Hivatalos egyeztetések csak az utolsó tíz napban voltak, előtte informálisan tudta meg, hogy kommunikációs képességei, karaktere miatt számít rá a kormányzat. Először valóban az oktatásügyet szánták neki, de a miniszteri eskü után hívatta Balog miniszter, aki akkor már azt mondta, nem az oktatásügyet szánják neki, hanem a kultúrát. Kért némi gondolkodási időt, majd első dolga volt elődje megkeresése. Halász János nagyon készségesen segíti az átmenet lebonyolításában és L. Simon Lászlóval sem okoz gondot a közös munka. Hoppál szerint rosszul venné ki magát, ha máris azért harcolna, hogy államtitkársága Pécsre költözzön. A pécsiek körében népszerűbb lenne, de az ország nagyobb fele paprikajancsiként nézne rá. Azt most nem tudja megítélni, hogy Pécs esetében van-e realitása, hogy 2016-ban átköltözzön az államtitkárság. Most olcsó politikai blöff lenne ezt követelnie. Ha a minisztere lát fantáziát ebben, pécsiként örülne.
Szerinte a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) hatalmas szellemi koncentrációja miatt a jövőben még fontosabb partnere lehet a kormányzatnak. Az autonóm köztestület körüli csatákat a választások lezárták és Hoppál abban bízik, hogy „az Akadémia a politika fölé tud emelkedni, hiszen ez a szerepe, egy egységes, avagy egységesülő magyar művészeti világban. Ha az egyik oldal nem a másik oldal politikai kinevezettjeinek tekintené az MMA vezetését, hanem egy autonóm testületnek, amely nagy döntési jogkörrel rendelkezik a kormányzattól függetlenül, úgy azok is nagyobb bizalommal tekintetének rájuk, akik most még kicsit furán szemlélik az Akadémia térnyerését.” Szerinte nem igaz, hogy kevesebb pénz jut kultúrára, bár az intézmények támogatása valóban nem emelkedett minden szegmensben az elmúlt években, de jelentős pénzek mentek a kulturális infrastruktúra fejlesztésére.
„A kultúra finanszírozását éber őrként kell felügyelnie az Emberi Erőforrások Miniszterének és a kulturális államtitkárnak is”, lesz majd idő, amikor csatába megy pozícióik javításáért. A Nemzeti Kulturális Alap pénzosztó modellje szerinte jó a kulturális élet szereplőinek, L. Simon azt ígérte neki, hogy segít a szervezet megismerésében. Ő még nem találkozott olyan hivatalos kormányzati tervvel, hogy az NKA átalakítása napirenden lenne, de nem tartaná középtávon ördögtől valónak, ha az alap pályázati mechanizmusa az MMA kompetenciájába tartozna. Az államtitkár nagyra értékeli Fekete György MMA-elnök életútját, akinek korábbi, sokat bírált kijelentéseit már csak azért sem minősíti, mert új ezen a területen, hivatalba lépése óta még nem találkozott vele, és nem kíván a médiában üzengetni neki. „Mindenkinek megvan a saját stílusa, és mindenkinek meg lehet erről a véleménye”.
Kerényi Imre miniszterelnöki megbízottal ellentétben szerinte a homoszexualitás nem számít a színpadon. A művészeti érték felől közelítve „teljesen lényegtelen, azt milyen szexuális orientáltságú művészek állítják elő”, csak a művészeti tartalom és minőség felől érdemes ítéletet mondani. “Amennyiben a társadalom számára elgondolkodtató kérdéseket tesznek fel művészek, úgy ezzel semmi probléma sincs”. Hoppál problémát ott lát, ha az ízlés formálásánál kerülnek messze produkciók az általános értékrendtől, és azt a felnövő kultúrafogyasztó generációk elé tárják. Ha egy diákszínpadi előadás például a drogozást népszerűsít, akkor el kell gondolkodni a negatív társadalmi hatásról, de ezt maga a társadalom is megteszi, hiszen az egészséges önvédelem valószínűleg közbelépne.
Az államtitkár a művészet egyik lényegének a folyamatos kísérletezést, a dinamizmust, progressziót tartja. A művészet mindig kitermeli önmaga megújulását. „A művészet minőségébe, tartalmába csak a diktatúráknak szokása beleszólni. Ezt megtették Hitlerék, Sztálinék, Rákosiék és Kádárék is”, de 1990 óta egyetlen kormány sem tett ilyet, és Hoppál végképp nem gondolja, hogy mostani kormány ilyenre készülne. Hoppál szerint amikor az esztétikum megérinti a lelket, akkor az az agresszió ellen hat. A kulturális javak terjesztésének tehát mérhető társadalmi haszna van. Fontos küldetésük van a nagy intézményeknek, de a falusi kulturális referensnek is. Szerinte igaza van Kodály Zoltánnak abban, hogy fontosabb a kisvárdai ének-zene tanár, mint az Operaház igazgatója, hiszen a kultúra-misszionáriusai juttatják el a művészet szeretetét ahhoz a mezítlábas gyerekhez, aki otthon enni sem kap. Mindez mai napig igaz, és szerinte a kormányzat fontos feladata, hogy ezekkel a szereplőkkel együttműködjön, és az állami szerepvállalás ennek koordinálására, megvalósítására irányuljon.
