A sivatagban reggel hideg van
Apám már eléggé halott volt. Amikor a körzeti orvos közölte a hírt, lapértékelésen ültem. Kétszer rányomtam a mobilt, mire ki tudta nyögni, hogy mi van. Azt mondta, meghalt az apád, mire én visszakérdeztem, hogy és. Azt mondta, nem éri el az öcsémet Berlinben, nekem kellene hazamenni, intézni a papírokat. Meg ugye ott van a kutya. A körzeti orvos mindig is a család barátja volt. Elintézte a hamvasztást.
Tudtam, hogy beteg az öreg, és számítottam is rá, hogy meg fog halni. Mégsem gondoltam, hogy pont egy ilyen középhideg szerdai napon adja be a kulcsot, ebéd után. Mindig híres volt az időzítésről: az érettségi bankettemre sem jött el egy hosszabb vadászbuli miatt.
Ott álltam tehát a szerkesztőségben, hallgattam a mindentudó kritikusfiú lapértékelését, és arra gondoltam, hogy mennyire nincs kedvem leutazni vidékre. A megbeszélésnek vége lett, a szerkesztőkkel mindannyian a menzára vonultunk. Háromkor már csak rántott sajt van tartárral, hatszázhetven forintért. Azt ettem. Egy halott apa íze, olajban tocsogó rántott sajt szétfőtt rizzsel, ecetes tartárral, mellé kis uborka. Semmit sem hagytam a tányéron.
A szerkesztőségből a fotósom vitt le Pestre. Beültem a kocsmába, ittam egy kávét. A laptopomon megnéztem, hogyan indulnak a vonatok vidékre. Vettem némi drogot, hogy kibírjam az egészet, ami következik. Az „amfetamintól mindig higgadt leszek” – gondoltam, vettem vagy öt grammot. Még ragadt, amikor belecsúsztattam a noteszom kis papírzsebébe. Hétre már az állomáson voltam, kezemben a jeggyel. Oda-vissza felnőtt nyolcezer.
A büfékocsiban ültem. Budapesttől Csornáig van büfé a vonaton. Az út négy kávéig vagy három sörig tart, fél doboz cigarettáig, illetve egy közepes baszásig a vécében, egy negyven felé járó szőkével a pult mögül. Csornán különválik Sopron és Szombathely felé a szerelvény. A büfé és a szőke Szombathelyre megy.
Fotó: MTI
Megittam négy Nescafét. Kaptam engedélyt, hogy lehúzott ablaknál dohányozzak. Behunyt szemmel is tudtam, hol tartunk. Egy teljes egyetemi kurzust utaztam az ablakban könyökölve.
Hétre érkeztem meg az állomásra, átizzadt és MÁV-szagú ingben. Az állomás, mint tíz évvel ezelőtt. Isten hozott a hűség városában, ne felejtsd, hogy a ciklámen védett növény. A resti előtt álló cigányokkal jártam napközibe.
Leszálltam a vonatról, csak a laptopom volt nálam. Átvágtam az ölelkező családokon, elsőéves egyetemistákon, akik elé kijött apu és anyu. Értem is kijöttek anno. Aztán meg nem jöttek ki.
Fogtam egy taxit, és a házhoz vitettem magam. A szomszédok figyelték, ki érkezik, az ablakban kint volt az eladó tábla. A legocsmányabb parasztház a miénk az utcában. Halvány világoszöldre van festve. Az ablakokban elszáradt muskátlik. Sosem értettem, miért éppen halványzöld. Miért pont ezt a színt választotta az anyám. A pinceablak nyitva volt. A rés mögött, valahol a félhomályban vesztettem el a szüzességemet. Nem volt jó.
Kifizettem a taxit, és a kulcsot kerestem a zsebemben. Az ajtó mögött ugatott a kutya. Harmadik próbálkozásra sikerült megtalálnom a zárba illőt, a kutya már a legalsó előszobai lépcsőn ült, a farkával a földet söpörte. Amikor meglátott, eldobta magát, hassal az ég felé. Várta, hogy vakargassam, nyüszített örömében, mert felismerte a szagomat. Buci, a szálkásszőrű tacskó. Tízéves és tizenhárom kiló.
