A Budapest környéki településeket maguk az önkormányzatok tisztították meg a szegényektől, hogy ne kelljen szociális juttatásokat fizetniük, s így nekik több maradjon a központ által juttatott pénzből. A korszerűtlen települések felszámolása súlyosan érintette a cigányságot, bár nemcsak cigányokat telepítettek ki és tessékeltek ki a vonatból 200-300 kilométerrel odébb, hanem magyar szegényeket is. A helyi rendőrség segítségével az úgynevezett „fekete vonatok”-kal egyszerre több száz családot telepítettek ki máshová; jellemzően a Dunántúlról az Alföldre szállították őket. Az őslakosok és a jövevények között az Alföldön támadt feszültség kezelését a központi kormányzat rábízta a helyi önkormányzatokra, amelyek sem anyagi, sem személyi feltételekkel nem rendelkeztek a helyzet megoldására. Az alaptörvény szerint az ország határain belül bárkinek bárhol joga volt átmenetileg vagy huzamosan tartózkodni, noha a lakhatás joga, mint az Alkotmánybíróság kimondta, nem volt az Alkotmányban rögzítve. Az ebből adódó halálos áldozatok számát kétszázötvenezerre becsülik.
A szegényebb alföldi megyék szorgalmazták, hogy a parlament hozzon törvényt a „jövevények” ellen. A képviselők azonban nem ezzel foglalkoztak, hanem arról a keresztényszocialista javaslatról vitáztak hónapokig, hogy a tehetősebb megyék alkossanak szövetséget, váljanak le a legszegényebb megyékről, vagyis Kelet-Magyarországról, és az így létrejövő Nyugat-Magyarország – a közös hadügyet és külügyet megtartva – alakuljon külön állammá. Azzal érveltek, hogy régóta folyik a szegényeknek a belső kerületekből és a gazdagabb megyékből való kiseprűzése, de erről a gyakorlatról nem született törvény, ami nonszensz. Nem a cigánykérdést, hanem a szegénykérdést akarták valamiképpen megoldani, de persze ebből is cigányvita lett.
Ezt a korszakot már akkor úgy jellemezték, hogy „a szegénység elleni küzdelem átalakult a szegények elleni küzdelemmé”. A demokratikus állami és önkormányzati erőszakkal szemben a legszegényebbek húzták a legrövidebbet, és más eszközük nem maradt az ellenállásra, mint a fokozott bűnözés. Ez már polgárháború volt, csak még azok sem vették észre, akik loptak, raboltak, betörtek, gyilkoltak. Akik pedig észrevették, mert őket lopták meg, rabolták ki és próbálták meggyilkolni, még nem merték polgárháborúnak nevezni, ahhoz túlságosan polgárok voltak: jól neveltek és hivatalból optimisták.
A lakosság tizedét kitevő cigányság kilenctizede a legszegényebb rétegbe tartozott, ettől a szegények elleni harc a cigányok elleni harccá változott, és mint ilyenkor mindig, rasszista ideológiával párosult. Erre válaszul, a magyar állam által elhagyatva és semmibe véve tűzték ki a cigányok a Cigány Állam megalapításának célját, ami a magyar parlamentet és a kormányt óriási meglepetésként érte, holott az illetékesek tudhatták volna, mi történik a palesztinokkal Izraelben és a kurdokkal Törökországban. Akadt egy-két szociológus, aki kétségbeesve figyelmeztetett: amit az albánok kiharcoltak Koszovóban, Szerbia egyik volt tartományában, azt a magyar cigányok is kiharcolhatják bármelyik magyar megyében; a cikkeiket közölhették, de senki sem törődött velük. Valaki egyszer leírta: a magyar kormányok az 1780-as évektől kezdve a XXI. század harmadik évtizedéig soha nem hoztak egyetlen határozatot sem a cigányokról.
Birset nem túl gyakran, de rendszeresen kitelepítésre is vezényelték. Amikor a Molból ebrudalták ki a cigányokat – ők voltak a XI. kerület belső részén az utolsók –, kora hajnalban hazaérkezve Birs leitta magát és üvöltve szidta a kurva anyjukat reggel nyolcig; nem részletezte, kiknek a kurva anyjára gondol. A környékbeli házakban mindenki felébredt, hosszadalmas lakógyűlések, veszekedések, értelmetlen határozatok és évekig tartó gyűlölségek származtak Birs óbégatásából, de egyéb nem, mert rendőr lévén nem mertek ujjat húzni vele.
