Nagyi a szekrényben
Nagyi csonka családjával az Amerikai úton lakott, barna haját kontyba fogta, s délutánonként többnyire fakanalat tartott a kezében. Nem azért, mert imádott főzni, hanem mert sokan laktak a házban, és senki más nem vállalta az efféle munkát. Ott laktak az unokák: Pali, Laci, Kati – meg Sanyi, a Nagyi fia.
Nagyi főzés közben a rotyogó edények mögötti színes csempéket nézte, és odaképzelt rengeteg dolgot, amit szeretett. Például, amikor a nagypapa még élt, és fiatalok voltak, és a Hármashatár-hegyen egy kövér bokor aljában a nagypapa megfogta Nagyi kezét.
– Tudom, hogy maga már nem szűz – szólalt meg a fiatal, pödrött bajszú nagypapa a bokor tövében.
– De – válaszolta a nagymama. Ekkor a nagypapa megcsókolta, és zakója zsebéből elővett egy aranygyűrűt.
Hej, milyen gyönyörű idők voltak azok, milyen jó volt a nagypapa alatt! Amikor együtt fürödtünk a patakban, kirándulni jártunk, amikor még nem kellett kivezetni a hasán a végbelét.
De az élet elszáll, eltűnik sok szép pillanat, és mi marad utána? Hit, reménység, szeretet, aszott test, mely már nem működik rendesen. Nagyi nem szerette, amikor kiesett a kezéből valami, például vekkeróra, fűszer, szappan, nejlonzacskó. Azt se, amikor kórházba vitték. Nincs semmi baja a pszichéjével, gondolta, egyszerűen csak feledékenyebb a kelleténél, néha eltéved az utcán. Erre a legjobb megoldás, ha nem megy sehova, akkor viszont még kevesebb dolog történik. Milyen csodás lenne egy új ruhát varratni!
Nagyi az edények mögött egy délceg huszárt látott, aki díszes hüvelyéből előrántotta fényes kardját, és mély hangon lalalázni kezdett. A huszár kiköpött olyan, mint a nagypapa harmincéves korában, csak rövidebb a bajuszkája. A kép elsötétült, és két játszadozó fóka jelent meg a csempén. A fókák körbe-körbe ugrándoztak, ugattak, majd előkerült egy pöttyös labda, melyet az orrukon pörgettek, és ügyesen átpasszoltak egymásnak.
Laci, Pali, Kati berontottak a konyhába.
– M i lesz a kaja? – kérdezték.
Nagyi nézte, ahogy a dobpergés közepette az idomár meghajol, és a két fóka levonul a csempékről.
– Bravó! Bravó! – mondta a Nagyi.
– Nagyi, mar megint mi bajod van?
– Tessék, picinyem?
– Mi lesz a kaja?
– Paradicsomleves és rakott krumpli.
– Hű de jó, hurrá, éljen a paradicsomleves, én nagyon imádom a paradicsomlevest – mondta Pali.
– Én utálom a krumplipürét, tisztára olyan, mint a pempő, az öregeknek való, nem is kell megrágni, jaj de kaki a krumplipüré – mondta Laci.
– Nem püré lesz, te buggyant – szólt Kati.
A Nagyi nem örült, hogy ott vannak körülötte a gyerekek, mert a cirkuszi jelenetre és a félig-meddig már odakozmált levesre szeretett volna koncentrálni.
– Menjetek ki, gyerekek. Játsszatok a kertben, vagy tanuljatok egy kicsit – ajánlotta.
Pali ivott egy pohár tejet, és kiment testvéreivel a konyhából.
– Voilà! Merci! – kiáltotta a fehér öltönybe bújt idomár, többször meghajolt a közönség felé, azután ostorával pattintott egyet – ezüstös nyakkendője Nagyi szemébe szórta a fényt –, miközben belépett a porondra két jegesmedve, és ők is labdázni kezdtek.
