HÁMOZOTT FATÖRZSEK
Azon a nyáron a tízemeletesek árnyékában gyülekeztünk minden reggel. A poroló rúdján csimpaszkodva vártuk a többieket, majd amikor mind a hatan megérkeztünk, nekivágtunk a lakótelep sikátorainak. Nem is csináltunk egyebet, csak tekeregtünk naphosszat, olykor fociztunk vagy verekedtünk valamelyik másik fiúcsapattal, jobb napokon pedig, ha a baktert kedvében találtuk, robbantottunk néhányat az építőtelepről elcsórt karbiddal. Jellegtelen, unalmas napok voltak ezek, átmeneti, fásult békeidő, melynek nem volt egyéb rendeltetése, mint két háború közt kitölteni az életünket.
Leginkább Fonzi izgult, ő volt az egyetlen közülünk, aki még nem esett át a tűzkeresztségen. Rajta kívül mindannyian büszkén mutogattuk az előző hadjáratokban szerzett sebhelyeinket, de a törzsünkön, karunkon vöröslő golyónyomok nem versenyezhettek a Szabika szemében sötétlő vérfolttal, melyet egy telitalálat hagyott maga után az egyik tavalyi csatában. Tömör, feketévé alvadt paca volt, az orvosok azt mondták, sosem fog felszívódni a szem fehérjéből, Szabika pedig örülhet, hogy nem vakult meg. Távolról úgy festett, mint egy félrecsúszott, mozdulatlanná dermedt szembogár, őt azonban a legkevésbé sem zavarta, sőt, egyenesen élvezte, mert ha szúrósan nézett valakire, annak az az érzése támadt, hogy egy háromszemű pszichopata mered rá. Így méregette most Fonzit is, arcán a megszokott, beteges vigyorral, miközben a lakótelep legszélső tízemeletesének tetején álltunk, és az esthomályba burkolózó dombokat figyelve arra vártunk, hogy megkezdődjék a háború.
Fonzi egy darabig állta Szabika tekintetét, aztán felcsattant, mit akarsz, faszkalap?! Csak néztelek bazmeg, mondta Szabika, mit csináljak, ha unom magam? és mielőtt a mellvédhez lépett volna, barackot nyomott Fonzi csupaszra nyírt fejére. Nem hiányzik a hajad, kölyök? kérdezte, majd harákolt, és beleköpött az egyre mélyülő sötétségbe. Fonzi nem felelt, csak pislogott és simogatta a fejét, ugyanazokkal a félszeg mozdulatokkal, mint a sorozást követő reggelen, amikor először jelent meg kopaszon a porolónál. Hiába bizonygatta, hogy így katonásabb, hangja beleveszett a felharsanó nevetésbe, holott titkon talán abban reménykedett, most, hogy már ő is harcképesnek számít, és még a dugóhúzókba kunkorodó, rézvörös tincseitől is megszabadult, az állandó szívatás is enyhülni fog egy kicsit. De a hirtelen frizuraváltoztatás csak arra volt jó, hogy Puncika helyett Villanykörtének szólítsuk, és ideig-óráig ne piszkáljuk azzal, hogy azért olyan makaróni a haja, mert belül, a fejében is ugyanúgy meg van csavarodva valami.
Tizenkét-tizenhárom évesek lehettünk akkoriban, Fonzi viszont későn érő típus volt. Mi már javában űztük a zsebhokit, amikor neki még fogalma sem volt, mit jelent a paplan alatt ötujjasozni: ezért léphetett be csak utolsónak a csapatba, mert kölyköknek semmi keresnivalója a harcmezőn.
A garázsok mögött volt egy eldugott sarok, ott kellett bizonyítania mindenkinek. A regruta kapott egy dinnyemellekkel meg borotvált szeméremdombokkal teli folyóiratot, és öt perce volt, hogy visszatérjen a ragacsos zsebkendővel. Fonzinak olyannyira remegett a keze, hogy csak úgy zizegtek a magazin sokat megélt lapjai, könnyű dolgod lesz, höhö, biztatta Hajó, csak megfogod a cuccost és kész, na lódulj!
