Egyetlen éjszaka alatt szörnyeteggé vált a cseh férfi

1

Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában. Páncélszerűen kemény hátán feküdt, és ha kissé fölemelte a fejét, meglátta domború, barna, ív alakú, kemény szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplana. Számtalan, testének egyéb méreteihez képest siralmasan vékony lába tehetetlenül kapálódzott szeme előtt.

“Mi történt velem?” – gondolta. Nem álmodott. Szobája, e szabályos, csak kissé szűk emberi szoba, békésen terült el a jól ismert négy fal között. Az asztalon kicsomagolt posztóminta–gyűjtemény hevert szanaszét – Samsa utazó ügynök volt -, fölötte pedig ott lógott a kép, amelyet nemrég vágott ki egy képes folyóiratból, és foglalt csinos, aranyozott keretbe. Egy hölgyet ábrázolt szőrmekalapban és szőrmeboával- feszes tartásban ült, alsókarja egészen eltűnt nehéz szőrmemuffjában, amelyet a szemlélő felé nyújtott.

Gregor tekintete ezután az ablakra vetődött, és a borongós időtől – hallani lehetett, amint esőcseppek koppannak a párkány bádoglapjára – egészen mélabússá vált. “Mi lenne, ha kicsit még aludnék, és elfelejteném ezt az egész őrültséget?” – gondolta, de ez megvalósíthatatlan volt, mert megszokta, hogy a jobb oldalán fekszik, jelenlegi állapotában azonban nem tudott oldalára fordulni. Bármekkora erővel lódította is magát a jobb oldalára, mindig visszagurult a hátára. Már vagy százszor megpróbálta, lehunyta a szemét, hogy ne kelljen rugdalózó lábait látnia, és csak akkor hagyta abba, amikor eddig soha nem tapasztalt, könnyű, tompa fájdalmat érzett az oldalában.

“Istenem – gondolta -, milyen megerőltető foglalkozást is választottam! Napról napra. Az üzleti izgalmak sokkal nagyobbak, mint odahaza a voltaképpeni üzletben, s ráadásul az utazással járó sok kínlódás, a gond a vonatcsatlakozások miatt, a rendszertelen, rossz étkezés, az örökké változó emberi kapcsolatok, amelyek soha meg nem állapodnak, soha szívélyessé nem válnak. Az ördög vigye el az egészet!” Enyhe viszketést érzett fenn a hasán; lassan közelebb csúszott a hátán az ágydeszkához, hogy jobban fölemelhesse a fejét; megtalálta a viszkető helyet, amelyet csupa kis fehér pontocska borított, és nem tudta, mire vélje őket; egyik lábával meg akarta tapogatni a viszkető helyet, de nyomban vissza is húzta, mert ahogy megérintette, megborzongott.

Újra visszacsúszott előbbi helyzetébe. “Ez a korai felkelés – gondolta – egészen megbolondít. Az embernek ki kell aludnia magát. Más utazók úgy élnek, mint a háremhölgyek. Ha én például a délelőtt folyamán visszamegyek a vendéglőbe, hogy lejegyezzem a megkötött üzleteket, ezek az urak még a reggelinél ülnek. Próbálnám csak meg én a főnökömnél: azonmód repülnék. Egyébként ki tudja, nem járnék-e jól? Ha szüleim miatt nem türtőztetném magam, már rég felmondtam volna, odaálltam volna a főnököm elé, és amúgy istenigazából megmondtam volna neki a véleményemet. Leszédült volna a pultról! Különben is micsoda furcsa szokás az, hogy felül a pultra, és onnan a magasból beszél az alkalmazottal, akinek ráadásul egész szorosan oda kell állnia a főnöke elé, mert az nagyothall. Nos, még nincs veszve minden remény; ha egyszer együtt lesz a pénz, amiből kifizethetem neki szüleim adósságát – nem tarthat tovább öt-hat évnél -, mindenképpen megteszem. Az lesz majd a nagy üzlet. Egyelőre azonban föl kell kelnem, mert ötkor indul a vonatom.”