– Különleges attrakció! – mondta a jóképű idomár, aki szintén hasonlított a nagypapára, arca szinte teljesen olyan volt, mint Károlyé, lába talán egy picit görbébb lehetett.
Kinek lehetett görbébb a lába, vajon Károlynak vagy ennek az idomárnak, gondolkodott a nagymama. Károlynak vastag, szőrös combja volt, igen, és milyen jól esett, amikor megfogta a derekamat, azt kiáltotta, imádom magát, Ilonkám.
A rakott krumpli és a paradicsomleves ekkorra már igencsak leégett, kellemetlen, füstös levegő terjengett a konyhában. A fedők kocogtak, hangjuk valóban hasonlított a cirkuszi dobpergésre.
A Nagyi kiment a konyhából, és megállt a nappali közepén. Elkeseredett volt és tanácstalan. Hova bújjon szégyenében? Feleslegesnek és kedvetlennek érezte magát. Megpillantotta az egyik régi bútorát, egy magas, sötétbarna barokk szekrényt.
Kinyitotta az ajtaját, és belépett. A szekrényben csend volt, sötét és bőrszag, a cipőktől és a kabátoktól. Nagyi kicsit összegörnyedt, és magára húzta a szekrényajtót. Nem tudta belülről teljesen becsukni, a fény beszűrődött a szobából, de a szekrény bent egészen szórakoztató helynek tűnt. Ráült a cipőkre, nekidőlt az egyik bőrkabátnak, és kikukucskált a nappaliba. Csak nehogy azt higgyék, hogy meghülyültem, gondolta. Elfordult a fénytől, és a szekrény belső oldalát bámulva gondolataiba mélyedt.
Sanyi fia hazaérkezett. Sehol se találta Nagyit, kissé dühösen, ám cseppet sem meglepődve, rutinosan mérte fel a konyhában végzett pusztítást. Az elszenesedett ennivalóval telt fazekak alatt elzárta a gázt, és hangosan a Nagyit szólongatta. Nagyi némán lapult a szekrényben, nem válaszolt. Sanyi a telefonhoz lépett.
– Halló, rendőrség? Eltűnt a nagymama, kérem, keressék meg.
– Milyen színű volt a pongyolája? – kérdezte egy női hang.
– Azt hiszem, piros.
– És hova ment?
– Azt nem tudjuk, azért telefonálok. Ilonka néninek hívják.
– Mikor tűnt el?
– Mielőtt leégett a vacsora.
– Rendben, akkor kiadom a körözést – zárta le a beszélgetést a diszpécser kisasszony, és máris a rendőrségi rádió mikrofonjába mondta: – Halló, halló, minden egységnek, eltűnt Ilonka néni, piros pongyolát visel, keressék meg.
– Odaégette a vacsorát? – kérdezte Karcsi őrmester a kisasszonytól, és a választ meg sem várva társával máris akcióba lendültek.
A Nagyi közben ráült az egyik retikülre, és a szekrény belső oldalán megjelenő jelenetet figyelte. Az idomár hátat fordított a közönségnek, letolta hófehér nadrágját, aranyflitterektől csillogó alsógatyáját, és megmutatta meztelen fenekét. A nézők fele felmordult, másik fele, Nagyival az élen, felkacagott. Az idomár ekkor nagyot pattintott az ostorával. A jegesmedvék tótágast álltak, bukfenceztek kettőt, majd felkapták a fókákat, és a fejük fölé emelték őket. Az egyik jegesmedve a szájához tartotta a farkával rémülten csapkodó fókát, és nagyon úgy tűnt, hogy szeretne beleharapni.
– Voilà! Merci! – kiáltotta a csupasz hátsójú idomár, és meztelen fenekét olyan provokatívan rázta meg, mint Marlon Brando az Utolsó tangóban.
A rendőrautó megállt a Thököly úton. Este hét óra volt, egy idős asszony lila pongyolában ült a járdán, és két galambbal beszélgetett.