Kinyitottam a házban az ablakokat, feltakarítottam a szőnyegről a kutyaszart. A mentősök bezárták az ajtót, nem tudott kimenni. Vizet töltöttem egy tálba, hogy igyon. Ivott. Kerestem valami kutyaeledelszerű szárazfájdalmat, megtöltöttem a tálját, majd bementem az apám szobájába. Egy pillanatra sem hagyott békén.
Tíz évvel ezelőtt én hoztam el egy közeli faluból. Kicsi volt, elfért a tenyeremben. Nem hittem, hogy túl fogja élni a telet. A legcsenevészebb volt az alomban, anyám ezért választotta ki. Élete utolsó percéig hitt a legkisebb királyfi történetében, gondolom, ez volt az oka. Öcsémmel tizenhét éven keresztül kellett könyörögnünk, hogy lehessen kutyánk. Végül lett egy kutya a családban: a szülőké.
Nem tudom, hogyan csinálta a tacskó, de egy év alatt kutyássá változtatta őket. Kicsi volt, sírt, anyám felvette, hallgatott. Végül odáig jutottak, hogy hárman aludtak az ágyban: anyám, apám és a kutya. Meg voltak róla győződve, hogy mindent ért. Miután Pestre költöztünk, néha keverték a nevünket. Ő lett az új és utolsó gyerekük.
Leültem apám karosszékébe a számítógép előtt. Még be volt kapcsolva. Leállítottam a letöltéseit a torrenten, majd megnéztem az e-mailjeimet. Öcsém rohadtul sajnálta, hogy nem tud hazajönni.
A kutya a lábam alatt feküdt, és fel-felnézett rám. Amikor levettem a bakancsomat és a zoknimat, nyalni kezdte a lábam. Ráüvöltöttem, bebújt az asztal alá. Néztem, hol fogok aludni, apám ágya még őrizte a testének lenyomatát. Hosszasan kerestem tiszta ágyneműt – a kutya jött utánam, ahogy feltúrtam a lakást –, ágyneműt nem, de egy fél üveg Metaxát találtam. Visszaültem apám székébe, és módszeresen slukkoltam az üvegből, miközben törölgettem a dolgait a számítógépről. A kutya a fenekére ült, és a két mancsát a térdemre tette. Régebben felugrott volna az ölembe, de tízévesen már gondok voltak a gerincével. Azt várta, hogy felveszem. Várhatta. Lelöktem magamról, és ráüvöltöttem, hogy hagyjon békén. Visszamászott az asztal alá. Befejeztem az üveg Metaxát, majd ruhástól bedőltem az apám ágyába.
Amikor kinyitottam a szememet, a kutya pofáját láttam magam mellett a párnán. Kilógott a nyelve, úgy aludt. Fogalmam sincs, hogyan oldotta meg az ágyra való feljutást, mindenesetre képes volt felmászni mellém. Az arcomon éreztem a lélegzetét. Fájt a fejem, így nem volt energiám ezzel foglalkozni, kimásztam az ágyból, és rágyújtottam. Kilenc óra volt. Késésben voltam, várt a közjegyző, apám papírjait is el kellett még hoznom, kifizetni a hamvasztást. A kutya felemelte a fejét, rám nézett. Egészen az ajtóig kísért, úgy kellett visszatuszkolnom, hogy ne jöjjön velem.
Négyre értem haza. Vert a víz, egész nap semmit sem ettem. Bementem a ház melletti közértbe, vettem parizert, kiflit és tejet. Kértem üres dobozokat is, több fordulóval sikerült csak hazahordani mindent. A kutya már megint az ajtóban várt, lábakkal az ég felé. Megsimogattam a hasát, majd átmentem apám szobájába. Elkezdtem enni. Minden egyes falatnál szomorúan nézett a szemembe. Elment az étvágyam, az összes parizert nekiadtam. Lenyugodott, és elaludt a lábamnál.
