Hangyatérkép
(Útvonal)
Nagymama mindig tudta, hogy milyen idő lesz. Néha ki se jött a kisházból, csak a derekát lapogatta, feküdt a tarkabarka, a környék kukáiból összeguberált párnákon, és nyögdécselt: Gyön a hideg. Volt ott abban a kisházban minden. A magasra tornyozott, narancssárga műszőrmével letakart ágyon vedlett mackók és félkarú babák ültek, az egyiknek hiányzott a szeme, a másiknak valaki golyóstollal sebhelyet rajzolt az arcára. A falak mentén mindenütt kartondobozok álltak, ezekbe nagymama az éjszakai körutakon összeszedett foszlott anyagokat, ágyneműhuzatokat, rongyokat tömte be, egyre nehezebben egyébként, úgyhogy lassanként mindent elborítottak a szanaszét heverő ruhafoszlányok, függönydarabok.
Fotók: MTI/Czeglédi Zsolt
A székeket rég nem lehetett használni, sőt, megtalálni is nehezen, két alaktalan domb jelezte csak, hogy a szoba közepén valaha le lehetett ülni. Egy idő után Sulival egy madzagot feszítettek keresztbe a szobán és erre akasztgatták az újabb szerzeményeket: száradó banánhéjat, mert az szépen csörög. Lopótököt, durcás arcú gömbhalat, újságból kivágott képet ruhacsipesszel felfogatva. És rajzoltak mindenhová. Rajzoltak a falra, rajzoltak a félig üres, guberált füzetekbe, amelyekre ismeretlen tanulók nevei voltak felírva, s melyeknek lapjain olykor kiütött a penész, mert évek óta álltak már valami dohos pincében, arra várva, hogy Suli egyszer telerajzolja őket meztelen nőkkel és pálmafákkal. Nagymama a villanykapcsolók köré is nevető emberfejeket rajzolt, a falra pedig hosszú, virágzó indákat, színes növényeket, majmocskákat, nyelvét kiöltő ördögöt.
Iszonyatos bűz volt a kisházban, többnyire csak aludni húzódtunk be, valójában a kertben laktunk, amely szinte beláthatatlanul, meredeken futott lefelé a hegyoldalban. Csak az útra ne menjél ki, mondogatta inkább álmatagon, mint szigorúan, mintha ez lett volna a legfőbb veszélyforrás, s ezzel az egy figyelmeztetéssel napokra el is látta volna nagyanyai teendőit: Mer’ ha kimégy, letöröm a derekad. Arra, hogy napközben mit ettem, vagy miben jártam, esetleg hogy mosakodtam-e, nemigen volt gondja. Őt magát se láttam soha mosakodni: a fején mindig színes kendő volt, a lábán télen-nyáron papucs, bokáját pedig állandóan nagy, varas sebek borították.
Néztem a lábfejét, amikor Sulival az agyaggödröt ásták: hosszú, fekete karmos lábujjai közt bugyogott fel a fakó színű sár. Suli két nap alatt megépítette a kemencét, attól fogva ki tudtuk égetni, amit csináltunk. – Sütni nem lehet benne? – kérdeztem. Nagyanyám ebből valahogy rájöhetett, hogy éhes vagyok, mert állával a kert mélye felé bökött: – Egyé’ mandulát. Meg van szeder.
Suli, az élettársa alig-alig volt ott, néha hetekre eltűnt, aztán mindig hozott egy zsákot, amelynek tartalmát a ház oldalában guggolva szortírozták. Nagymamának anyámon kívül volt egy másik gyereke, aki éhen halt, legalábbis a rokonok így mesélték. Hogy anyámnak állítólag született annak idején egy Rudi nevű kisöccse, aki kétévesen vérhasban halt meg, mert éhségében teleette magát éretlen barackkal.
Sose mertem rákérdezni, rettegtem a vérhas szótól és rettegtem nagyanyám időnkénti mániákus dühkitöréseitől is, amikor csapkodva kiabálta bele átkait a hegyoldal visszhangos levegőjébe: Hogy a halál könyökölne ki mindnek a szemin.
Egyszer több napra elment. Eszembe jutott az anyám, akit vagy három hete nem láttam, nyilván valamelyik soros testvéremet ment holtan megszülni, hogy aztán gyorsan el is temesse, és csak a lassan lappadó has emlékeztessen a beígért kisbabára. Vagy apám, aki akkoriban a határszéli falvakat járta a céllövöldével, s aki időnként nagy hanggal megérkezett, hogy aztán ugyanolyan gyorsan el is tűnjön megint.
Ültem a kertben a földön, és próbáltam én is beazonosítani a hangyák útvonalát. Nagyanyám és Suli évek óta rajzolták térképeiket a bábokat cipelő hadseregekről, mintha fekete, vonuló csíkokból akarnának jövendölni, mint mások az emberi tenyér rajzolatából vagy a kávézaccból. A térképeket aztán kirajzszögezték a sufni külső falára, ahol ugyan védte őket valamennyire a sárga lemezzel meghosszabbított eresz, mégis hullámosodni kezdtek és színes csíkokat sírtak a beszivárgó esőtől.