– Ugye, milyen piszkos környék ez? Túl sok a busz meg a gépkocsi. Egyetek, édes tubicáim.
Karcsi őrmester megközelítette a nénit.
– Csókolom.
– Tudja, hogy miért olyan szürkék a pesti galambok?
– Meg tetszene mutatni az igazolványát?
– Szerintem azért olyan szürkék, hogy jobban beleolvadjanak a városi környezetbe. Olyan színük van, mint az aszfaltnak. És így a sasok nehezebben veszik észre őket.
– Meg tetszik tudni mondani, hogy ki tetszik lenni?
– Persze – mondta a néni.
– Mi egy piros pongyolás asszonyt keresünk.
– Tudhatná, fiacskám, hogy egy csomó pongyolás asszony van a világon.
– Igen, tudom, de azért tessék szíves velünk jönni.
Karcsi őrmester besegítette a nénit a hátsó ülésre, és elindultak az Amerikai út felé.
Sanyi lelkesen rohant a kertkapuhoz, nyomában Kati, Laci és Pali, mikor leparkolt a rendőrautó. A lila pongyolás asszony és Karcsi tizedes kiszálltak a kocsiból, megálltak a ház előtt a járdán. Sanyi, Kati, Laci és Pali kiléptek a kapun.
– Ejha, hát ő nem a Nagyi – sajnálkozott Sanyi.
– Nem, nem őt keressük – kiáltották az unokák.
– A fenébe. Nem volt jó a személyleírás – szólalt meg Karcsi őrmester.
– Ugye, mondtam, hogy nem én vagyok az – morogta a néni.
– Akkor nem is tudom, mit tegyünk. Talán menjünk be körülnézni – ajánlotta Karcsi őrmester.
A néni visszaült az autóba, a többiek bementek a kerten át a házba. Karcsi őrmester zseblámpájával átvilágította az előszoba és a kamra részeit, majd belépett a nappaliba. Sanyi, Kati, Laci és Pali tanácstalanul álltak a nappali ajtajában.
Nagyi megijedt a hirtelen felgyorsult eseményektől, és megpróbálta belülről teljesen bezárni a szekrény ajtaját, hogy tökéletes legyen az inkognitója. A jegesmedve kiharapott a fóka fenekéből egy jókora darabot, és most az uszonyát kezdte bekapni, illetve csócsálni. Az idomár már felhúzta az elegáns, első osztályú anyagból szabott pantallóját, és ostorával egy erőteljes mozdulattal az incselkedő jegesmaci nyakába csapott. A medve elengedte a rémülten ugató fókát, kiköpte az uszonyát, és búcsúzóul sebtapaszt ragasztott a fóka megsérült fenekére. – Voilà! Merci! – mondta az idomár, aki most nem annyira hasonlított a nagypapára, nem tudni, miért, kisebb lett az orra, kivilágosodott a haja, és eltűnt a csinos bajuszkája.
Karcsi őrmester figyelmes lett az ódon szekrényből hallatszó apró zajokra. – Valami mocorog a szekrényben – mondta, azzal odalépett, és felnyitotta az ajtaját.
Nagyi szemlesütve guggolt a kabátok között.
– Nahát, Nagyi, egész délután téged kerestünk – kiáltotta Kati.
– Az ügy szerencsésen lezárult – szólt Karcsi őrmester. – Nekem azonban meg kell írnom a jelentést. Mondja, miért bújt el a családja elől, kedves nagymama?
Nagyi kilépett a szekrényből. Kinyújtóztatta a tagjait. Kereste a megfelelő választ. Érezte, füllentenie kell, mérsékelni kívánta a helyzet feszültségét. – Csak vicceltem – mondta Nagyi rövid töprengés után.
– Anyuci, nagyon kérlek, ne viccelj többet – kiáltotta Sanyi, és belerogyott a puha fotelba.
Hazai Attila: A maximalista
Magvető, 2015
