David Bowie David Robert Jones néven született 1947 január 8-án, Brixtonban, pincérnő anyától és reklámszakember apától. Már az iskolában megmutatkozott
szóval itt van öt személyes dolog, ami nekem nagyon fontos vele kapcsolatban, és most már az is marad életem végéig.
1. Hallo Spaceboy
Nekem nagyon tetszett a Hallo Spaceboy a tévében, aminek, mármint, hogy tetszik, sok értelme nem volt, akkoriban, 1995-ben illett volna már eldöntenem, hogy metálos vagyok-e, rapper, esetleg köcsög depesmódos, de valahogy egyik sem akaródzott lennem, a legófigura-hajammal, a százezer pattanásommal és a két számmal nagyobb („majd belenő a gyerek”) flanelingeimben képtelen voltam elképzelni magam bármelyik (bármilyen) szerepben, úgyhogy maradtam inkább külvárosi otthonülős zenegeek, amiért ma már nagyon hálás vagyok az akkori magamnak. Szóval nagyon tetszett a Hallo Spaceboy, persze nem reklámoztam, viszont, mivel felvarrókra, farmerdzsekikre és hajfixáló cuccokra nem kellett költenem, megtehettem, hogy megveszem az Outside című David Bowie-lemezt a fantasztikus, akkor már egészen elterjedt compact disc formátumban. El lehet képzelni a megszeppent csalódottságot, amikor a Pet Shop Boys fura, de azért szelíd diszkóslágere helyett ez fogadott:
Az eredeti lemezverziónak alig van köze az MTV-ben elterjedt változathoz: sötét, nyomasztó, dühös. Ami még rosszabb: az egész lemez az, vagy, ha éppen nem dühös, akkor is hátborzongató, furcsa, jazzes, ráadásul valami furcsa történetet szeretett volna elmesélni a dalokkal és a közéjük ékelt torzított hangfelvételekkel (mind Bowie-é, persze), amit nem értettem; a lemez eredetileg egy trilógia első része volt, a többiből később aztán nem lett semmi.
Nem hagyhattam ennyiben. Háromezer forintért vettem az albumot, el is ment rá a zsebpénzem (mint minden hónapban), olyan nincs, hogy félrerakom azzal, hogy „ez most nem jött be, majd legközelebb”. Némi szünet után újra és újra meghallgattam, barátkoztam, küzdöttem vele, amíg bele nem szerettem – ez az érzés, hogy dolgozom egy-egy albumért, tanulom hallgatni, azóta is nagyon hiányzik, ez például utálatos a felnőtté válásban –, teljesen mindegy, hogy a közmegegyezés szerint az Outside nem kiemelkedő album a Bowie-életműben, én elmondhatatlanul hálás vagyok neki.
2. A tűsarkú cipő
Én ugyan már tudtam az összcsaládi szülinapi bulik felnőttbeszélgetéseiből, hogy léteznek buzik, sőt (máshonnan) azt is, hogy ez nem szép szó, tessék inkább homoszexuálist, vagy még inkább meleget mondani, ez akkor nem segített, hogy megértsem, miért hordott David Bowie – aki a hetvenes évek közepén ugyanolyan gyönyörű férfi volt, mint 2016-ban – tűsarkú cipőt.
Bowie, ha ahhoz volt kedve, férfiakkal szexelt, ha ahhoz, nőkkel, balhés szerelme a hozzá semmiben sem hasonlító Iggy Poppal legendás, a hetvenes évek végén, amikor bedrogozva autóztak Berlin utcáin – Amerika már nem volt elég dekadens, mondta egyszer Bowie, amikor megkérdezték, miért ment oda –, valószínűleg nem volt náluk menőbb ember a Földön. (Mellesleg összehozták a poptörténelem legjobb albumait.) Szexualitását előszeretettel váltogatta, a színpadon, a lemezein, a magánéletében, méghozzá olyan természetességgel, hogy semmi értelme a béna, kispolgári homo-, hetero-, bi- kategóriákkal próbálkozni. Bowie-t még a melegektől rettegő, előszeretettel genetikaihulladékozó kommentelőknek sem jutott eszébe soha lebuzizni, ez pedig önmagában hatalmas teljesítmény.
3. Trendérzékenység
Az Outside utáni első album első számában, a Little Wonderben David Bowie drum and bass ütemeket használ. Ezt még egyszer leírom:
Akkor még inkább jungle-nek hívták, a dnb nem volt hívószó, a műfajra az akkor még létező undergroundban hivatkoztak így, de értitek, na. David Bowie – akárcsak lelkes tanítványa, Madonna – mindig pontosan tudta, mire kell figyelnie és kikkel kell együtt dolgoznia, csak Madonnával ellentétben ő nem mások, hanem saját tehetségéből építette fel magát újra és újra. A hetvenes évek végén elektronikában utazott, a nyolcvanas években az egész korszakot parodizálva hozott zavarba mindenkit, a kilencvenes években, a lakossági fiúbandák idején bizarr jazzpopot szállított – egy-két kivétellel minden húzása telitalálat volt, ez most, évtizedekkel később okoskodva már világosan látszik.
Éppen időben csapott le Floria Sigismondi kliprendezőre, akivel négy bitangerős kisfilmet alkottak, az egyiket éppen a Little Wonder kedvéért:
4. Öregedés
Gondolkodom, de egy világsztár sem jut eszembe, aki egyszerűen hagyta magát megöregedni plasztkai műtétek, vagy bármi hasonló béna erőlködés nélkül. David Bowie-t kivéve. (Na jó, talán még Bruce Springsteen ilyen.) Valószínűleg éppen ezért nézett ki így 67 évesen ebben a 2013-ban készült klipjében, amelyet egyébként – jé! – Floria Sigismondi rendezett:
(Vagy ebben, amit szintén, de inkább csak linkelem, felnőtt tartalom!)
5. Halál
Január nyolcadikán jelent meg legutóbbi, nagy titokban készített, Blackstar című albuma, egy ereje teljében lévő zenész munkája. Ezen a napon lett 69 éves. A lemez egyik, szürreális kisfilmmel is aláhúzott slágere a Lazarus címet viseli. Két nap múlva, január 10-én David Bowie meghalt.
A hírt már hivatalosan is megerősítették, minden komolyabb orgánum lehozta, a hivatalos Facebook-oldalán azonban még így is többen vannak, akik hoaxot kiáltanak és várják a cáfolatot, illetve magát Bowie-t, amint vigyorogva nyilatkozik, hogy kiderüljön, az egész csak rémhír, esetleg a menedzsment ügyes, bár ízléstelen húzása – mindegy, csak legyen már valami.
Nem lehet őket hibáztatni. David Bowie életében minden pontosan úgy nézett ki, ahogy azt ő eltervezte – „ki van ez találva”, ahogy a faterom mondja mindig. Miért pont a halála ne lenne?