Alig tűnt el a rozsdás hullámbádog mögött, már bújt is elő, és feje fölött büszkén lóbálva a zsebkendőt, felénk indult. A fiúk körbevették, nagyokat röhögtek és a vállát veregették, ügyes vagy, öreg, most már csak fújd bele az orrod és minden fasza lesz, na, ne marháskodj, dobd már el azt a kurva zsebkendőt…
Fotó: Fortepan
A háborút, csakúgy, mint a többit, aznap este is a tüzérség kezdte, a kézifegyverek csak később társultak be a csatazajba. A tömbház tetejéről jól látszott, ahogy felvillannak a torkolattüzek, majd rövid, feszült hallgatás után fénygömbök lobbantak fel a domboldalon; a robbanások zaja csak megkésve, az üres hordók lomhaságával gördült át felettünk. Rövid csendszünet következett, most jönnek a géppuskák, suttogta Karbid megilletődötten, és fel is hangzott a sorozatos, egymással vetekedő kelepelés, és a dombra feszülő sötétséget pedig száz meg száz darabba szelték a nyomjelzős lövedékek fénycsóvái.
Beletelt vagy másfél percbe, míg elnémultak a fegyverek. Már csak elvétve hallatszott egy-egy pukkanás, mellyel a hátramaradt golyókat ürítették ki a tárakból. Szép termés lesz ma, fiúk! ujjongott Karbid, és nyaggatni kezdte Hajót meg Einsteint, induljanak már, melegében kéne megkezdeni a szüretelést, nincsen kedve kihűlt ólommal szarozni.
Másnap reggel egyszerre érkeztünk a porolóhoz, ez már nem a békeidő hanyag szállingózása volt. Karbid, Hajó meg Einstein egymás szavába vágva mesélték, hogy az utolsó teherautók épp akkor gurultak le a domboldalról, amikor ők odaértek: a bokorban lapulva látták is a platókon ülő katonákat, némelyiknek még füstölgött a puskacsöve, derékszíjaikon pedig gránátok lógtak. Na, mennyit találtatok? türelmetlenkedett Szabika, és fanyalogva elhúzta a száját, amikor Einstein kiborította a papírzacskó tartalmát a poroló betontalapzatára, csak ennyi?! Mi az, hogy csak ennyi? vágott vissza Hajó, ha nem elég, legközelebb ellógsz te otthonról az éjszaka kellős közepén, úgyis olyan nagykemény vagy, sokkal könnyebben szét tudod kapni a céltáblákat, mint mi. Szabika kiköpött, nehogy azt mondd, bazmeg, hogy pár szaros forgácslemez kifogott rajtatok, na mindegy, osszuk el, de ebből nem lesz valami hosszú háború.
Harminc összepréselődött ólomlövedéket kaptunk fejenként, végső soron ennyi van egy igazi tölténytárban is, mondta Einstein, majd pontosabban célzunk. Kilenc felé indultunk el, nemsokára magunk mögött hagytuk a lakótelepet, és a tűző naptól olvadozó sugárúton haladtunk tovább.
