1996-ban két hegymászó csapat indult a Mount Everestre Rob Hall és Scott Fischer profi hegymászók vezetésével, akik előtte megtették már párszor a 8848 méteres távolságot a hegy lábától a csúcsig. 1996. május 10-e sötét nap a hegy és a hegymászó-társadalom történetében, ezen a napon ugyanis, bár a csúcshódítás sikerült, a visszafelé igyekvő csapatokat elkapta az év legnagyobb hóvihara nyolc ember halálát okozta közvetve és közvetlenül. Baltasar Kormákur filmje, az Everest ennek a tragédiának állít méltó emléket.
„Azért mászol fel rá, mert ott van.”
Mielőtt megnézzük a filmet, vagy egyáltalán továbbhaladnánk a kritikában, fontos megértenünk egy hegymászó lelkének működését. Arra a kérdésre, hogy miért másszák meg a világ legmagasabb csúcsát, a legtöbben tréfásan annyit felelnek, hogy azért, mert ott van. Tették ezt azok az mászók is Jon Krakauer (Michael Kelly) újságíró kérdésére válaszolva, aki az expedícióval tartott. Aztán mindenki felfedte a valódi okokat, melyek kapcsán az derül ki, a hegymászás is csak egy ugyanolyan menekülés a valóságból, mint a képregényolvasás vagy a foci. Van, aki a depresszió elől menekül, van, aki a házasságából, de van, aki csak szeretné megmászni a világ legmagasabb hegyeit, mert egyszerűen az a hobbija, hogy több ezer méter magasról néz le egy percen keresztül, hogy utána bármikor felidézhesse magában a pillanatot. És persze olyan is van, aki csak le akarja győzni saját határait. Nincs ebben semmi különös.
A képregényolvasásba viszont nem lehet belehalni
Erőss Zsolt halála, nem tudom, miért, de igazán mélyen érintett. Nem vagyok se hegymászó, se extrém sportoló, sőt nagyon nem is foglalkoztatott korábban egyik sem. De Erőss Zsolt és társa, Kiss Péter halálával valamit megtanultam a szenvedélyről, a kitartásról és az elhivatottságról. Sok támadás érte akkor Erősst, hogy ez a szerencsétlen fogta magát, megmászta a Kancsenzöngát, soha nem jött vissza, és magára hagyott egy édesanyát két gyerekével. Lehet így is nézni, igen. És lehet úgy is nézni, hogy felesége, Sterczer Hilda – aki maga is többször járt már 8000 méter felett – annyira szerette ezt az embert és közös szenvedélyüket, hogy önként vállalta minden csúcstámadás előtt a lehetőséget: utoljára látja férjét.
„Akarsz-e játszani halált?”
Erőss Zsolt esete némi párhuzamot mutat a ’96-os expedíciót vezető Rob Hall (Jason Clarke) esetével, akinek felesége, Jan Arnold (Keira Knightley) végigkövette férje haldoklását egy műholdas rádión keresztül, szíve alatt első közös gyermekükkel. Bár a film csupa A-listás színésszel van telezsúfolva, egyáltalán nem hat sztárparádéként. Knightley például az egész film ideje alatt házában telefonál, szinte alig érintkezik emberekkel, drámája éppen ettől olyan erőteljes, mert gyakorlatilag egyedül néz szembe férje haldoklásával több ezer kilométer távolságból.
Beck Weather (Josh Brolin) szála már egy másik feleség-férj kapcsolatot mutat be. Beck és felesége, Peach (Robin Wright) házassága a férj szenvedélye miatt elég göröngyös, Peach pedig komolyan gondolkodóba esik, hogy kell-e neki egy olyan férj, aki folyton kockára teszi az életét, és nem tud száz százalékosan helytállni apaként sem. De az a szép kettejük kapcsolatában, hogy amikor a férjnek szüksége van a feleségére, akkor Peach mindent megtesz, hogy hazahozza őt. A halál közelsége, bár van, akiket szétszakít, éppen ugyanakkora erővel köt össze két embert.
A film egyik legérzékenyebb jelenete is ehhez kapcsolódik. Jan Arnoldot és Rob Hallt csak úgy tudják összekötni az utolsó pillanatokban, hogy a két rádióműholdas telefont (amin Jan beszél otthonról és amivel a kommunikációs sátor tartja a kapcsolatot Robbal) egymás felé fordítják. A kommunikációs sátorban lévők – és mi nézők is – tanúi leszünk két szerelmes utolsó párbeszédének, és legszívesebben magukra hagynánk őket, olyan zavarba ejtő az a rövid, utolsó beszélgetés. A dialógus egyszerű, lényegre törő, és éppen attól olyan erős, mert több ezer kilométer távolságból nemigen jut más az ember eszébe, ha a szerelme haldoklik, és nem tud mit tenni, hogy elmondja, mennyire szereti.
A hegymászás sosem volt ilyen hétköznapi
A film egyik nagy erénye, hogy nem úgy mutatja be a hegymászókat, mint egy elérhetetlen, titkos társaságot. Tagjai postások, apák és anyák, extrém sportoló cégmogulok, vagy egyszerű szakácsok és könyvtárosok. A történet szerinti két túra összetétele is hasonlóan épült fel: nem a forgatókönyv, hanem a valóság írta úgy, hogy bárki, akinek van valamennyi spórolt pénze, eljuthat hegyet mászni – persze akik már jártasak a hegymászásban. A film első felében kifejezetten kedvet kaptam hozzá, hogy most már én is elmenjek legalább falat mászni.
Míg felfelé tartunk, a testünk haldokolni fog.
Amíg ez a mondat el nem hangzott a filmben, addig volt vonzó az a gondolat, hogy nekiduráljam magam, és „megtanuljak” hegyet mászni. A film első fele ugyanis arról a felkészítő fázisról szól, amivel a hegymászók lényegében edzik a testüket és agyukat. Egy-egy ilyen túra is fárasztó tud lenni, még ha “csak” három-négyezer méterrel a nulla szint felett történik is. A felkészítő túrák alkalmával ismerjük meg a csapatot és vezetőiket, Rob Hallt és Scott Fischert (Jake Gyllenhaal), akik régi motorosként már-már dokumentarista részletességgel mutatják be a sportot, és ha nem is leszünk szakértők a végére, mindenképpen jobban fogjuk érteni az ez utáni történéseket és a tragédiát. A szereplők ugyan az egész filmben a végzetük felé tartanak, mégsem lehet megfelelően felkészülni a halálukra. Nem a váratlanság miatt: éppen azért, mert addig elképzelni sem tudjuk, míg nem tapasztaljuk, hogy mit képes tenni az emberi szervezettel a hideg, a kialvatlanság és a fáradtság.
A látvány lenyűgöző, és néha a tériszony kerülgeti az embert, ahogy a kamera hegycsúcsok között cikázva követi az eseményeket. Nem tudnék olyan pontot mondani ebben a filmben, ami különösebben rontana az élményen. A nagy sietségben előfordul ugyan, hogy megfeledkezik a film bizonyos szereplőkről, és kétségtelen, hogy a kikerülhetetlen hatásvadász részek is felütik a fejüket. Összességében viszont ezek egyáltalán nem zavaróak, mert ezek a pillanatok borzasztóan emberiek. Azoknak ajánlom a filmet akik szeretnék megérteni, hogy az emberi tűrőképesség után már csak a szenvedély van, amit néha pont az tesz gyönyörűvé, hogy az ember belehal.
Everest (2015). Színes, izlandi-amerikai film, 121 perc. – Értékelés: 8/10