Néztem az ezüstös szőrét, ahogy szuszog. Nyilván azt gondolja, hogy velem fog tovább élni. Hogy kihalásos alapon én vagyok az új főnök. Hát nem. Nem való egy tízéves tacskó a VIII. kerületbe, nem vagyok az a sétáltatós típus. Különben sem bírná a lépcsőzést.
Elmentem zuhanyozni. A kutya leült a zuhanykabin előtt, várt. Kijöttem, törölgettem a hajamat, és kiválasztottam egy inget apám szekrényéből, amit holnap fogok felvenni. Gondoltam, megjutalmazom magam, és kihúztam két csíkot az asztalra, és felnyomtam az agyamba. Apám noteszének egyik lapját használtam, hogy csövet sodorjak. Hajnali kettőig dobozoltam az edényeket, ruhákat, könyveket. Jól haladtam, gyakorlatilag mindent megcsináltam, kivéve apám szobáját.
A könyvespolcról levettem Hemingway Winner takes nothingjét és kiolvastam az egészet. Négykor sikerült lefeküdnöm, aludni a cucctól, addigra már kivégeztem apám dzsessz sztenderdjeit is a gépről, kínomban Youtube-oztam, hogy halljak valami emberi zenét. Mielőtt lefeküdtem volna, a kutyát gondosan kizártam a szobából. Egy ideig nyüszített az ajtó előtt, aztán csendben maradt.
Tíz órakor arra ébredtem, hogy megint a pofájába bámulok. Az ajtó nyitva volt, megvárta, amíg elalszom, és nekiugrott. A testsúlyától kinyílt az ajtó. Pofátlanul közel feküdt hozzám, egyvonalban volt a fejünk. Kimásztam az ágyból, és rágyújtottam, felvettem apám ingét. Észrevettem anyám fényképét a falon, ahogy még egész kisméretben tartja a kezében a kutyát. Na, ennek vége van, gondoltam.
Kimentem az előszobába, láttam, hogy bosszúból rászart a szőnyegre. Követett. Bele akartam rúgni, de eldobta magát, négy lába az égnek. Megsimogattam a hasát, feltakarítottam, átkutattam a lakást a pórázáért. A gázóra felett találtam meg. Műanyag kantár, gombnyomással szabályozható a hossza.
Úgy ment az utcán, mint a meszes. Az állatorvosi rendelő nem volt messze tőlünk, félúton elkezdett lassítani, amikor rájött, hová megyünk. Nem szerette az állatorvost, bár tíz éve hordták hozzá mindenféle nyavalyával. Abból az összegből, amit anyámék a kutyára költöttek dr. Kovácsnál, tízalomnyi tacskó kijött volna. A doktor szerette a kutyát. Fix kuncsaft volt.
Kinyitottam a zöld kertajtót, majd bementünk a váróterembe. A kutya egész testében remegett, a lábaim közé fészkelte magát. Bámultam a kórház-zöld csempéket, a különböző állattáp-hirdetéseket. Olvasgattam a kullancsokról, parazitákról meg a szopornyicáról kitett szórólapokat.
Kinyílt az ajtó, és fehér köpenyben kijött az orvos. Hatvan felé járt, el volt hízva rendesen. Felálltunk és bementünk, a kutyát húznom kellett magam után. A rendelő közepén egy nagy fehér asztal állt, a polcokon különböző gyógyszerek, a doktor itt műti a házi kedvenceket. Fogtam a kutyát, és feltettem az asztalra. Lesunyta a farkát, de ahogy fogtam, megnyalta a kezem.