A városhatár közelében bementünk a temetőbe, ittunk a virágöntözésre használt csap fémízű vizéből. Nem messze a csaptól találtunk egy frissen fedett sírt, embermagasságban púposodtak rajta a koszorúk, Einstein kitalálta, a gallyakból készíthetnénk álcát magunknak, mert lopakodva háborúzni mégiscsak érdekesebb, mint fejvesztve egymásnak rontani. Szét is szedtünk néhány koszorút, Hajónál volt madzag, azzal erősítettük magunkra a fenyőgallyakat, hamarosan pedig úgy festettünk, mint valami két lábon járó tuják. Szabika egy fekete szalagot is elemelt, és úgy, hogy a részvétnyilvánító, aranybetűs szöveg ne látsszék, a homlokára kötözte, majd a trikóját is levetette. Tisztára, mint Rambó!, ordította, és félmeztelenül száguldozni kezdett a temető ösvényein, fatörzstől fatörzsig rohant, alacsony bokrok, sírkövek mögött vetette hasra magát, aztán hirtelen Fonzi mögé ugrott, hátulról a nyaka köré fonta a karját, és fojtogatni kezdte, elkaptalak, kisköcsög, elkaptalak, mint Rambó a ruszkit! Fonzi tehetetlenül káromkodott az izmos karok közt, és már egészen kivörösödött, amikor Einstein végre rászólt Szabikára, engedd el, hülyegyerek, nem látod, hogy mindjárt megfullad?
Az út mentén ismeretlen rendeltetésű, rozsdás csövek szaladtak a semmibe, ezeken egyensúlyozva mentünk tovább, ha már nem bírtuk a cipőtalpon átsütő aszfalt forróságát. Jobbról-balról lepukkant gyártelepek követték egymást, az egykoron népes udvarokat száraz fűcsomók, csenevész fácskák vették birtokba; arrébb megroggyant épületek várták az összeomlást, bezúzott ablakaikban csonkán nézte magát az ég.
Egyedül a textilgyár üzemelt a mai napig. Csökkentett ütemmel és munkáslétszámmal, de jártak még benne a futószalagok, és az előtte húzódó sáncban is ott csordogált az a furcsa színű folyadék, mellyel harci színekbe mázoltuk magunkat minden háború előtt. Most is megálltunk, és belemártottuk az ujjunk, néhány vízszintes csík a szem alá, és készen is voltunk. Fonzit Karbid festette ki, gyorsan meghúzta a csíkokat, majd a homlokát vette kezelésbe: először nem tudtuk, mit akar azokkal a girbegurba vonalakkal, melyeket a szemöldöke közé rajzolt, s csak miután hozzápingálta az adalékot, jöttünk rá, mit is művészkedett valójában Fonzi homlokára. Ez igen, öcsém, kacsintott felénk, ha így szembemész valakivel az erdőben, egész biztosan összefossa magát. Tényleg? Tényleg.
A gyáraktól már nem volt messze az erdő és a szomszédságában dróthálóval elkerített lőtér. Itt szokott kezdődni a háború az éjszakai lövészettel, magyarázta Fonzinak Einstein, amikor elhaladtunk a lőtér mellett, ott bújnak meg a katonák, amikor gránátot hajítanak, arrafelé pedig kézifegyverekkel lövöldöznek, látod a céltáblákat az erdő aljában? Fonzi bólogatott, és ámuldozva hallgatta Einsteint, aki elmesélte, van olyan, hogy egyszerre húsz-harminc lövedéket ki tudnak feszegetni a forgácslemezből, és nem egyszer bukkantak olyan forró ólomra, hogy hólyagosra égette a tenyerüket; mégis, melegében kell kiszedni, mert ha a céltábla megszívja magát nedvességgel, és kihűl, csak nehezen engedi el a fémet. Érted?
A domb tetején bevettük magunkat az erdőbe, kerestünk egy tisztást, ott pihentünk meg. Előkerültek a csúzlik, Fonzinak elmagyaráztuk a szabályokat, miszerint egyszerre csak egy lövedéket szabad kilőni az ellenségre, ha pedig valakit háromszor eltalálnak, vagy elfogy a lőszere, az meghal, és vissza kell térnie a tisztásra, hogy itt várja ki a háború végét. Fejre célozni pedig tilos, tette hozzá Szabika, nem akarok még egyszer úgy járni, mint tavaly, szóval csak szépen alacsonyan, így ni, majd alig fél méterről kifeszítette parittyáját, és seggbe lőtte Hajót, aki még jó pár percig alig látott a szemét elfutó könnytől.
