2001-ben, a Kid A című albumon már megzenésítettek egy használati utasítást arról, hogyan kell eltűnni (How To Disappear Completely And Never Be Found), de az ötlet jóval korábbról származik, az első slágerükben az 1993-as (te jó ég!) Creepben is elmormolta az énekes Thom Yorke, hogy „szeretném, ha észrevennéd, hogy már nem vagyok itt” (I want you to notice, when I’m not around). A klasszikus britpop-dalt ma már vércikinek tartja az együttes (tekintve, hogy hova jutottak, ami a műfajokat és a hangzásvilágot illeti, nem csoda), mégis: most, huszonhárom év után jött el a tettek ideje. A Radiohead május első napjaiban egyszerűen eltűnt az internetről (értsd: a Föld színéről). Felmerült, hogy meghekkelték őket, ahogy az is, hogy valamiféle tiltakozó akció mindez – Thom Yorke antikapitalista nézeteit ismerve ez még lehetséges is volt –, ám akik ismerik őket, pontosan tudták, mi következik:
Logikus, nem? 2016 van, nagyon nehéz túlharsogni az internet fehér zaját, ha hírverést akar az ember. A Radiohead tagjait elnézve mellvillantással nem sokra mennének, mint Rihanna; egy-egy erős mondatnál, kiposztolt kontentnél sokkal nagyobbat üt az interneten, ha eltűnünk onnan. (Nagyon lazán kapcsolódik, de ezt épp a napokban illusztrálta Aczél Endre is.) Hogy tudatosan megtervezett és kivitelezett akcióról volt szó, egyértelmű volt: a Radiohead szépen lassan, bájtról bájtra tűnt el a netről. Honlapjukon egyre kevesebb tartalom volt elérhető, míg egy üres lappá nem vált az egész, Facebook-bejegyzéseik felszívódtak, eltűntek a képek és a videók is, majd az összes adat, sőt Thom Yorke Twittere is kiürült. Ez utóbbi robbant a legnagyobbat: Magyarországon alig használják, ám nyugatabbra a Twitter az első számú kapocs előadók és közönségük közt.
Fontos, hogy nem oldalaikat, csak az azokon szereplő tartalmakat törölték, azaz
nem volt mögötte semmi. Ez aztán az önironikus metagesztus, nem? Igaz, úgy lett volna az igazi, ha az összes tag törli mindenét, de nem, Yorke Twittere volt az egyetlen áldozat, a többi tag, Jonny Greenwood, Colin Greenwood és Philip Selway minden oldala maradt a régiben. Azt pedig, hogy ezek után mi következik, már abból is lehetett sejteni, hogy menedzserük elárulta: júniusban jöhet az új album. Ebben egyébként sokan kételkedtek, nem azért, mert ez túl korai (hiszen az ilyen neves együttesek új lemezének megjelenési dátumát már akár egy évvel előre bejelentik), ellenkezőleg: miért tűnne el a Radiohead a netről, hogy aztán több mint egy hónapot várassanak mindenkit? Az ő elméletük az volt, hogy már május első felében történik valami. Erre utalt az is, hogy elsején több ezer bennfentes, aki tudott valamit, ugyanazt a három szót tweetelte, például Elijah Wood is:
Burn The Witch
— Elijah Wood (@elijahwood) April 30, 2016
…illetve a nagyon furcsa röplap, amit több rajongó talált a postaládájában április végén:
Umm, I just got this in the post from Radiohead. Is the new album called Burn The Witch? pic.twitter.com/zv5QKnDeGh
— Niall Doherty (@NiallMDoherty) April 30, 2016
Nekik lett igazuk. Harmadikán megjelent a Radiohead új klipje – ennek a címe Burn the Witch, és nem az albumé, ahogy azt a legtöbben jósolták. Maga a videó elsőre egy furcsa, de Radiohead-mércével nem különösebben formabontó kisfilm, amelyben egy öltönyös-nyakkendős közszolga (nyilván valami ellenőr) egy idilli, vidéki közösségbe érkezik, ám az út nem úgy ér véget, ahogy szerette volna. A bábfilm azonban ennél többről szól. Egyrészt a hatvanas évek utópisztikus gyerekműsorát, a Trumptont idézi, melynek világában nincs bűnözés, viszont csak fehér, középosztálybeli karakterek szerepelnek benne, és amelyet azóta egy Twitter-elmélész ügyesen összekötött a menekültellenes brit szélsőjobbal, tiltakoztak is emiatt az érintett UKIP tagjai. Másrészt visszaköszönnek egy hetvenes évekbeli kultikus horror, a Wicker Man szimbólumai és története (nem, nem a bizarr Nicholas Cage-féle adaptációról, hanem az eredeti brit filmről beszélünk); ezek szerint a boszorkány maga a kormányügynök/ellenőr. Ideje megnézni!