Nem tudni, ekkor vált-e Birs szokásává, hogy egyszerre megállt valahol, elbambult, nem lehetett odébb lökni, nem hallott meg semmit, állt így órákig nyitott szemmel, szétterpesztett lábbal, és ki kellett kerülni. Megállt utcán, lépcsőházban, peronon, üzletben, akárhol, lecövekelt és kész. Magától indult meg aztán, nem külső hatásra. Az is lehet, hogy ezzel a fogyatékossággal született, de gyerekkori társait nem tudtuk felkutatni, őt pedig erre irányuló kérdéssel nem zavartuk, elvégre a húga életét kutattuk. Iskolatársait azért nem kerestük, mert Birs annyira se járt iskolába, mint Rea, és csak a veleszületett intelligenciájának köszönhető, hogy segítség nélkül megtanult írni, olvasni és számolni.
Fotó: Neményi Márton
Már törzsőrmester volt, és második műszakban továbbra is kocsikat nyitott fel. Ő nyitotta ki a kocsikat a leggyorsabban, volt is becsülete az őrsön. Dr. Pathó Kárpát százados időnként barackot nyomott a fejére, ami Birset boldoggá tette. A pótapjának tekintette a nevezetes Kárpi bácsit, aki hamiskásan hunyorogva, a nagy bajszát rágcsálva, ráérősen mesélte a mulatságos történeteit.
Egyszer Kárpi bácsi komoly feladattal bízta meg. Nagy bizalom jele volt ez, Birs kihúzta magát. Arra kérte Kárpi bácsi, piszkálja meg az egyik múzeum igazgatójának a kocsiját. A pasas folyamatosan csinálja a hülyeséget, ebből elegük lett és szóltak, hát így. A kocsit úgy kell megbuherálni, hogy menet közben álljon le, se kép, se hang, a kormányzár bekattan, a kormány nem mozdítható, a fékrásegítő elszáll, hiába pumpálja a pasas a fékpedált, és jól összetöri magát.
Birs az éles elméjével felfogta, hogy a kocsinak egyik pillanatról a másikra, váratlanul és lehetőleg minél nagyobb forgalomban kell irányíthatatlanná válnia. Egy pillanatra elgondolkozott.
– Nem baj, ha meghal?
– Nem baj – mondta Kárpi bácsi megnyugtatóan.
Elárulta még azt is, hogy a múzeumigazgató, aki eredetileg műbecslő, megérdemli a sorsát, mert egy gazdag műgyűjtő képeit nem fogadta be egy kiállításra, azt állítván, hogy hamisítványok; képzelhető, mekkora kára lett ebből a műgyűjtőnek, szegénynek. Egyébként nem a gyűjtő bízta meg Kárpi bácsiékat a feladattal, hanem a felesége, aki már beadta a válópert, és nem mindegy, mennyit tud a pali vagyonából elvinni magával. Százmilliókról van szó, ha nem milliárdokról, úgyhogy. És kurva jó fej a csajszi, bírja a rendőröket, kajolja a rendőrséget.
– Hát nem mindegy, hogy egy szaros képet ki mázolt?! – kiáltott fel Kárpi bácsi méltatlankodva, és Birs úgy találta, hogy teljesen mindegy.
A műbecslőt, mondta Kárpi bácsi, a fiúk már hetek óta fenyegetik hajnali három és négy között telefonon. A műbecslő az összes elérhetőségét kikapcsolta már, úgyhogy a fiúk az ablaka alá állnak és hangosbeszélőn fenyegetik, megy a móka, az egész környék ott áll az ablakban, és persze nem a rendőröket szidják, amiért nem bírnak aludni. A biciklijének a gumiját kéthetente kiszúrják, pedig a balkonján tartja, nem is olyan egyszerű oda felmászni. A kocsijának az ajtaját kinyitják és kitárják, bár nem visznek el belőle semmit, és ha reggelre valami mégis eltűnik, azt más lopta el. A lakásajtaját minden második éjjel bekenik kutyaszarral, amely mindig friss, erre adnak a fiúk; Kárpi bácsi röcögve röhögött. Az anyósa mellé odalépnek az utcán és disznóságokat súgnak a fülébe, a kislányát lefogják, amikor kijön az iskolából, és lehúzzák a cipőjét, mehet haza mezítláb.
