Nehéz egy olyan kisvárosban, mint a miénk, bármit is titokban tartani.
Azt pedig, hogy a Filótás rákos, mégis muszáj volt: a felesége miatt.
Egy reggel, amikor a verhetetlen Szeredás-Filótás tandem, ahogy szokott, kicsepeleződött az Iskolabútorgyárból, és Elek le akart ugrani a kocsiról a Víztoronynál, Filótás megfogta a karját.
– Beszélnünk kell!
Odakormányozta az autót a Povázsai utca sarkára, és leállította a motort.
– Tüdőrákom van, nemcsokára meghalok.
Filótás úgy mondta ezt, olyan hangon, mintha arról beszélne, ideje kicserélni a fékbetéteket. Még csak szomorúság sem érződött a mondaton. Igaz, nem nézett Elekre, szemét most is, mintha vezetne, az úttestre függesztette mereven.
Elek több dolgot akart kérdezni egyszerre, végül ez lett belőle:
– Mióta tudja?
– Két hete.
Aranyozott kis kereszt lógott le a visszapillantó tükörről, Elek, idegességében, azt kezdte pöckölni.
– Mennyi… mennyi időnk van még együtt?
– Pár hónap, talán. Azért ics mondtam el, mert szeretnék addig megtanítani neked mindent, amit lehet. A helyeket, az embereket, a trükköket.
Elek csak hallgatott, leszegett fejjel.
– A fenébe ics, mocst halok meg, amikor már mindent tudok erről a világról. – Filótás az alkarjával végigsimította gyöngyöző homlokát. – Mi lesz így veletek, nélkülem?
– Hány éves, Filótás úr?
– Negyvenhét leszek. Nem leszek.
Azt a csöndet, ami akkor jött, Elek másfélórásnak érezte.
– Azt mondják, az áttét miatt már nem érdemes megoperálni se.
Elek azért csak ragaszkodott hozzá, hogy beszélhessen az orvossal. Filótás nagy nehezen elárulta a nevét – a Kékgolyó utcában volt professzor –, de megeskette Eleket, hogy senkinek nem szól a dologról.
Másnap aztán elkezdődött az oktatás. Az első lecke a helyes telefonkezelés volt. Filótás egész nap az irodájában ült, és telefonált. Szerzett egy hallgatót Eleknek is, és a jövendő nagy anyagbeszerzőjének minden beszélgetést végig kellett hallgatnia. Hogy cselezett, kért, fenyegetett, ravaszkodott, érvelt Filótás, míg meg nem kapta, amit akart.
– Én ezt sose fogom tudni megcsinálni – csóválta a fejét Elek.
– Nem szabad rögtön feladni!
Másnap vidéki kirándulásra indultak. Filótás szaporán forgatta a kis noteszt, és szisztematikusan végiglátogatott minden címet. Téeszeket, vaskereskedéseket, melléküzemágakat, maszekokat, ószereseket és vásározókat.
– Az utódom – mutatta be Eleket. – Megbízhatsz benne, mint énbennem.
– Hát veled mi lesz, pajtás? Felfelé buktattak?
Filótás komoly arccal bólintott, érzékeltetve, hogy egészen fel.
A következő héten Eleknek végre sikerült beszélnie Baranyai doktorral. Azt állította magáról, hogy ő a Filótás kései öccse, de most véletlenül nincs nála a személyi igazolványa. Az orvoson látszott, hogy mindent ért, és nem kérdezett többet. Kiderült viszont, hogy nem ő akarta lebeszélni a műtétről Filótást, az nem volt hajlandó befeküdni a kórházba.
– Igaz ugyan, hogy az esély minimális. De meg lehetne próbálni azért.
Másnap Elek sarokba akarta szorítani Filótást. Megtanul mindent, ígérte, de csak akkor, ha a sofőr hajlandó alávetni magát a műtétnek.
– Az nem fog menni, fiatalúr! Az asszony azonnal szörnyethalna, ha megtudná, mi történt.
