Mi tulajdonképpen Magyarország 2015-ben, vetődik fel a kérdés. Nehéz rá választ adni, mert Szent Magyarország annyi minden egyszerre, és annyi minden más is ezzel párhuzamosan. Volatilis, apró, nyitott gazdaság Európa szívében (amennyiben az a szív jobboldalt a szélen helyezkedik el, majdnem érintkezve a bordákkal), migránshíd egy elképzelt Európa felé.
Legénybúcsú-főváros nálunk gazdagabb, a nyugati átlagnál szegényebb, a kétezer éves zsidó-keresztyén kultúrkörnél műveletlenebb, de a weberi református munkaetika szabályait alkholfogyasztás szempontjából fegyelmezetten betartó közép-angliai fiataloknak. Avatárszerű identitásképző egyeseknek, állandó szitokszó másoknak.
Két dolog viszont mindenképp Magyarország. A rendszerváltás után 25 évvel még mindig csak két piacképes exporttermékünk van: az autógyártás és a kádárromantika. A Trabant, ami hamarosan következik, ezek közül az utóbbi. Egyrészt.
Másrészt a magyar középítészet esztétikájának legdominánsabb eleme. A magyar közizlés minden utcát, minden teret és minden udvart úgy újítana fel TÁMOP-pénzekből, mintha az Kaposvár egyik sétálóutcája (ékszerdoboza) lenne. A terrakottánál és a viakolornál nincs ma jelentősebb tájépítészeti elem az országban. A Zsolnayval díszített Iparművészeti Múzeum Breuer Marcell bauhaus-terveivel kézenfogva mehet el a picsába, de gyorsan, mielőtt még az egészet telebasszuk műdíszkővel. Hol tartottam? Ja, igen, a Trabant. Na, azt telebasztuk műdíszkövel.
Ez a Trabant azért tökéletes jelképe Magyarországnak, mert egyszerre van meg benne a kádárromantika, a műdíszkőfétis és az a jellemzően kelet-európai DIY-mánia, ami mindenbe oda nem való dolgokat szerelne, csak mert megteheti. Itt a hülye Trabantjuk, tessék:
A fotót Jung György készítette, azt pedig valamelyik állandóan Tumblrező kollégámnak köszönhetjük, hogy megint előkerült. Vagy neki, vagy neki,
