosságáról, a családi döntések tiszteletben tartásáról és álmaink megvalósíthatóságának előtérbe helyezéséről.
Az Alice Tükörországban egy feleslegesen túlcifrázott adaptáció, ami polipropilén szilárdságú látványa és tanulságai miatt egyáltalán nem emlékezetes, bár dühítő sem. Valószínűleg a legelvakultabb Tim Burton-Johnny Depp gyűlölők sem fognak vonyítva máglyát rakni, de ettől még nem jó a film. Elrettenteni senkit nem akarok tőle, mert a tizenpárévesek és az ortodox Johnny Depp rajongók akár még szerethetik is, de ez nem változtat azon, hogy teljesen jellegtelen és érdektelen mese lett.
Alice Tükörországban (Alice in Wonderland: Through the Looking Glass). Színes, magyarul beszélő, amerikai fantasztikus film, 113 perc, 2016. Értékelés: 5/10