Ültem a földön, szedertől fekete talpamat nézegettem, és arra gondoltam, elmegyek a rokonokhoz Újpestre. Tudtam a címüket, csak azt nem, innen fentről hogy kell oda eljutni. A hegyről leérve felszálltam egy villamosra, ami elvitt egy nagy térig. Tudtam, hogy onnan busszal kell továbbmenni, csak azt nem tudtam, melyikkel. Mindenkitől azt kérdeztem, hogy az újpesti nagyáruházig hogyan kell eljutni, mert az áruháztól már tudtam az utat az azóta lebontott telepig, ahol csupa földszintes ház sorakozott, s ahol a földes udvarokon mindenütt négy-öt család ruhái száradtak. Hosszú ház volt ez is, az udvaron egy kerék nélküli vajszínű roncs Lada állt, a legutolsó ajtóra pedig egy törött tábla volt akasztva, „köpködni tilos”. Itt kellett kopogni. Későre járt már, mire odaértem, a buszvégállomáson én voltam az egyetlen leszálló. Nagyon nagy volt odabent a füst, legalább tíz ember szorongott a terített asztal körül.
– A Sanyinak a lánya – mondta egy nő, aki kifurakodott értem a széktámlák mögött és hátrakísért. Férfiak énekeltek nagy hangon, az egyiknek az volt az öklére tetoválva, hogy Erzsi. Váratlanul rám nézett és beüvöltött a füstbe: – Most azt, hogy „Az én jó apámnál nincs jobb a világon”. – Belekezdett, a nő meg a tarkómnál fogva hátrakormányzott a konyhába, és megkérdezte: – Ettél?
Rágtam a csirkecombot, hallgattam az éneklést. Időnként összekaptak, azt lehetett hinni, hogy mindjárt verekedés lesz, aztán békésen folytatták a gajdolást. Közben az egyik aranyfogú, hosszú hajú nő kijött és a fejem fölött adogatta be a tányérokat. – Te, nézd már, Ida, milyen ennek a gyereknek a feje?
Napok óta viszketett a hajam közt a bőr, ha megvakartam, nagy, sárgás lemezek váltak le. A helyükön var lett, mint amikor az ember lehorzsolja a térdét vagy a könyökét.
Amíg kint tovább, egyre hangosabban folyt a mulatozás, a két nő meleg vizet töltött egy vájdlingba, és megmosták a fejem, aztán bedörzsölték valami rettenetes büdössel. Csípte a szemem, de valahogy jó is volt, alábbhagyott a kínzó viszketés, amitől idefele jövet a buszon úgy próbáltam szabadulni, hogy nagyanyám foghíjas fésűjével kapartam szünet nélkül a fejemet. Aztán megágyaztak nekem a konyhában a dikón, és behajtották az ajtót. Időnként bejött valaki, időnkét kiment, félálomban még sokáig hallgattam a kinti beszélgetést. – Nem abba halt bele a Rudika. Gyenge volt.
Valaki elmesélte, hogy nagyanyám a halott gyereket fényképezte a ravatalon és a gyászoló, jajveszékelő rokonok legnagyobb megdöbbenésére szoknyáját felgyűrve le is guggolt a koporsó mellé, de nem azért, hogy elbúcsúzzon, vagy hogy egy utolsó anyai csókot leheljen a megfakult kis arcra, hanem hogy a megfelelő szögből tudja elkészíteni a művészinek szánt fotót. Ritka volt akkoriban a fényképezőgép, mégse engedte eladni, később se, amikor már mindenhonnan kirúgták és ki kellett költöznie a hegyre a kisházba. – Mindig is hülye volt az – vonta le a tanulságot egy rekedt hangú ember –, azt a Sulit meg egyszer úgyis elkapják.
Éjjel arra ébredtem, hogy elviselhetetlenül viszket a végbelem. Megvakartam, de semmit se használt. Napok óta így ment: hajnalban felébresztett a viszketés, aztán nagyanyám horkolását hallgatva kínlódtam az újabb, a reggel tájt érkező álomig. Most is ez volt, feküdtem egy ideig ébren a sötétben, hallgattam a szobából behallatszó horkolást, aztán elszántam magam, és az utcáról beszűrődő gyér fényben átlopakodtam a szobába. Odabent sötétebb volt, a lehúzott redőny mögül behallatszott egy hajnali busz hangja. A szanaszét húzgált bútorok közt elóvakodtam a kinyitható kanapéig, ami felett egy nagy, színes Mária-kép lógott a falon. – Ida néni – suttogtam bele a sötétbe.
A konyhában álltunk, nekem valami egészen furcsa pózt kellett fölvennem. A bugyimat letolva hajoltam előre és fogtam a bokámat, miközben a nagybátyám felesége figyelmesen vizsgálgatta a végbelemet a konyhai lámpa piszkos fényében. – A kurva anyját mindnek, hogy rothadna ki a belük – összegezte.