A Radiohead 2007-ben kiadta rég várt lemezét, az In Rainbowst. Egyrészt online is megjelent – ne feledjük, ekkor még az internetre a zeneipar elpusztítójaként tekintettek – másrészt teljesen ingyen le lehetett tölteni, azaz mindenki annyit fizetett, amennyit akart, ha semmit, akkor semmit. (Sokan fizettek sokat.) 2011-ben, hosszú hallgatás után egyszer csak közölték: most vasárnap megjenik új albuma, a King of Limbs. A világ (na jó, a világ lakosságának füllel és közepesen fejlett központi idegrendszerrel rendelkező része) ledöbbent és alig várta a vasárnapot, az együttes pedig ki is adta a lemezt. Pénteken. Eközben az énekes személyesen osztogatott Radiohead-tematikájú, saját gyártású újságot a lemezboltokban. Yorke egyébként nemrég egyenesen torrenten jelentette meg szólólemezét.
Azaz most, 2016 májusában mindenki tudta, hogy a klip után csak egyvalami következhet: az együttes történetének kilencedik lemeze, méghozzá napokon belül. Ehhez képest megjelent még egy videó, a Daydreaming, hétfőre virradóra pedig maga az album, az A Moon Shaped Pool, azaz Hold-alakú medence. (A jól felépített tervet csak a Google zeneboltjának bakija árnyékolta be, véletlenül letölthetővé tették a lemezt, amit aztán tízezrek letöltöttek, mielőtt észbe kaptak volna.) Ezúttal fizetni kell érte, ebből pedig biztosra vehető, hogy elterjed majd a torrent- és a kalózoldalakon is.
Hogy milyen az album? A Radioheadről beszélünk, azaz semmi értelme nem lenne az első (vagy második, vagy ötödik) meghallgatás után kritikát írni, ehhez a zenéhez idő kell, dolgozni kell vele, hogy megszeresse az ember, hagyni neki időt, hogy beivódjon a bőre alá. Ezért inkább megkérdeztem egy zenészt, Dányi Krisztát, aki Morningdeer nevű – most épp egyszemélyes – kísérleti pop- jazz- és elektronikus projektjéről ismert, és akinek komoly ihletforrást jelent a Radiohead, hogy mesélje el, milyen volt az első benyomása. Íme.
Nekem tetszik az, hogy nem próbáltak nagyon újat mondani és épp ezért meg is tudnak lepni. Ezt egyenként a dalokra és albumra mint egészre is értem. Sokkal akusztikusabb lett, mint a King of Limbs, de meglepő helyeken adnak be izgalmas elemeket (az Identikitben például az analóg szintis vokálos rész), és a harmóniakezelésre is ugyanez jellemző; nagyon visszafogott, a megfelelő helyeken elhelyezett szolid villantásokkal. ABC-be rendezték a számokat és régi trackek (Identikit, True Love Waits) is felkerültek, szóval talán valami összefoglaló album ez, de annak elég cool. Nyugis meglepetés.
Hát ilyen a Radiohead új lemeze.