És ránézett az ébresztőórára, amely az éjjeliszekrényen ketyegett. “Mennybéli Úristen!” – gondolta. Fél hét volt, és a mutatók békésen haladtak előre, már el is múlt fél, már háromnegyed felé járt. Nem szólt volna az ébresztőóra? Az ágyból is lehetett látni, hogy be volt állítva pontosan négy órára; biztosan szólt is. Igen ám, de lehetséges, hogy átaludta volna azt a bútorrengető csörömpölést? Nos, ha nyugodtan nem is, de valószínűleg annál mélyebben aludt. Most mit tegyen? A következő vonat hétkor indul, eszeveszetten kellene sietnie, hogy elérje, és a mintakollekció még nincs becsomagolva, magát pedig egyáltalán nem érezte különösebben frissnek és mozgékonynak. De még ha elérné is a vonatot, a főnök dörgedelmeitől már nem menekülhet meg, mert a bolti szolga kiment az ötórás vonathoz, és mulasztásáról már rég leadta a jelentést. A főnök kreatúrája ostoba és gerinctelen. És ha beteget jelentene? Csakhogy ez fölöttébb kínos és gyanús volna, mivel Gregor ötéves szolgálata alatt egyszer sem volt beteg. A főnök biztosan kijönne a betegsegélyező orvosával, szemrehányást tenne a szülőknek lusta fiuk miatt, és minden ellenvetést megelőzne azzal, hogy a betegsegélyező orvosára hivatkozna, aki másfajta embert nem is ismer, csak makkegészséges munkakerülőt. És nem volna ebben az esetben némi igaza? Eltekintve a hosszú alvás után csakugyan fölösleges álmosságtól, Gregor valóban jól érezte magát, sőt alaposan meg is éhezett.

Amikor mindezt nagy sietve végiggondolta, és a felkelésre mégsem tudta elszánni magát – az óra éppen háromnegyed hetet ütött -, az ágy fejénél óvatosan kopogtattak az ajtón.

– Gregor – szólt anyja -, háromnegyed hét. Nem akartál elutazni?

A szelíd hang! Gregor megijedt, amikor meghallotta önmaga válaszoló hangját, amely félreismerhetetlenül régi hangja volt ugyan, de mintegy alulról valami visszafojthatatlan, fájdalmas csipogás vegyült bele, s ettől jóformán csak az első pillanatban maradtak épek, érthetőek a szavai, utózengésüket már annyira szétzilálta, hogy az ember nem tudta, jól hall-e. Gregor részletesen akart válaszolni és mindent megmagyarázni, de ilyen körülmények között csak e szavakra szorítkozott:

– Igen, igen, anyám, köszönöm, már kelek is.

Az ajtó jóvoltából kinn bizonyára nem lehetett észrevenni Gregor hangjának elváltozását, mert anyja megnyugodott ettől a magyarázattól, és elcsoszogott. A kis beszélgetés azonban felhívta a többi családtag figyelmét arra, hogy Gregor a várakozás ellenére még otthon van, és már kopogott is az egyik oldalajtón apja, gyengéden, de az öklével:

– Gregor! Gregor! – kiáltotta. – Mi van veled? – És kis idő múlva újra megszólalt mélyebb, figyelmeztető hangon: – Gregor! Gregor!

A másik oldalajtónál a húga aggodalmaskodott halkan:

– Gregor, nem jól vagy? Szükséged van valamire?

Mindkét oldalra így felelt Gregor:

– Már kész vagyok – és igyekezett hangját gondos kiejtéssel és a szavak közé iktatott hosszú szünetekkel minden feltűnő vonástól megfosztani. Apja vissza is tért a reggelijéhez, de húga tovább suttogott:

– Gregor, nyisd ki, könyörgök.