Levágott késsel egy keskeny csíkot a mosószappanból, aztán szólt, hogy feküdjek hasra. – Fájni fog, de ez kizavarja őket. Ezt utálják, meg a fokhagymát. – Aztán a kis szappancsíkot feldugta, mint valami kúpot.
Iszonyatos, kibírhatatlan fájdalmat éreztem, olyat, mint talán soha életemben. Hangtalanul, zokogva fetrengtem a dikón, és biztos voltam benne, hogy meg fogok halni, hogy ez most maga a halál, kiég és elhamvad az összes belső részem, mint amikor belecsap valakibe a villám, bár Suli mindig azt kívánta, hogy bárcsak beléütne a mennykő. Kiállt a viharba a nagy mandulafa alá, nézte a villámokat, nagyanyám meg bentről üvöltött vele: ez volt az ő játékuk.
Reggelre elmúlt a fájás, csak kakilni nem bírtam. Ida néni egy csomó húst meg krumplit csomagolt, Dodó bácsi pedig, akinek be volt törve az orra, mert fiatalon bokszolt, lehajolt hozzám és útravalóul közölte: – Mondd meg a nagyanyádnak, hogy picsán lesz rúgva. A Dodó üzeni – tette még hozzá jelentőségteljesen, mert hozzá volt szokva, hogy Újpest határain belül ez a félmondat mindig nagy nyomatékot adott a szavainak, és biztos volt benne, hogy a kancsi bogárszeméből sugárzó férfitekintély alól még az egyébként minden szempontból lázadó anyai nagyanyám se vonhatja ki magát, nem beszélve a nyüzüge, lábát húzó Suliról, aki nem is tartozott a családhoz.
Az igazi nevét egyébként nem is tudtuk, állítólag azért hívták Sulinak, mert mindig az iskoláit emlegette, hogy neki megvan a nyolc általános és a szakmunkás is. Hogy mi volt a szakmája, arra sose derült fény, mindenesetre mesterien rajzolt és ő tanította meg nagyanyámat agyagedényeket készíteni, ahogy később nekem is ő magyarázta el, hogyan kell úgy megdolgozni, átgyúrni az agyagot, hogy sehol ne maradjon benne levegő, mert különben égetésnél szétrobban.
Dél körül érkeztem vissza a kisházba. Hűtőszekrény nem volt, Ida néni dobozát letettem a fal mellé az árnyékba, gondoltam, le van takarva, biztos nem jönnek rá a legyek.
Piszkálgattam kicsit az agyagot, de meleg volt, a gödör teljesen be volt száradva. Törtem pár barackmagot, aztán meguntam azt is, és folytattam az előzőleg elkezdett hangyatérképet.
Fülledt forróság ült a kertre, síkos volt a bőröm a verejtéktől, a hajam pedig még mindig petróleumszagot árasztott. Feküdtem a gödör szélén fejem alatt az ágyról kihozott molyos párnával és néztem az egyre sötétebb fellegeket. Különös alakzatokban tornyosultak, gomolyogtak, mintha valami erdőtűz füstje szállt volna felénk a völgy felől. A hangyák hordták a bábokat, mint akik tudnak valamit. Volt valami halálos elszántság ebben a vonulásban. Ha ágacskákból akadályt építettem eléjük, átmásztak a barikádon, és cipelték tovább apró pólyásaikat a védettnek képzelt rejtekhelyre.
Nem tudni, a szürkület szállt le vagy csak a közelgő vihar sötétítette el az eget, mindenesetre elég későre járt már, amikor nagyanyámat láttam felfelé jönni a kert aljából egyik karján egy szatyorral, másikon egy valószínűtlenül szürke menyasszonyi ruhával.
– El kellett menjek – mondta fújtatva. Bement a kisházba, lepakolt. Óriási dördülés rázta meg a hegyet, az eget száraz, éles villám hasította ketté. – Ettél? – szólt ki a konyhából, miközben zörgött a cekkeréből előhúzott zacskókkal.
– Az Ida küldött kaját.
– Na – nyugtázta nagymama, és nem érdeklődött, hogy ugyan kivel küldte, hanem kíváncsian hajolt a doboz fölé, aminek épp akkor nyitottam fel a tetejét.
A csorba tányért, amin a húsok voltak, teljesen belepték a hangyák, mintha egy púpozott tál mákot tettem volna az asztalra. Nagyanyám a hajas krumplit fújta és rázogatta, kint pedig dübörögve elindult az eső, verte a hullámpalát és a tetőre hordott kátrányos lapokat.
– Anyád megszült – mondta. – Fiú.
Úgy-ahogy lerázta a hangyákat az egyik combról, aztán felém nyújtotta:
– De megholt. Egyé’ nekem, mer’ gyönge leszel te is.
Tóth Krisztina: Vonalkód
Magvető, 2014