Az orvos kifejezte őszinte részvétét apám miatt. Megköszöntem. Kérdezte, mi járatban vagyok, mondtam, hogy a kutyát jöttem elaltatni. Azt mondta, hogy szó sem lehet róla. Hogy tudja, Buci jó kutya, ritka az ilyen remek génállományú eb, és nem szabad csak úgy megölni. Azt is mondta, hogy gondoljak arra, hogy mennyit jelentett a szüleimnek. Hiába erősködtem, hogy ez lenne a legjobb a kutyának, ha szépen békésen elaludna, az orvos rám sem hederített. „Nem tudja megtenni” – ebben maradtunk. Adott egy kekszcsontot, kikísért minket a bejáratig. A kutya elfeküdt a földön, és nem volt hajlandó mozdulni. Nem tudtam mit csinálni, felvettem, és a kezemben vittem hazáig.
Bementünk az ajtón. Megint enni adtam neki, majd bementem apám szobájába. Láttam, hogy elkezd zabálni, volt tíz magányos percem, csak utána érkezett vissza a lábamhoz. Kimentem a konyhába vizet inni. Néztem a tálját. A táp felét meghagyta. Mintha nekem.
Másnap megint arra ébredtem, hogy a pofájába bámulok. Felöltöztem, elmentem a bankba, hogy pénzt vegyek fel. Kifizettem az átíratásokat. Jogerősen az öcsém és én lettünk a lakás új tulajdonosai. Beültem egy kocsmába, és sört ittam, sült kolbászt ettem. A zsírját zsemlével tunkoltam fel. Vettem egy Népszabadságot meg egy Magyar Nemzetet, kiolvastam, aztán ott hagytam őket a kocsmában.
Hazafelé elfogott valami undor a várostól, émelyegtem, ahogyan bejártam azokat a helyeket, ahol felnőttem. Minden vágyam az volt, hogy végre visszatérhessek Pestre. Vagy bárhová. Csak el innen. Csak innen el.
Apám halálával már semmi sem kötött ehhez a helyhez. Néztem az utcákat, és olyan érzésem volt, mintha egy nagy döglött rovart bámulnék. Nem találtam magamban semmilyen nosztalgiát. Dobozoltam a menthető dolgokat.
Délután felhívtak az ingatlanügynökségtől, hogy valaki jönne megnézni a lakást. Hazamentem, a kutya megint az ajtóban várt. Nyüszített az örömtől, hogy hazaértem. Elkezdtem pakolni, a kutya végig a sarkamban volt. Arra gondoltam, jobb, ha a vevők nem látják, hogy állat is amortizálta a lakást.
Átcsöngettem a szomszédba. Terike nyitott ajtót. Hosszasan sopánkodott, hogy milyen rossz nekem, most, hogy meghalt az apám. Bőgött egy sort, majd kérdezte, hogy miben segíthet. Kölcsönkértem a Suzukiját egy órára. Mondtam, hogy adminisztrációs ügyek, semmi extra. A slusszkulcsot is megsiratta, amikor kölcsönadta nekem. „Nagyon vigyázzak rá.”
Fotó: Thinkstock
A kutyára megint rászereltem a pórázt. Izgatottan topogott az ajtóban. Apám hosszasan sétált vele, nyilván ez hiányzott neki. Beültettem az anyósülésre, nyugton volt. Gyakran utaztak Terike kocsijával. Beindítottam a motort, és kihajtottam az utcából, az erdő felé. Pontosan tudtam, hová megyünk. A Fáber-rét elég messze van a várostól. Tudom, gyerekkoromban számtalanszor gombásztunk arrafelé.
Húsz percig vezettem, a kutya bámult ki az ablakon. Az ég tejszínű volt, fújt a szél, kezdett hideg lenni. Felhajtottam a kanyargós erdei úton, majd amikor feltűnt a mező, leállítottam a motort. Kinyitottam a kutyának az ajtót, kiugrott, és nekifutott a mezőnek. „Remek” – gondoltam. „Élj boldogan, vadássz nyulakra.” Beindítottam a kocsit, és elindultam lefelé. Egy darabig rohant a kocsi után, majd feladta. Hazamentem, fogadtam a vevőket, aztán befeküdtem az ágyba.
