Fliegauf Benedek általában is eléggé odaadja magát a filmjeinek, a Liliom ösvény esetében ez fokozottan így van: amellett, hogy ő írta és rendezte, producerkedett is a filmen és a zenét is ő szerezte – egyáltalán, láthatóan igazi szerelemgyerek neki ez a történet. Ugyanakkor ezzel a mélyen gyökerező szerzőiséggel az is együtt jár, hogy a film annyira önmaga felé fordul, hogy a nézőtől gyakorlatilag alig akar valamit, annyira például azt sem akarja, hogy a néző ott legyen. Az már csak szomorú megjegyzés, hogy valószínűleg meg is kapja majd, amit akar.
Aprócska történet ez egy válófélben lévő fiatal anyáról, Rebekáról, aki kisfiának, Daninak mondott meséibe ventilálja bele saját gyerek- és felnőttkori traumáit, az ő kezébe kapaszkodva lépdelve végig a feldolgozás útján (liliom ösvényén?). A mese végtelen, örökké tart, a mindennapok része és kerete lesz, összefonódik a valósággal, melyben közben valós időben is akad feldolgozni való bőven. Így aztán a történet erre a két emberre fókuszál, minthogy minden további szereplő gyakorlatilag a múlt egy-egy elengedésre váró démona, vagy jóformán csak elbeszélésekből ismert figurája, arcukat is alig, vagy egyáltalán nem látjuk.
Sajnos azonban az alakítások csak anya és fia feltétel nélküli összekapaszkodását tudják elhitetni: a két színész kémiája szépen működik, de saját karakterüket nem sikerül feltölteni tartalommal. Pedig hatalmas Stefanovics Angéla-drukker vagyok, de itt mondataiból ki-kihallatszik a “papír”, ahogy Sótonyi Bálintnál is. Ugyanakkor az is igaz, hogy a forgatókönyv nem adott sok lehetőséget az életszerű dialógusokra. Kár érte – misztikum ide vagy oda, a sikerültebb szövegrészek életszerűsége mindig látványosan működtetni kezdte a színészek között a fent említett kémiát. Furcsa élmény: az érintések, a fizikai kontaktus szép, hihető kapcsolatot rajzol a két szereplő közé, beszélgetéseik viszont sokszor mint az idegenekéi. Ezek a pillanatok pedig rendre kirángatják a nézőt a film egyébként szépen építkező hangulatából. Kár érte, mert az atmoszféra olyannyira működik, hogy a film önmagába fordultsága ellenére is simán magába húzza a nézőt.
Budapest például sosem volt még ilyen misztikus – mert a misztikum a történetben, a szereplőkben lakik, a gyerektekintet kölcsönöz varázsosságot még a lépcsőkorlátoknak is. És ez az, ami a film értékét is adja: ennek a sűrű fantáziavilágnak a megmutatása pont olyan bizonytalan kezű, tapogatózó, leküzdhetetlen kíváncsiságú kísérletezéssel, ahogy a gyerek fedezi fel a világát az udvar kavicsaitól a kísértetekig. A gyakorlat szintjén ez szokatlan, változatos látványvilágban jelenik meg a filmben: a derengő szépségű snitteket követelőzően intim közelikkel operáló kézikamerás “home-videók”, nyomasztó éjjellátós állóképek váltják – amikor kísérleti filmként emlegetik a Liliom ösvényt, akkor főleg erre a vizuális sokszínűségről van szó.
Másról nagyon nem is lehet, a mikroszkopikusan picinyke történet mellett csak a hangulatok minél hatásosabb felfestése marad lehetőségként – ezzel pedig nincs is gond, Fliegauf olyan erővel jeleníti meg a misztikumot, a gyermeki rettegést, a naivitást, a játékot, a feloldozást, hogy az még jóval később is kísérti a nézőt. Kár, hogy ez az erő nem tud (nem akar?) megszólítani, magával vinni, mész, ha akarsz. Nem jó nézőként ennyire egyedül maradni.
Liliom ösvény – színes, francia-német-magyar filmdráma, 91 perc – 7/10
