Persze lehet, hogy a mi hibánk, hisz komoly várakozással tértünk vissza az esős szerdai Volt-nap után Sopronba a brit banda fellépésére. Szerencsénkre ők csak az este fő attrakciói voltak, de programokban nem volt hiány ezen az utolsó utáni napon sem.
Az biztos – és ebben nem ingatott meg a katartikus élmény elmaradása sem – hogy az Arctic Monkeys rohadt jó zenekar, valahogy a kémia viszont mintha nem működött volna annyira a közönséggel. Mi kicsit pörgősebb dalokat vártunk volna tőlük, a legutóbbi, középtempós album ellenére. De elnéztük volna azt is, hogy szinte több (szerelmes) balladát játszottak, mint pár éve Bryan Adams az Arénában.
Egy csöppet lehettek volna lelkesebbek talán, és nem az énekes direkt lazasága bántott, az még illett is a karcolós zenéhez. Valahogy az nem jött át a koncerten, hogy a zenekar tagjainak mindennél jobb érzés ott fent a színpadon. Lehet, hogy ezért is lehetett nekünk mindennél jobb érzés ott lent előttük. Kaptunk egy kimért, hibátlan produkciót, csak az a plusz maradt el, amit élőben lehet hozzátenni. Legalábbis VOLT-on ilyen előadókkal szokott minket elkényeztetni az élet.
Persze az is lehet, hogy a tinédzser korúakból álló ifjonti tűzzel lángoló The Strypes után tűntek csak enerváltnak. Vagy a simogatóan lágy zenéjű Morcheeba után, esetleg a szakadó esős ereszd el a hajam hangulatú Quimby tett minket telhetetlenné. De Ocho Machóékról is ordított, hogy élvezték a bulit, aminek mi a brit sztárok miatt csak a végét csíptük el. A koronát a Voltunkra pedig az Anima tette fel.
Hazafelé mégis csak Arctic Monkeys ment az mp3 lejátszóban, és azon vettük észre magunkat, hogy morfondírozunk, (mintha ez a kis vasárnapi kirándulás meg se történt volna) meg kéne nézni, milyenek élőben. Vagy nem akarjuk tudni?