Reggel kivasaltam még egy inget apám szekrényéből, megborotválkoztam és felöltöztem. Be kellett mennem az ingatlanirodába, hogy megbeszéljük az árat és a szerződést. Ittam egy kávét, megbontottam egy cseresznyebefőttet, és reggeliztem. Felpróbáltam apám zakóit, de egyik sem volt jó rám, így bőrdzsekiben indultam az irodába. Bent egy harminc körüli barna nő intézte a papírmunkát, mondta, hogy fizessem ki a villanyt meg a gázt, hozzam a számlák másolatát, és akkor holnap aláírjuk a szerződést. Egész nap ezeket intéztem.
Késő este értem csak haza, nyitottam az ajtót, és a kutyával találtam szemben magam. Csapzottan, farok csóválva állt az előszobában, a kertek alatt jött haza, nyitva volt a kerti ajtó. Megnyalta a kezem, majd felugrott a térdemre. Lerúgtam magamról, és bementem az apám szobájába, hogy megnézzem az e-mailjeimet a számítógépen. Csörtetve jött utánam, és leült a lábamnál.
Két e-mailem is jött. Az egyikben a nőm közölte, hogy nem bírja tovább velem. A másikban az egyik novellámra jött válasz egy irodalmi szerkesztőségből. Azzal a mondattal utasítottak el, hogy a sivatagban reggel hideg van, a történet hitelessége megkérdőjelezhető. Nem volt kedvem ellenkezni.
Úgy döntöttem, hogy a nap hátralévő részét rekreációval töltöm. Felszívtam körülbelül 0,5 amfetamint apám egyik kedvenc verseskötetén, és átmentem a boltba egy üveg töményért. Vidéki közért, márkás piák a felső polcon. Az eladó lánnyal együtt jártam általánosba. Az a delfintetoválásos típusú lány a diszkóból, erős sminkkel még a vécén is. Felismert. Azt mondta, sajnálja apámat, és hogy ő is külföldre akar menni. A blokkra írta fel a telefonszámát, hogy hívjam fel. Bourbon viszkit vettem és szódát.
Hazamentem, a kutya várt az ajtóban. Bementem apám szobájába, kinyitottam a viszkit, hogy szellőzzön. Vizet töltöttem egy pohárba, vártam. A kutya felugrott az ágyra, és elaludt. Próbáltam valami frappánsat válaszolni a szerkesztőnek, nem ment. Közben elkezdett pörgetni a cucc. Arra gondoltam, hogy nekiállok a dobozolásnak, legalább azt kiválogatom, ami nekem kellhet Pesten.
Elkezdtem leszedegetni a dolgokat a polcról. Keresztény filozófusok: Maritain, Chardin, Weil – apám kedvencei, mellettük Marx. Apám szociáldemokrata elképzelései a katolicizmusról. Miért is ne vinném magammal Pestre. Mellettük családi fotóalbum. Leszórtam a földre. Kellenek a francnak. A képek minden irányban szétszóródtak a lakásban. Kitöltöttem egy deci viszkit, és felnyomtam szódával. Ittam.
A lábam előtt egy fénykép hevert 1992-ből. Terepszínű ruhában szalutálunk bele a kamerába öcsémmel, én tizenkét, ő kilencévesen. Emlékszem arra a nyárra. Zalakaros és nyaralás. Akkor történt, hogy nem sikerült megvennem a belépőjegyeket a fürdőbe, és elvesztettem az öcsémet is. Apám azt mondta, hogy trehány vagyok, és nem lehet rám bízni semmit. Játékpuskát vettem a pénzből. Felképelt, és közölte, hogy lehetőleg kerüljem egy darabig. Hogy megbízhatatlan vagyok, és mindenféle szarságra költöm a nehezen keresett pénzét.
Még aznap este belázasodott az öreg. Verte a víz az ágyban, anyám ápolgatta. Amikor bementem mellé, üvöltött, hogy menjek ki a szobából. Ha el talál patkolni, lehetőleg ne menjek el a temetésére. Legalább ott ne legyenek ilyenek. Persze később nagy kibékülés, szeretet, miegymás. Anyám szerint én voltam a fontosabb fia.
