Aggódtam a Joy miatt. A trailerek zavarosak voltak, a sztori sem tűnt lehengerlőnek, ráadásul én speciel eddig egyik olyan filmtől sem voltam elragadtatva, amely a Jennifer Lawrence – Bradley Cooper párost akarta az ügyeletes tökéletes párossá emelni, David O. Russellel közös nagyágyújuk, a Lawrence-t süldő ifjúságában máris Oscar-díjassá emelt Napos oldalt meg egyenesen a közelmúlt egyik legérthetetlenebbül körülrajongott mozijának tartom. Így aztán mérsékelt lelkesedéssel ültem be a vetítésre, ami aztán nem is lephetett volna meg jobban: vannak ugyan szépséghibái, és az Oscar-esélyesként emlegetése is enyhe túlzás, de azért nagyon okos, nagyon fontos, mégis zseniálisan szórakoztató film.
Joy, szegény, erősen családdal terhelt. Értve ez alatt, hogy az általában szokásosnál is problémásabb családtagokkal verte meg a sors. Ez az alaphelyzet már önmagában is finoman megfricskázza azt a bicskanyitogató közhelyet, miszerint a családnál nincs jobb és fontosabb dolog. Mert például ha a család azt jelenti, mint Joy esetében, hogy anyád agorafóbiás, nem bírja elviselni, ha idegen lép a szobájába, továbbá kényszeresen ráfüggött a világ legirritálóbb szappanoperájára, apád csak addig kíváncsi rád, míg A) nincs csaja, akinél lakhat, B) megcsinálod a céges könyvelését, akkor anélkül azért meg lehet lenni. Mint ahogy anélkül is, hogy az ex-férjed, kihasználva jófejséged, szintén nálad csövel, hogy a testvéred kötelező bajtársiasságába finom szurkálódás és versengés vegyül, továbbá gyerekeid és öreg, beteg nagyanyád szeretetén kívül senkire sem számíthatsz. Joy meg csak áll és néz, hogy a benne egykor nagy terveket dédelgető feltaláló lelkű gyermek hogy veszhetett el két etetés meg vízszerelés között – míg egy szép napon támad egy ötlete.
A történetet az említett nagyanya narrációja ismerteti, és ezzel a rendező egyből behúzza első hibáját, ez a keret ugyanis a néző és a hős közé ékelődik, így ez a nagyon is átélhető, ismerős küzdelem távol kerül tőlem, valaki másé lesz, valakié, akiről egy harmadik ember mesél. Jennifer Lawrence becsületére legyen mondva, mindennek ellenére képes magával vinni a nézőt – pedig nagyon kell küzdenie a forgatókönyvvel, ami megérdemelt volna még néhány fejlesztési kört, mert jelenlegi formájában a cselekmény még erősen csapongó, és a dramaturgiai ív is ingadozik. Szegény Joy nekifut, esik-kel, viszi a terheket, magasról téve arra, hogy ez a princípiuma-e neki, vagy az élete, majd újra elesik és kezdi elölről, és ezt a küszködést éli meg a néző is, de nem feltétlenül úgy, ahogy azt kellene: néha a nézéssel küszködünk, nem az érzelmeinkkel.
Persze, nem lehetett egyszerű megküzdeni azzal az elkerülhetetlenül bizarr ténnyel, hogy egy felmosónak ekkora drámai súlya van – de közben meg ilyen történetek valóban megesnek, és lássuk be, ha a négyszögletes, öntapadós papírcetlikből egy világméretű nagyvállalat épülhet, akkor az önkicsavarós felmosó is lehet tündérmese alapja. Tudna is működni a történet, és amikor néha képes elérni az üzemi hőmérsékletét, akkor működik is, kár, hogy aztán rendre belefutunk egy felesleges mellékvágányba vagy üresjáratozunk kicsit, David O. Russell sajnos nem találta a fókuszt, bele-belegabalyodott a történet szálaiba, így a hangsúlyok maszatosak, és sokszor úgy tűnik, a gegek szerepe gondolkodási időt biztosítani a rendezőnek. Az alakítások jobbak, mint a film általában, bár az idősebb generáció tagjai, élen Robert De Niróval olyan szégyentelenül ripacskodnak, hogy azért néha nyílik a zsebben a szívlapát. Ettől függetlenül a film a végére szépen összeáll, közben nevetgélünk sokat, még ha sokszor kínunkban is: csak a család tud ennyit adni és elvenni egyszerre.
Joy – színes, amerikai életrajzi film, 120 perc – 7/10