A fiúk annyira jól csinálják a dolgukat, hogy a válófélben lévő megbízó, a feleség a figyelmeztetések felfüggesztését kérte. De a műbecslő, képzeld, Birs fiam, mégse tanult a dologból. Az ilyen, mondta dr. Pathó Kárpát, és huncut szeme elsötétült, magára vessen.
– Műbecslő! – kiáltotta Kárpi bácsi, és a karjait ámuldozva kitárta. – Hogy ilyen foglalkozás is van! Hogy ilyen hülye szó is van! Műbecslő! Őrület!
– Hát tényleg – mondta Birs csodálkozva, hogy ilyen szó egyáltalán létezik.
Birs meg volt tisztelve, hogy titkos információkat osztottak meg vele. Kárpi bácsi azt mondta, hogy amíg nem végez a feladattal, nem kell bejárnia és nem is lesz beosztva. Dr. Pathó Kárpát nem baszogatta fölöslegesen a beosztottjait, úgyhogy imádták.
Birsnek minden eszköze megvolt, hogy a kocsikat védő legújabb biztonsági szoftvereket is feltörje és pár perc alatt átkódolja, de a feladat ezúttal nem volt szoftverrel megoldható, gondolkoznia kellett és környezettanulmányt végeznie. Éjjel-nappal ott lógott a célszemély lakásának közelében, és a szokásait figyelte. Emiatt a kocsilopásokból nem vehette ki a részét, és a jövedelme megcsappant, holott az apja halála óta többet adott haza, mint korábban. De hát Kárpi bácsi bízta meg a feladattal, akit a pótapjaként szeretett.
Egyik éjjel aztán, amikor kinyitotta az utcán álló kocsit, és a motorfedőt is felcsapta, eszébe jutott a megoldás. Nincs olyan biztonsági berendezés, amelyik ne valamilyen áramforrásról lenne működtetve, és ha egyetlen akku van csak, és az leblokkol, egyúttal a motort is leállítja, hogy a kocsit ne lehessen ellopni. Előfordulhat, hogy van neki külön akkuja, de ebben a kocsiban csak egy akkumulátort talált, pedig átkutatta az egészet, még a pótkerék gumiját is kiszúrta.
Azt kell csak megoldani, hogy az akkuval való összeköttetés menet közben, lehetőleg autópályán százhatvannál megszakadjon; bekattan a kormányzár, a fék nem fog, a célszemély az első enyhe kanyarban áttöri az elválasztó korlátot, és nekimegy a peches szembejövőnek.
Ennek a lopásgátlónak a vezetékei a sarukra voltak kötve, mint általában. Úgy voltak kiképezve, hogy ne tudjanak lerázódni, sőt a rázkódás még erősebben kösse őket a sarukhoz, és célszerszámmal lehetett csak kioldani őket. Birs jó úton haladt, boldogan zárta le a kocsit, és ment haza aludni.
(…)
Birs a célszerszámot kereste egy hétig, de Magyarországon nem volt kapható; végre lett egy leírása, és egy ügyes haver pár liter házi pálinkáért legyártotta. Már csak azt kellett megtudni, mikor vág neki a célszemély egy autópályának. Kárpi bácsi megengedte, hogy a műbecslő telefonját lehallgassák. Így tudták meg, hogy Miskolcra indul, ahol kiraboltak egy XIX. században épült kápolnát, és az ellopott oltárkép mögül egy freskó került elő. A helyi műbecslő Giottónak tulajdonította, aki szerinte eredetileg a Gimesi Ottó névre hallgatott, ezért kérték a pesti műbecslő szakvéleményét.
– Itt az idő – mondta Kárpi bácsi biztatóan.
Birs hajnalban meglazította a célszerszámmal a sarukra feszülő kapcsokat, és úgy számított, hogy kb. egy óra múlva lerázódnak, amikor a pasas Hatvant éppen elhagyja. Azon a tájon úgyis sok a baleset, és annyi a kamion, mint a nyű.