Összeszedtem a fényképeket, és visszatettem őket a polcra. Még 0,4 amfetamin, ezúttal a fényképről. Megittam még egy deci viszkit. Néztem a kutyát, aludt az ágyban. Sokáig nézhettem, mert felemelte a fejét. Arra gondoltam, apámnak milyen igaza volt. Tényleg trehány vagyok, nem tudok elintézni semmit, még ettől a kurva kutyától sem tudok megszabadulni.
Odahívtam magamhoz. Farok csóválva jött, gyorsan, már amennyire az ilyen öreg és kövér kutyáktól telik. Nyekkent, ahogy leugrott az ágyról, fájt a lába. A tacskók öreg korukra mind gerincbajosak.
Mondtam, hogy megyünk labdázni. Slukkoltam egy nagyot az üvegből, és a hónom alá csaptam. Elindultam a kert felé, a kutya utánam, kitörő örömmel. Hajnali három óra volt.
Lementem a lépcsőn, lassan, megfontoltan jött utánam. Felkapcsoltam a kinti villanyt. A kert gondozatlanul nyílt ki előttem. A kis bodegát, ahol nyaranta grilleztünk, benőtte a vadszőlő, térdig állt a gaz. A kutya a lábam elé tette a labdát. Eldobtam. Rohant utána.
Fázni kezdtem, arra gondoltam, bemegyek a kabátomért. Előtte azonban el akartam intézni ezt a dolgot. Éreztem, hogy a mellkasomban dübörög a szívem a drogtól. Körülnéztem, a fal mellett megláttam a baltát, amivel apám a tujákat rendszabályozta. Kézbe vettem, rozsdás volt a feje. A súlya valamelyest kijózanított.
A kutya mindig lassan hozta vissza a labdát, szagot kapott, kitérőket tett. Bőven volt időm. Odajött hozzám, a labdát a lábam elé gurította, majd izgatottan nézett fel, a farkát csóválva. Nem vártam meg, míg felméri a helyzetet. Ütöttem. Jó helyen találtam el, nyekkent és elterült. „Ennyit a kutyáról” – gondoltam. „Majd reggel elásom.”
Húztam még egy nagyot a viszkiből, és elindultam vissza a házba. A baltát kiejtettem a kezemből, felmentem a lépcsőn, és ruhástul befeküdtem az ágyba. Igaza volt az apámnak, megbízhatatlan vagyok.
Mindenféle hülyeséget álmodtam, beleértve azt is, hogy megint a sivatagban vagyok, és megint olyanokkal, akik nem tudnak kommunikálni velem. A nyelvem feldagadt a sok piától, szárazon tapadt a szájpadlásomhoz, mint a géz. Kinyitottam a szemem.
A kutya feküdt velem egyvonalban, a fején egy vágás, minden tiszta alvadt vér a lepedőn. Ahogy felébredtem, ő is felébredt, és csóválta a farkát. A fején a szőrök lucskosan tapadtak a sebbe. Néztem, nem volt túl nagy. Felültem, a kezembe akadt a labda.
Felálltam, és kimentem a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe, véres volt az arcom is. A kutya farok csóválva jött utánam, kicsit lassabban. Nem volt rajtam semmilyen sérülés, nyilván a kutya nyalta álmomban az arcomat, ez az ő vére. Lezuhanyoztam. Kiszálltam a zuhanyfülkéből, és éreztem a tegnap éjszakát, tántorogtam. A gyomrom gombostűnyire szűkült.
Átmentem a közeli kocsmába kávét inni. Elszívtam két cigarettát, és úgy döntöttem, bármi lesz, de én ma hazamegyek Pestre. Tíz óra volt, kint már fagyott. Felhívtam az állatorvost, sokadik csöngésre vette fel. Kérdezte, hogy mi van a kutyával. Mondtam, hogy jól van. Elegem lett a bájcsevejből, és közöltem vele, hogy feljelentem, ha nem altatja el. Hogy bevonatom a praxisát, mert mit szórakozik itt az állat tulajdonosával. Hosszú csend volt egy darabig a vonal másik végén, végül azt mondta, vigyem be ötre. Ebben maradtunk.
