Bolond beszéd, de van benne rendszer: a Hamlet óta tudjuk, hogy azok a legveszélyesebb őrültek, akikben az őrület logikával párosul – tele van példákkal a magyar közélet. Nagyjából ezzel az analógiával írható le a szcientológiai „egyház” működési mechanizmusa, melynek mélységeibe sűrű, izmos, háromszoros Emmy-díjas doku, a Going Clear (magyar címén Szcientológia, avagy a hit börtöne) kalauzol. Alex Gibney filmje hiánypótló, ugyanakkor témájából fakadóan bosszantó, nehéz filmélmény, gyorstalpaló ehhez a világméretű, profi és életveszélyes pénzszivattyúhoz. Látni kell.
Gibney nagyon alapos filmet készített: soha ennyi egykori szcientológus egy helyütt nem szólalt meg, sokan az egykori felső körökből is. Történeteiknek mégsincs bosszúíze: ezek az emberek nem azért beszélnek, hogy a szervezetre húzzák a vizes lepedőt, még csak nem is közszolgálatból, megelőzési célból, hanem azért, mert önmagukban is mélységesen csalódtak, egyfajta feldolgozási folyamat nekik a szerepvállalás, még akkor is, ha már értik a miérteket. Mert érthetők, tökéletesen, és laikus külső szemlélőként ez a legfélelmetesebb: teljesen logikusan épülnek egymásra a szcientológia módszerei, hogy mire észbe kap a „hívő”, addigra már olyan mélyen van az erdőben, hogy – kognitív disszonancia – rég meggyőzte magát, hogy a végső megértéshez vezető úton jár, miközben mindenki más arra ítéltetett, hogy saját korlátainak fogságában élje le az életét.
A szcientológia ugyanis nem azzal indít a kezdő szimpatizánsnál, ami a közepesen tájékozott laikusnak kb. megvan Xenuról meg az egész hagymázas ufó-témáról. Nem, a szcientológia jó üzleti érzékkel – erről még később szó esik – onnan közelít, ahonnan a huszadik századi amerikaiakat tömegével lehetett megfogni: a példátlanul népszerű önsegítő-önismereti módszerek felől. Az egyház kezdeteit egy lebutított hazugságvizsgálóhoz hasonló szerkezet jelöli ki, melyet az auditálásnak nevezett üléseken arra használnak, hogy a résztvevő emlékeit feltérképezzék, és a negatív emlékek töltését „kisüssék”, semlegesítsék, így csökkentve a lehúzó, visszatartó tudati tartalmak mennyiségét, ezzel juttatva közelebb az alanyt az áhított „clear” állapothoz, a tudati tisztasághoz.
Aligha kell hangsúlyoznom, hogy természetesen ennek a kütyünek és a rá épülő auditálásnak a világon semmilyen, empirikusan igazolható valóságalapja sincsen. Vásári kamupszichológiával ötvözött – a szakma által minden vizsgálat során nettó hazugságnak minősített – áltudományos hókuszpókusz ez, ám ha elég szavahihető ember elég meggyőzően meséli, akkor ugyebár a pénzbevonzó tűzmágiát is sokan elhiszik, lásd Ezo TV bármely műsora. Márpedig ez ügyben a szcientológia erős: az „egyház” alapítója, L. Ron Hubbard – akit a The Master című kultmozi is megénekelt – a valaha volt legtermékenyebb sci-fi ponyvaregény-szerző kétségkívül nagy mesélő, és igazi manipulatív autoriter személyiség volt.
Gibney dokumentumfilmje elmeorvosi diagnózisnak is beillő portrét rajzol a sci-fi íróból önjelölt prófétává avanzsált szektavezérről. Hubbard mindig is erős volt hihetetlen történetek kitalálásában, mítoszteremtői képessége alól pedig ő maga sem volt kivétel, többek között saját katonai múltját is megkozmetikázta kissé: sérüléseibe csaknem belerokkant háborús hősi szerepben tetszelgett, miközben vagyonokat érő torpedókat lődözött ki japán tengeralattjárók helyett tengerfenéki dombokra és némi derékfájással megúszta a második világháborús harcokat. A mesemondói tehetség mellett másik fő erőssége az üzleti érzék volt: hamar rájött, hogy még az ő tempójában – pedig ezres nagyságrendben írt ponyvákat – sem fog tudni meggazdagodni a mítoszteremtésből. Így aztán megírta a Dianetika című kötetét, lefektetve az auditálás alapjait megtámogatva némi további elmélettel, amit aztán hosszú hónapokra az eladási toplisták élére lőtt a selfhelp-láz. Ám még ez sem volt elég, a Dianetika-kultusz kifulladása ráébresztette Hubbardot, hogy igazi nagy pénzt csak úgy lehet szakítani, ha adómentességet szerez, ennek pedig legjobb módja az egyházalapítás volt.
A film a „beszervezés” mechanizmusát követi: ahogy haladunk előre a filmidőben, úgy jutunk egyre mélyebbre a szekta bugyraiban is, az önsegítéstől belépünk a hubbardi elméletek sűrűjébe – a film így építi fel a megértést, ebben a sorrendben, így megmutatva a mégoly laikus nézőnek is végtelenül logikus és érthető lesz minden. Közben pedig, témájából fakadóan, valamiféle bizarr szórakoztatást is kínál a doki: Xenu, a galaktikus úr sztorija annyira abszurd, hogy azt a Monty Python sem írhatta volna meg jobban, a testünkben potyautazó body thetanok életveszélyig káros hatásainak elemzése az összeesküvős thrillereket idézi. Ahogy feltárul a kiterjedt zsarolási rendszer, ami egyebek mellett a Travolta-szintű sztártagokat is az egyházhoz betonozza, az már-már kémmozikba illően izgalmas, minderre a koronát a pénzügyi machinációk és a nyomasztóan náci hangulatú örömünnepek bemutatása teszi fel.
Az egész film, úgy felépítésében, mint eszközkészletében boldogítóan „hollywoodi”, értve ez alatt azt, hogy annyira feszes és okossága mellett is szórakoztató tud maradni, hogy a néző el is felejti, hogy dokut néz, ebben, teszem hozzá, az untig ismert dokumentarista látvány hanyagolása is segít – magyarán a film nem néz ki dokunak. Pedig az archív felvételek és inzertek mellett itt is zömében beszélő fejek alkotják a látványt, egyszerűen csak annyi történik, hogy tisztességesen világítva, beállítva, a kézikamerát mellőzve, igényesen feliratozva mindjárt kevésbé tűnik low-budgetnek a látvány. Kell is ennyi simogatás a nézőnek, a tartalom épp elég fajsúlyos: két órán keresztül zakatol ez a nyomasztó agybajvonat, nem lassít, nem hagy pihenni. Ezzel együtt abszolút kötelező darab, megtekintését a The Masterrel levezetve kicsit kikönnyíthető az élmény.
Szcientológia, avagy a hit börtöne (Going Clear: Scientology and the Prison of Belief) – színes, amerikai dokumentumfilm, 119 perc – 9/10