Bement az őrsre és jelentette, hogy a feladatot végrehajtotta. Kárpi bácsi barackot nyomott a fejére.
Két nap múlva dr. Pathó Kárpát százados hívatta. Zord volt a képe, hunyorgó szemeiből gyűlölet csapott ki.
– Csak Miskolc közepén rohadt le! – kiáltotta Kárpi bácsi. – Nem ment neki semminek!
Birs elsápadt.
– Feljelentést írt a belügyminisztériumba! – kiáltotta Kárpi bácsi. – Az van benne, hogy ha őt közlekedési baleset éri, gyilkossági ügyben nyomozzanak!
– A rohadt szemét állatja – sziszegte Birs.
– Mit műveltél, te picsafasz, te oltógyomrú, böfögő, kérődző, hasított patájú baromállat?!
Birs nem jutott szóhoz.
Függelemsértésért szerelték le. Jogorvoslattal nem élhetett. A kollégák nem búcsúztatták, elfordították a fejüket.
Birs úgy meggyűlölte a múzeumigazgatót, mint még senkit. A mocsadék elvezetett Miskolcig, és a haja szála se görbült! Az ilyenek miatt olyan nyomorúságos az életünk, mint amilyen! Rohadt buzi állat, egy nemzetközi zsidó, egy szőke cigány! Birs felszerelte magát késekkel, bokszerekkel, és egész éjszakákat töltött a hiába megbuherált kocsi mellett az utcán. Minél álmosabb lett, minél jobban fázott, a gyűlölete annál mérhetetlenebbé vált. De sose várta meg, hogy a műbecslő kijöjjön az utcára, és le kelljen mészárolnia, az utolsó pillanatban, vagy még jóval előtte elkotródott. Ez így tartott hetekig. Birs lefogyott, Emmő sopánkodott, miért nem eszik, miért alszik el álltában napközben, miért ugrál ki éjjel az ágyából üvöltözve. Rea próbálta simogatni, de Birs eltaszította.
Amikor kirúgták a rendőrségtől, Birs is a piacon kötött ki szállítóként. Nem volt jó bőrben, mogorván nézett, ok nélkül üvölteni és rúgkapálni kezdett, amiről csak hónapok múlva szokott le, addig nem volt tanácsos az útjába kerülni.
Aztán a piacon nekiütközött egy félvak öregember, Birs nekiesett és agyba-főbe verte; a vásárlók nézték, mi van, az árusok bámultak, mi az isten, végül a biztonsági őrök húzták le a bácsiról, felpofozták, a bácsihoz meg kihívták a mentőt. Birs ezzel szerencsésen túlesett a krízisen, és attól kezdve mogorván ugyan, de élte a szállítók egyhangú életét. Nemsokára elterjedt, hogy meghalt ugyan a bácsi, de nem Birs miatt, hanem mert aláment egy kamionnak; többen is látták, hogy a sofőr kihúzta a hullát a kocsi alól és sokáig rugdosta, de ettől már se jobban nem halt meg, se kevésbé.
Pár hónap múlva Birs megpillantotta Kárpi bácsit a piacon, amint civilben, nagy cekkerrel a tojásos előtt ácsorog. Nagyot lélegzett és hozzálépett.
– Csókolom, Kárpi bácsi.
– Szervusz, fiam.
– Hogy tetszik lenni?
– Megvagyok, megvagyok.
Hallgattak.
– Ha szabad kérdeznem, mi lett azzal a műigazgatóval, tessék mondani?
Kárpi bácsi összehúzta a busa szemöldökét, aztán felderült az arca és bólintott.
– Ja, hogy a műbecslő! Semmi. Ha már megúszta, megúszta. A megbízó, vagyis a műgyűjtő felesége, ugye, mást kezdett gyűlölni, visszavonta a válópert, most épp terhes a férjétől, ilyenek a nők, úgyhogy leszálltunk róla.
Kárpi bácsi rámosolygott Birsre, elfordult, előszedte a szatyrából a papír tojástartót és kért tíz tojást szalmonella nélkül, de nagyok legyenek.
Spiró György: Feleségverseny
Magvető, 2009