Gregornak azonban esze ágában sem volt, hogy kinyissa, és áldotta utazásaiból eredő óvatosságát, hogy otthon is kulcsra zárt éjszakánként minden ajtót.

Először nyugodtan és háborítatlanul föl akart kelni, felöltözni és mindenekelőtt megreggelizni, s csak aztán mérlegelni a továbbiakat, mert az ágyban nem boldogult a gondolkodással, erre már rájött. Emlékezett rá, hogy gyakran érzett már az ágyban valamiféle, talán a rossz fekvés okozta, enyhe fájdalmat, amelyről fölkeléskor kiderült, hogy merő képzelgés, és kíváncsian várta, hogyan fognak mai képzelődései lassan szétoszlani. Hogy hangjának elváltozása nem más, mint az alapos megfázásnak, az utazók egyik foglalkozási betegségének előjele, ebben nem is kételkedett.

A takarót ledobni igen egyszerű volt; csak föl kellett kissé fújnia magát, és már le is csúszott. A folytatás viszont nehezebben ment, különösen mivel Gregor olyan roppantul széles volt. A felüléshez karra és kézre lett volna szüksége, helyettük viszont csak a sok lábacskája volt, amelyek szakadatlanul összevissza kalimpáltak, és Gregor ráadásul irányítani sem tudta őket. Ha be akarta hajlítani az egyiket, az volt az első, amelyik kiegyenesedett, és ha végre sikerült ezzel a lábával végrehajtania azt, amit akart, közben az összes többi felfokozott, fájdalmas izgalommal izgett-mozgott, mintha szabadjára engedték volna őket. “Csak semmi fölösleges időtöltés az ágyban” – gondolta Gregor.

David Cronenberg: A légy (1986)

Először testének alsó felével akart kijutni az ágyból, de ez az alsó rész, amelyet egyébként még nem látott és nem is tudott pontosan elképzelni, nehézkesnek bizonyult; lassan mozdult; és végül, amikor Gregor már-már megvadulva, minden erejével kíméletlenül előrelökte magát, rosszul választotta meg az irányt, nekiütődött az ágy alsó végének, és az égő fájdalom, amelyet érzett, felvilágosította, hogy pillanatnyilag talán éppen testének alsó fele a legérzékenyebb.

Ezután felsőtestével próbált kijutni az ágyból, és fejét óvatosan az ágy széle felé fordította. Ez ment is könnyen, és szélessége, súlya ellenére végül testének tömege is követte lassan fejének fordulását. De mikor végre szabadon lógott a feje az ágy szélén kívül, a levegőben, félelem fogta el attól, hogy ily módon tovább csússzon, mert ha a végén így esik le, kész csoda lesz, ha meg nem sérül a feje. Márpedig semmi áron sem szabad éppen most elveszítenie az eszméletét; akkor már jobb, ha az ágyban marad.

De mikor hasonló erőfeszítés után felsóhajtva újra előző helyzetébe került, és látta, hogy a lábai, ha lehet, még dühösebben viaskodnak egymással, s nem találta a módját, hogy rendet és nyugalmat teremtsen ebben az önkényeskedésben, újra arra gondolt, hogy lehetetlenség az ágyban maradnia, és legokosabb mindent feláldozni, ha csak egy kis reménye is van, hogy ezáltal kiszabadulhat az ágyból. Közben nem feledkezett meg arról sem, hogy emlékezetébe idézze, a kétségbeesett elhatározásnál sokkal többet ér a nyugodt, higgadt megfontolás. Az ilyen pillanatokban, amilyen élesen csak tudta, az ablakra vetette a tekintetét, de sajnos, a reggeli köd látványából, mely már a keskeny utca másik oldalát homályba burkolta, nem sok biztonságot és bátorságot meríthetett. “Már hét óra – gondolta, amikor újra ütött az ébresztőóra -, már hét óra, és még most is mekkora a köd.” És kis ideig nyugodtan feküdt, fáradtan sóhajtozva, mintha a tökéletes csendtől várná a dolgok valóságos és természetes rendjének visszatérését.