Elek megérezte, hogy itt van a rés.
– És ha nem tudná meg?
Filótás értetlenül nézett Szeredásra.
– Én elintézem, hogy a felesége semmit ne tudjon meg, maga viszont hajlandó kés alá feküdni. Áll az alku?
Filótás merengett egy sort, aztán a férfi felé nyújtotta barnára cserzett kezét.
– Holnap kimegyünk a tangóra! – mondta, már megint a dobfékek hangfekvésében.
Péntek délutánra Elek szűkített kávéülést hívott össze a Harangvirágba. Csak Karádi, Szepi meg Fedor doktor volt jelen, rajta kívül.
Elek teljes titoktartást kért a jelenlevőktől, aztán vázolta a helyzetet.
– Mennyi idő kell ilyenkor a rehabilitációra? – fordult végül Fedor doktor felé.
– Három hónap, legalább. Ha minden jól megy. De ezekben az esetekben nemigen szokott minden jól menni. – Fedor doktor már megbánta erősen az utóbbi mondatot. A többiek elengedték a fülük mellett.
– Szóval, ha jól értem, az a feladat, hogy Filótás három hónapra kivonódjék a forgalomból.
– Az. Hogy felszívódjon, eltűnjön. Hermetikusan elzáródjon.
– Se telefon, se levél, se látogathatóság.
– Se.
– Nem könnyű.
– Nem. De ha az lenne, megoldottuk volna a fényes kávé nélkül.
Karádinak mindig akkor jutottak eszébe a legjobb ötletek, amikor hájjal kenegették.
– Űrhajós lesz! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
– Pardon!?
– Elküldjük Bajkonurba, titkos küldetéssel.
– Csak azt ne mondd, főnök, hogy ki is lövik!
– Azt nem mondom. Azt még én se tudnám megoldani – itt halványan elmosolyodott. – Végül majd lefújják az akciót. De addig nyert ügyünk van.
A négy férfi lassan hörpölgette a feketéket, s közben az esélyeket latolgatták.
– Meg lehet csinálni! – döntötték el végül.
Filótás majd kiesett a sofőrülésből, úgy nevetett, amikor meghallotta, hova akarják küldeni.
– Na, csolovek, ezt még az én felecségem torkán cse nyomjuk le.
– Lenyomjuk! – mondta Elek. Filótás nem szólt, de délutánra már úgy ült a pilótafülkében, mintha máris a Vosztok ötöt vezetné.
Este Szepi beült vele a Bodóba.
– Az a lényeg, hogy komolyan kell csinálni. Hogy hinni kell benne!
– Miben, Szepikém, az icsten szerelmére? Hogy meggyógyulok? Vagy hogy űrhajócs lesz belőlem? Vagy hogy átverjük az egész világot?
– Mindegyikben – mondta Szepi bizakodóan.
Attól a ponttól Karádi vette kezébe az irányítást. És ahogy szőtte-bogozta a szálakat, arra gondolt, hogy ő is épp azt csinálja, amit a Filótás, csak fehér ingben, nyakkendőben teszi.
Levelezett, találkozott, telefonozott. Két hét múlva az Iskolabútorgyár igazgatója pecsétes levelet kapott a Központi Fizikai Kutatóintézet vezetőjétől, hogy fontos népgazdasági okokból három hónapra kikérik Filótás Dezső szaktársat.
– Mit fog ott vezetni, Filótás? – kérdezte az elképedt igazgató.
– Áramot – vetette oda foghegyről a leendő űrhajós.
Egy hét múlva megjött Moszkvából az orosz nyelvű felkérés. Hivatalos magyar fordítással. Hogy magyar részről a Filótás elvtársra esett a választás a szovjet-magyar űrprogram keretében.
– Teremtőm! – kapta kezét a szája elé Filótásné, amikor a vacsora utáni hosszúlépés ellenében megkapta a levelet. – Hát ez meg hogy? És miért éppen Téged?
