Kultúra

Százharminc perc melodráma nagyon sok testnedvvel

Az idei aktuális botrányfilm, a Szerelem testnedvekkel kíván sokkolni, de Gaspar Noé mozija igazából a nyafogások miatt irritáló. Kritika.

Gaspar Noé saját bevallása szerint egy mélyen emberi, szentimentális filmet akart forgatni életünk legszebb pillanatáról, a szerelemről. Persze nem ő lenne, ha nem kanyarít valami extrémet a történetbe, hiszen korábbi filmjeire is ez volt a jellemző: az Egy mindenki ellenben vérfertőzést, a Visszafordíthatatlanban hosszúra nyújtott erőszaktevést és brutalitást, míg és az Enter The Voidban ópiumtripet láthatunk. A Szerelem ilyen elődök után mivel sokkolhatna jobban, mint nyers szexualitással és tényleges penetrációval – ezt pedig meg is teszi.

Azért érezhető, hogy nem pornófilmet látunk (bár a nyitójelenet hamar összezavarhat minket), hiszen nem lineáris történetmesélést kapunk, ráadásul rengetegszer hangzik el a „Szeretlek!”, „Utállak!”, „Nem tudok nélküled élni!”, „Takarodj a szemem elől!” mondatnégyes – nincs az az Aleska Diamond, akitől ilyet hallanánk.

Ha összerakjuk a szálakat, a sztori szerinti mában adott egy Murphy nevű srác (ugye nem lepődik meg senki, ha leírom, hogy a neve miatt előkerül a Murphy törvénye kifejezés, meg az „ami elromolhat, el is romlik” frázis), aki nejével, Omival és gyerekével él együtt, de exéről, Electráról álmodozik, akivel olyan hatalmasakat kufircolt, mint ide Lacháza. Az időben ide-oda ugráló flashbackekből megtudjuk, hogyan jött össze az expár, hogyan extremizálódott szexuális életük, hogyan került bele édeshármas-szereplőként Omi, és miként ért véget.

szerelem_04

Érdekes lenne egyébként megnézni a filmet a szexjelenetek nélkül, hiszen úgy feltételezhetően egy, az 50-es évek melodrámáira emlékeztető giccset kapunk szerelemről és elválásról, amelyben a szereplők nagyon hangosan és teátrálisan élnek meg minden érzelmet, ha örömről, ha bánatról van szó. A filmnek pedig ez a legnagyobb problémája. Hiába kapunk három tökéletes testű fiatalt, akiket jó nézegetni szex közben, a történet, meg ahogyan verbalizálják érzéseiket, annyira banális, hogy az ember csak felidegesíti magát rajta. Ez persze magyarázható azzal is, hogy a forgatókönyv valójában csak hét (!) oldalas volt, a dialógusokat a szereplők improvizálták angolul, miközben a két lány anyanyelve francia.

A legutóbbi mondatba szándékosan nem írtam „színészt”, ugyanis a három fő karakter közül csupán a Murphy-t alakító Karl Glusman tekinthető annak (már látott filmet belülről), a lányoknak ez volt a debütálásuk a kamera előtt. Gaspar Noé a vele készített interjúnkban kifejtette, „intelligens embereket” keresett, akik tudják kezelni a szerep és egymás megérintésének terhét, de azért lássuk be annak nehézségeit, mennyire bonyolult olyan színészeket találni, akik kellő mélységet adnak egy karakternek, ugyanakkor képesek arra is, hogy a rendező utasítására ejakuláljanak. Furcsamód leginkább pont Karl Gusman nem képes hiteles maradni, a két amatőr, Aomi Muyock és Klara Kristin valamelyest megbirkózik ezzel, bár az ő dolguk valamivel kevésbé összetettebb: egyes pillanatokban csábítón kell nézni, a másikban utálni a főszereplőt. Valójában akkor is ugyanazt látjuk, amikor nem dugnak: lelketlen testeket, akiket ösztöneik hajtanak.

Vertigo
Vertigo

Nincs igazi egyéniségük, mert voltaképp az egész filmet körbelengi Gaspar Noé szelleme: Murphy filmezést tanul Párizsban, és egy nagyon őszinte filmet akar forgatni vérrel és ondóval, később, amikor megszületik a fia, a Gaspar nevet adja neki, míg Electra vén kujon exét Noénak hívják, és maga a rendező alakítja. A falakon a direktor korábbi filmjeinek plakátjai, egy kiállítóteremben pedig saját fotói láthatók, a megjelenő szereplők pedig mind-mind utalások Noé életére.

Az öncélúság azonban nemcsak itt jelenik meg: azzal, hogy a film 3D-ben forgott, bár ad némi mélységet a filmnek (ha már a szereplők nem képesek rá), a rendezőnek sikerül a legócskább közhelyt is ellőni (szó szerint), ugyanis hősünk egyik ejakulálásánál a nézőteret is beteríti az ondó. A film legnagyobb baja azonban mégsem ez, hanem az ötlettelenség és a kiszámíthatóság. Nyers szexet látni a vásznon igazán nem újdonság, ha csak az elmúlt évek kínálatát nézzük, a Nimfomániás és az Adéle élete is ezzel operált. Utóbbi ráadásul főleg azért rokon a Szerelemmel, mert ahogyan ott is, Noé filmjében is a dugás mellé társított sztori teljesen érdektelen, szereplőket látunk, akik ezerszer elmesélt módon összejönnek, szerelmesek lesznek és elválnak.

Nem mondom, hogy nem lehet a film hatása alá kerülni, mert vizuálisan igen kifejező, de 130 perc ennyi ondóra és nyafogásra egyszerűen túl sok.

Szerelem (Love). Színes, feliratos, francia-belga erotikus dráma, 130 perc, 2015. Értékelés: 6/10.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik