Minthogy nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a vígjáték fogalmát kisajátítják az excrementumok, a genitáliák és a mozgáskoordinációs problémák – azaz hasmenésen, muffokon, valamint orra eséseken kacarász a mozinéző – így kitartóan keresem a vígjátékokat, amelyeken az is tud nevetni, aki szerint nem vicces egy szennyvíztározóban fürdőző család. Kultúrsznobériával ha vádolható is vagyok, nem poénfronton, például a teljesen mainstream, mindenki számára érthető Zootropolis fergeteges humorán remekül szórakoztam, pedig milyen érdekes, ott nem használta senki hajzselének a taknyot, hogy egyéb testnedvekről ne is beszéljek, pedig ugye olyan is volt már a filmtörténetben. A főnökre is azzal a szándékkal ültem be, hogy hátha most majd látok egy vígjátékot, ami – te atyaúristen, micsoda igények – vicces. Hát, nem sikerült.
A címbeli főnök Michelle, aki annak ellenére, hogy nehezen indult az élete – árvaházban nevelkedett, ahová újabb és újabb nevelőszülői is sorra visszahozták, bár az például nem derül ki, miért – történetünk kezdetén a csúcsok csúcsán trónol: az üzleti élet királynőjeként ünneplik, az ország leggazdagabbjai között tartják számon, de csak addig, míg egy húzása miatt volt szeretője, Renault börtönbe nem juttatja. Pár hónapnyi kóter elég hozzá, hogy lenullázódjon, házát és minden vagyonát elviszi a botrány, szabadulása után volt asszisztense, az egyedülálló anya Claire fogadja be. Michelle-t megihleti Claire kanapén tespedés közben majszolt brownie-ja, és előáll egy tuti üzleti ötlettel, ami majd mindannyiukat jól beviszi a tutiba. Michelle üzleti érzéke persze most sem mond csődöt, egyedül hősünk nem létező társas kompetenciái veszélyeztetik az idillt, és persze az örök szerelem/rivális Renault.
Kétségtelen ugyan, hogy A főnök nem az igazi legalja-humorban utazik, nem esik senki arccal a pöcegödörbe, ami üdítő változatosság, de azért a fent definiált bugyutapoén-triumvirátusból kettő fellelhető itt is: a mozi egyik viccesnek szánt jelenetében a főhős plasztikázott puncija és önbarnítózott popsija hivatott a humorforrás lenni, és bukdácsolásból is bőven akad, hahaha, a lépcsőn legurulás még mindig poén, tényleg, 2016-ban? Amúgy az, még a sajtóvetítésen is fel-felharsan egy-egy kacaj egy orra esés láttán, avagy ugye a kritikus is ember.
De a probléma a filmmel mégsem a poénok témája, hanem azok minősége: A főnök megátalkodottan nem vicces. A poén-próbálkozások laposak, a főszereplő Melissa McCarthyval nem tudom mit csináltak, hogy ennyire nem működik, amikor ő az egyik legviccesebb nő ma Hollywoodban. A kevés valóban működő pillanatot – és azt, hogy a filmre 1 helyett 3 pontot is tudok adni – nem neki, hanem a show-t tizedannyi filmidővel is pofátlanul ellopó Peter Dinklage-nek köszönhetjük. Mindünk kedvenc Tyrionja olyan ritkaságokkal ajándékozza meg a nézőt, mint például jellemkomikum, vagy egyáltalán, jellem: karakterének van valami íze, története, motivációi, míg a főszereplő szimplán csak egy fejlett üzleti érzékű rosszfej, akinek néha vannak pillanatai, amikor úgy viselkedik, mint egy emberi lény. Kristen Bell félelmetesen felejthető, mintha ott se lenne, a felvonultatott gyerekszínészek meg, hát, olyanok, mint az átlag gyerekszínész Hollywoodban: ripacsok, laposak és/vagy irritálók.
Mindemellett a film még azt sem adja meg a nézőjének, hogy úgy szórakozzon rajta, ahogy csak egy igazán igazi trashfilmen lehet, az „annyira rossz, hogy az már jó” élményét elveszik a dugába dőlt vicceskedések, amelyek botrányosnak túl laposak, groteszknek meg nem elég meglepőek. Ez a film unalmas, izzadságszagú, felesleges, a stúdió pénzének és a néző idejének tökéletes pazarlása, ha te, kedves olvasó, mozi helyett inkább leülsz az udvaron/erkélyen a tavaszi napsütésben, és 99 percen át magad elé meredve szemenként villára tűzött konzervborsót rágcsálsz, még annak is több értelme van.
A főnök (The Boss) – színes, amerikai vígjáték, 99 perc – 3/10