Filótás úgy tett, mintha maga se értené. Ezek nagyhatalmi dolgok. De hát az nyilvánvaló, hogy régóta ki volt nézve. Azért is kellett a kutatóba átmennie, valószínűleg letesztelték rendesen.
– És nem lehet nemet mondani?
– Ezeknek? – kérdezett vissza a férfi, és jóízűen kitunkolta a szaftot.
A felkészülés utolsó szakaszában Fedor doktor belenyomott egy nagy halom erősítő injekciót a Filótásba, az asszonyt meg behívták a szovjet nagykövetségre. Szergej Pavlovics Borcs, követségi harmadtitkár, nem mellesleg Karádi teniszpartnere, elmagyarázta az asszonynak, hogy a férje küldetése tudományos és politikai szempontból egyaránt mérföldkőnek számít, és hogy a siker azon is múlik, mennyire tudják az expedíciót titokban tartani az imperialisták előtt. Ezért szavát vette a megszeppent Filótásnénak, hogy erről senkinek egyetlen szót nem szól.
Három nap múltán Filótás két bőrönddel felszállt a Keletiben a moszkvai gyorsra. Aztán Rákosrendezőnél le is szállt róla. Ott már várta Karádi a Moszkvicsával, hogy felvigye a klinikára.
Filótásné meg egész éjjel imádkozott, hogy édesistenem, csak valami baja ne legyen nekem ott abban az űrben.
Úgy látszott, sínen vannak a dolgok. Filótást két nap múlva megoperálták, és a sokat próbált frontkatona túlélte a műtétet. A negyedik napon már az orvosok is kezdtek reménykedni. Egy héttel az operáció után már át lehetett vinni Budakeszire, a szanatóriumba, onnan hozták le aztán sugárkezelésre hetente egyszer.
Karádi meg Elek felváltva látogatták. Karádival sakkozott, Eleknek meg magyarázta, hogy lehet műmárványt tapadókorongra cserélni.
Filótásné hetente kapott egy rövid levelet a férjétől. Hogy minden rendben, ne aggódjon, a dolgok a tervek szerint alakulnak, csak a súlytalanságot szokja nehezen. Három hónap múlva otthon lesz. A leveleket a moszkvai nagypostán adta fel valaki, aki persze nem is ismerte a történet szereplőit: utasítást hajtott végre. Egyébként a kereskedelmi kirendeltségen dolgozott, tanácsosként. És azt már megtapasztalhatta, hogy egy tanácsosnak nem tanácsos kérdezősködnie.
Egyszóval minden szépen alakult. Túl szépen.
Filótásné persze csak nem tudta tartani a száját. Próbálta, de nem ment. Először csak a szép Rékainénak mesélte el, milyen megtiszteltetés érte a férjét, aztán a Pogácsás Menyhértnek dicsekedett a levelével, s mikor a Serbánnénak is elmondott mindent, attól kezdve egész Akáctelek tudta, hogy a Filótásból űrhajós lett.
Büszkék is voltunk rá, ahogy a torkunkon kifért. De nem mutattuk. Nem mutathattuk: megígértük a Filótásnénak, hogy hallgatunk, mint a sír.
Így aztán, amikor három hónap múltán lefogyva, megöregedve hazatért (Akáctelek számára hivatalosan bentlakásos középfokú dialmat tanfolyamon volt, hátha ettől megjön a kedve a párttagsághoz), úgy tettünk, mintha semmi nem történt volna.
– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? Megy már a polgaz? – ilyeneket kérdeztünk, szinte félvállról.
– Jobban, mint csejtettem! – nevetett ránk a Filótás.
Amikor a felesége az esti vetkőzésnél meglátta a hosszú vágást a mellkasán, ijedtében felsikoltott.
– Semmi, semmi! – nyugtatta meg a férje – beleakadt a szkafander cipzárja. Örülj neki, azért nem lőttek ki végül.
Jolsvai András: Holnapra jobb lesz
Scolar, 2015