Sorshúzással állítottuk össze a csapatokat, én Hajóval meg Szabikával kerültem össze. Kivártuk, míg a domb aljából felhangzott a katonákat szállító teherautók motorzaja, ekkor a két csoport egymással ellentétes irányba indult el. Bőven volt időnk elrejtőzni, az ütközet csak akkor kezdődött, amikor az erdőn túl ugatni kezdtek a géppuskák.
Az erdő széle felé siettünk Hajóval meg Szabikával, egy korhadt farönk mögé bújtunk, onnan jól ráláttunk a lőtérre meg a tüzelőállásokban elhelyezkedő katonákra. Meg sem vártuk a tisztek tűzparancsát, már a felhúzó fogantyúk kattanására elindultunk, de alig léptünk párat, a lövések döreje máris hátba kapott, és visszhanggá olvadva szétfolyt a fák közt.
Meggörnyedve haladtunk a süppeteg avaron, hátunkon mohával meg páfránnyal megtűzdelt fenyőgallyak, kezünkben tűzkész csúzli; biccentve, szavak nélkül értekeztünk, fedezékről fedezékre osontunk. Fokozatosan halkult el mögöttünk a fegyverek zaja, hamarosan pedig annyira eltompult, mintha egy vastag vattapaplan alatt kelepeltek volna a géppisztolyok. Szabika intett, húzzuk szét a vonalat, így összetömörülve túlságosan zsíros célpontot nyújtunk.
Nemsokára jócskán eltávolodtunk egymástól. Először Szabikát, aztán Hajót is szem elől tévesztettem. Semmi sem mozdult előttem, jobbnak láttam meglapulni, és várni, hátha a célkeresztembe téved az ellenség.
Egy mohaágyon hasaltam el, ügyelve, hogy hátulról is védve legyek, de ekkor csatakiáltás harsant a közelben. Ezer közül is felismertem Szabika hangját, magából kikelve gyalázta a másik csapatot, dögöljetek meg, faszszopók, a kurva anyátokat! Felugrottam, rohanni kezdtem, s már egészen közel jártam az összecsapás színteréhez, amikor valaki fájdalmasan felüvöltött. Azt, hogy kit találtak el, nem tudtam megállapítani, alig lestem ki a fedezékemül szolgáló fatörzs mögül, máris nagyot koppant a kérgen a nekem címzett ólomlövedék.
Amint sikerült kifújnom magam, kihajoltam a fa mögül, és elengedtem a kifeszített gumit. Az ólomlövedék zúgva szelte a levegőt, és egy matróztrikóból előbújó, barna kart talált el. Karbid egy pillanatra leengedte a csúzlit, a karjához kapott, és ez épp elegendő volt ahhoz, hogy újabb találat érje, ezúttal valahol a gyomra tájékán. Nagyot nyögött fájdalmában, kezét a hasára szorította, tántorogva menekülni próbált, Szabika azonban nem hagyta futni, kiugrott fedezékéből, és fittyet hányva az ellenséges csapat golyózáporára, üldözőbe vette.
A csatazajon is átszüremlett távolodó csörtetésük, melyet Szabika diadalittas üvöltése tört meg, megvagy, bazmeg, húzzál innen! Fonzi meg Einstein most már tudták, ketten maradtak, és hogy Szabika nemsokára hátulról fogja szórni rájuk az ólmot, mialatt mi szemből tartjuk őket tűz alatt.
Fonzi egy földhalom mögé húzódott, Einstein azonban hősiesen tartotta magát. De bármilyen ügyesen is mozgott, Hajó meg én is eltaláltam egyszer, arra vártunk csupán, hogy Szabika visszatérjen, és megadja neki a kegyelemdöfést. Ám ő váratlanul előbújt fedezékéből, kezei a feje fölött, kifogytam, fiúk, ne lőjetek.