Bementem az ingatlanirodába, aláírtam a papírokat. Már csak meg kell várni, amíg az öcsém visszaküldi őket aláírva Berlinből, és megkapjuk a pénzt. Ehhez azonban nem kell vidéken lennem.
Terikét megkértem, hogy dobozolja be a maradék könyveket és ingóságokat, ha neki kell valamilyen bútor a lakásból, tartsa meg. Ezekre nem tartok igényt. Az ingatlanosnak is szóltam, hogy bútorozva szeretném itt hagyni a lakást. A dobozokat a jövő héten hozatom fel Pestre.
A lakásban mindenhová követett a kutya. Tartotta a véres fejét, hogy simogassam meg. Arra gondoltam, hogy így mégsem vihetem át az állatorvoshoz, betettem a kádba, és langyos vizet engedtem. Óvatosan kipucoltam a sebet a fején, kutyasamponnal átmostam az egész kutyát. Szó nélkül tűrte, nyalta a kezem, és itta a vizet a kádból.
Azzal a törülközővel töröltem szárazra, melyet reggel én is használtam, megrázta magát, és az ölembe kéredzkedett. Felvettem. Megnyalta az arcom.
Háromnegyed ötkor ráraktam a pórázt. Igen izgatott volt, megint azt hitte, sétálni megyünk. Elindultunk, az állatorvoshoz már be kellett rángatni, úgy remegett. A váróban megint a lábaim között volt, össze is gabalyodtam a pórázában. Levettem róla, és a zsebembe tettem. Egy öreg nő ment el a macskájával a doktortól, utána jöttünk mi.
Fel kellett vennem a kezembe, hogy be tudjam vinni. Egész testében remegett, de szorosan tartottam, ettől megnyugodott. Megnyalta az arcomat. Letettem a műtőasztalra, egyenesen állt, és remegni kezdett. Simogatnom kellett, hogy nyugton maradjon. A doktor egy injekciós tűbe nyugtatót szívott fel, mondta, hogy fogjam le a kutyát. Nem volt rá szükség, nem akart menekülni, de azért magamhoz szorítottam. A doktor beadta a nyugtatót, vártunk egy percet, közben simogattam, míg le nem feküdt. Újabb injekció, ezúttal a halálos dózis. A kutya feküdt az asztalon, tűrte, hogy beadják neki, nem csinált semmit.
Az orvos a kezembe nyomott egy kekszcsontot, azt mondta, adjam oda neki, legyen valami jó érzése, miközben elmegy. Odatartottam a szájához, de nem érdekelte. Csak a kezemet nyalta meg. Nem vettem észre, mikor állt le a légzése.
Kifizettem hatezer forintot az injekciókért, és még négyet, hogy eltüntesse a kutya tetemét. Kimentem a rendelőből, cigarettát kerestem a zsebemben. A kutya póráza akadt a kezembe. Ránéztem, elolvastam a rágravírozott nevet, és hogy a becsületes megtaláló pénzjutalomban részesül a kutyáért, ha felhívja az apámat.
Kiléptem az utcára, és belevágtam az első kukába a pórázt, majd rágyújtottam. Lassú és nehéz pelyhekben szállingózni kezdett a hó. Gyalog sétáltam le az állomásig, nagyon fáztam. Arra gondoltam, hogy még elérem az esti IC-t, konyakot fogok inni, és éjjel átmegyek a kocsmába. Másnap pedig repülőjegyet veszek a Közel-Keletre. Felszállok, és nem jövök haza többé. A hulló hópelyhek megolvadtak a bőröm melegétől, patakba rendeződtek, és megindultak lefelé az arcomon.
Jászberényi Sándor: Az ördög egy fekete kutya – és más történetek
Kalligram, 2013
