Nyolckor ötvenfős kínai csoport csekkol ki, 7:50-kor izgatottan kérdezem Ferencet, mikor indulunk már az emeletre. Nyugi van, kiscsávó. Okosan. Előre fizettek. Mindig akad olyan lelkes vendég, aki lehozza maga a bőröndjét. Hagyni kell érvényesülni. Pár percet késünk, és a pakk fele nincs ott.
És tényleg.
Ferenc párnaként hajigálja egymásra a szobák elé kitett koffereket, a maradékot. Bírják ezek!
Mára nincs több csoport, amit le kell hozni, lehet az egyéni vendégekre koncentrálni. Bár azok ritkán jattolnak. Régen nem így ment. Kilencvenben havi háromszázezret szedtem össze, úgy, hogy húszezer volt a fixem. Megesett, hogy leszóltak a munkaügyről, vegyük már fel az elmúlt három hónapra járó fizetést. Óriási jampik voltunk, mindenből lóvét csináltunk.
Kurvák, pénzváltás, taxik, csomaghordás. Kartonszámra, háromszoros áron sütöttük el a buszsofőröktől vett sört, rumot. A londiner pultnál vetkőztek a prostik, licitáltak rájuk a hollandok, aki a legtöbbet kínálta, az vihette szobára. A Forma-1 idején csak akkor kaptál szobát, ha minimum ötven márkát berejtettél az útlevélbe. Lehetetlen volt elkölteni akkora lét.
Azért neki sikerült. Nem bánta meg.
Akkor voltam a legvastagabb, amikor a legjobban kellett, fiatalon. Jöttek a nők, bírtam a piát, az éjszakázást. Három életre is elég, ami történt velem. Persze meglett az ára, elfáradtam, nyomot hagy az emberen ez az életforma.
Rühelli már a munkáját, máshoz viszont nem ért. Panaszkodnak rá a vendégek, de a főnök nem akar, nem is mer kirúgni ősrégi kollégát.
Türelmetlen lettem, a saját hangomat is unom, amikor százezredszerre mondom el azt a rohadt wifi-jelszót. Persze tudom, hogy nem az épp előttem álló vendég a hibás, de akkor sincs idegrendszerem hozzá.
Külföldi busz áll be a hotel elé, csoportot hoz. Ferenc harcolni indul a sofőrhöz. A bejárathoz akar parkolni, csakhogy ez tilos, ráadásul ugrik rá a diri. Általában tíz másodpercen belül elhangzik a police kifejezés.
Most csupán ötig kell számolnom. Tört angolon fut a dialógus.
– Mindjárt megyek!
– Nem mindjárt, most!
– Nem lehet, két órát pihennem kell, tachométer, tudod.
– Hagyjál már! Na, húzzál innen.
– De hát most lesz ebéd.
– Majd eszel utána.
A sofőr feladja. Hülye csehek.
Honnan veszed, hogy cseh, kérdezem.
Minden buszos cseh. Érkezzen csoport németektől, olaszoktól, hollandoktól, a pilóta cseh. Mindig.
Az ég kék, a fű zöld, a sofőr cseh.
A hirig után ebédelünk, személyzeti koszt, tíz forintért. Nem vicc. Napi tíz forint.
Olyan is. Mindig pulyka. A csüdje. Ha nem látsz pulykát a tányérodon, akkor is ott van, csak beletöltötték valamibe. Nem csak az a baja, hogy nem finom. Büdös, mint a rosseb.
Levesezünk. Húsleves, csészében. Pulykából.
A hallba visszaérve spanyol asszony találja meg Ferencet. Saját nyelvén hadar, ideges. Nem úgy az emésztő londiner, aki míg lesi a nőt, nyelvével pulykacafatokat lökdös ki fogai közül. Nem tudom, mit akarsz, akkor se, ha üvöltesz, nem beszélek spanyolul. Tessék a recepcióhoz fáradni. Kezével mutat irányt.
Spanyol nyugdíjas. Veszedelmes fajta. Semmilyen idegen nyelven nem beszél, és mindent akar. És azonnal. Ha nem tudsz a nyelvén, üvölt. Gyűlöl téged.
A pultnál ázsiai hölgy.
– Wifi, wifi, wifi, no good.
Ferenc kikapja kezéből az Iphone-t. A turista mosolyog, alighanem fél.
– Jó kis telefon ez – kezd bele magyarul. – De faszér’ veszel ilyet, ha nem tudod használni. Na, figyelj, anyukám, mert még egyszer nem mutatom meg.
Most néz először a vendégre, aki ettől még inkább mosolyog. Egyre jobban fél.
– Itt a hálózat, kiválasztod, feljön az ablak, ezt kipipálod. Háó?
– Háó, háó! Szieszie!
– Jól van, szívesen, na, tessék szépen elsétálni.
Gyakran szólnak magyarul a külföldiekhez, kollégáikat és magukat szórakoztatják ezzel. Persze akad baki.
Nincs, aki ne égett volna be ilyennel. Pár napja egy viharos este loboncos fickó esett be, a szél összeborzolta a haját. Elsőre arabnak tűnt, a recepciós azt hitte, konferenciára jött. A portás azzal kezdi, hogy, hé, kis kócos, hol van a mamád. A vendég levörösödik, zavartan igazgatja a séróját, és mentegetőzik, milyen borzasztó orkán tombol kint. Ez mondjuk ciki. Meg az is, ami tegnap történt az étteremben. Oroszok vacsoráztak, mind jóízűen kanalazott, kivéve egy. A pincér mentében félhangosan megjegyezte, „te meg miért nem eszel, bazmeg?”. Mire a fickó akcentusos magyarsággal:
Azért, mert nincs kanalam, bazmeg.
Minden nap van sztori.
Tényleg nincs két egyforma műszak. Ez benne a jó, de ma már kevés nekem. Jöhetne a váltás.
Jön. Délután kettőkor. Fájront.
Hogy is mondta George Best? Rengeteg pénzt költöttem piára, nőre és gyors autóra – a többit elpazaroltam.
(Mázsár Tamás a Central Médiaakadémia online újságírói kurzusának hallgatója)