Intettünk neki, hogy nyomás a tisztásra, és óvatosan Fonzi felé indultunk. Most, hogy veszélyben érezte magát, vadul lövöldözni kezdett, mindössze a kezét láttuk kiemelkedni a földhányás mögül, nem vettük komolyan. Csak akkor vetettem magam a földre, amikor Hajót eltalálta, ez volt neki a második, vigyáznia kellett volna. De ő elvesztette a fejét, nehogy már te lőnél meg engem, köcsög! és rohanni kezdett a földhányás felé: könnyű célpont volt, amint berontott a derékig érő páfrányosba, nem csoda, hogy Fonzi célzás nélkül elcsípte.
Hajó dühében földhöz vágta a csúzliját, rátaposott, és visszaindult a tisztásra. Alig tűnt el az ösvényen, Szabika lépett ki a bozótból, gyere, intézzük el a kis gecit, te jobbról menj rá, én meg balról hajtom.
Széles kerülőt tettünk mindketten, elengedtünk egy-egy lövést, hátha kiugrana fedezékéből, de a földhalom mögött ismét nem mozdult semmi. Kifeszítve tartottam a csúzlit, ügyeltem, hogy a megfelelő pillanatban tudjak lőni – ezért nem vettem észre a lábam előtt azt az avarfedte gödröt.
Talán a zuhanás zajától riadt meg, és ugrott elő végre. Bukdácsolva, esetlenül szaladt az egyenetlen terepen, Szabika háromszor utána lőtt, a második talált is, de már nem tudta megállítani. Mielőtt eltűnt volna, még visszafordult, rémült arcán nevetségesen festett a homlokát díszítő rajz, aztán végleg elnyelte a bozót. Szabika fölsegített, majd látva, hogy egyedül is elboldogulok, Fonzi nyomába eredt.
A többiek már mind a tisztáson heverésztek, és nagy élvezettel gyógyítgatták a sebeiket. Einstein azonnal kezelésbe vette a bokám, s miközben lecibálta rohamosan dagadó lábamról a zoknit, megkérdezte, mi a helyzet a többiekkel. Élve eszi meg bazmeg, alig maradt golyója, mondta, amikor megtudta, Szabika még mindig Fonzit hajkurássza az erdőben; atyáskodón megszorította a vállam, hogy bírjam még egy kicsit, hamarosan indulunk haza.
Bokám lassacskán vizenyőssé duzzadt, de még mindig nem kerültek elő. Csak Szabika tért vissza nagy későre izzadtan, a bokrok tüskéitől megtépázva, hol van a kölyök? Akkor már vagy tíz perce hallgattak a fegyverek, vártunk még egy keveset, de Fonzi csak nem került elő, úgy döntöttünk hát, hogy a keresésére indulunk.
Talán azért húzta meg magát ott, mert tudta, arrafelé egyikünk sem keresné. Az járhatott a fejében, amit Einstein mondott, hogy melegében kell kiszedni az ólmot, és abban reménykedett, a lőgyakorlat végeztével, friss munícióval van még esélye Szabika ellen. De azzal egészen biztosan nem számolt, hogy ezek az ősrégi géppisztolyok meglehetősen pontatlanok, és a legügyesebb lövész sem trafál bele mindig a céltáblába.
Az erdő szélén hevert, ott, ahol az eltévedt lövedékek csupaszra hámozták a fák törzsét. Távolról figyeltük a mellette guggoló katonákat, ketten voltak, az egyik a pulzust tapogatta. Váll-lapjából ítélve tiszt lehetett, a csalit takarásából láttuk, amint gyöngéden jobbra-balra fordítja Fonzi fejét. Ez meg mi? kérdezte, miután alaposan szemügyre vette a homlokán a rajzot. A másik, a közlegény egészen közel hajolt hozzá, összeszűkült szemmel vizsgálta a rajzot, aztán keserűen elmosolyodott, egy fasz uram, semmi egyéb, csak egy fasz.
Potozky László: Nappá lett lámpafény
Magvető, 2013