Aztán így szólt magában: “Mielőtt negyed nyolcat ütne, okvetlen ki kell jutnom teljesen az ágyból. Egyébként addig majd jön is valaki az üzletből, hogy érdeklődjék utánam, mert az üzletet hét előtt nyitják.” És most nekilátott, hogy testét teljes hosszában egy vonalban kilódítsa az ágyból. Ha így esik ki, feje, amelyet esés közben mereven fel fog tartani, valószínűleg nem sérül meg. Hátát keménynek érezte; ha a szőnyegre esik, aligha történik baja. Leginkább az okozott gondot neki, hogy számolnia kellett a robajjal, amellyel majd az esés jár, s ez ha rémületet nem is, némi aggodalmat bizonyára kelt majd minden ajtó mögött. Mégis meg kell próbálnia.

Amikor Gregor félig már kinyúlt az ágyból – az új módszer inkább játék volt, mint erőfeszítés, csak hintáztatnia kellett magát a lendületből -, eszébe jutott, hogy milyen egyszerű volna minden, ha segítségére jönnének. Két erős ember – apjára és a cselédlányra gondolt – bőven elég lenne, csak bedugnák karjukat domború háta alá, kihámoznák az ágyból, lehajolnának terhükkel, és akkor csak ki kellene várniuk óvatosan, amíg átlendül a hasára a padlón, ahol remélhetőleg majd lábacskáit is lesz mire használnia. Nos, eltekintve attól, hogy az ajtók be vannak zárva, kiálthatna-e valóban segítségért? Nyomorúságos helyzetében is elmosolyodott akaratlanul erre a gondolatra.

Már odáig jutott, hogy a nagyobb hintaröpték végén alig tudta visszanyerni egyensúlyát, és most már igen hamar végleg döntenie kellett, mert öt perc híján negyed nyolc volt – és akkor csengettek a lakásajtón. “Valaki az üzletből” – gondolta, és szinte megmerevedett; míg lábacskái annál sebesebben táncoltak. Egy pillanatig néma csend volt. “Nem nyitják ki” – gondolta Gregor valami esztelen reménységbe kapaszkodva. De azután a cselédlány, mint máskor, természetesen most is szilárd léptekkel az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Gregornak elég volt a látogató első üdvözlő hangját meghallania, és már tudta is, ki az: maga a cégvezető. Miért is ítéltetett Gregor arra a sorsra, hogy olyan cégnél szolgáljon, ahol a legkisebb mulasztás esetén is mindjárt a legsúlyosabbra gyanakodnak? Csirkefogó lenne vajon egytől egyig minden alkalmazott, nincs köztük egyetlen derék, hűséges ember sem, aki eszét veszti lelkiismeret-furdalásában, ha akár csak egy-két reggeli órát nem használ ki az üzlet érdekében, ha valósággal képtelen felkelni az ágyból? Valóban nem lett volna elég, ha egy gyakornokot küldenek ide; hogy megkérdezze, mi van vele – ha egyáltalán szükség van erre a kérdezősködésre -, magának a cégvezetőnek kellett eljönnie, és ezzel az egész ártatlan család tudomására hozni, hogy e gyanús ügy kivizsgálását csakis a cégvezető eszére lehet rábízni? És nem annyira valódi elhatározás következtében, mint inkább az izgalom hatására, mely Gregort e gondolatok közben elfogta, teljes erővel kivetette magát az ágyból. Hangos csapódás hallatszott, robajról voltaképp nem lehetett beszélni. Kissé felfogta az esést a szőnyeg, és Gregor háta is rugalmasabb volt, mint gondolta; így történt, hogy a tompa zaj nem is volt olyan feltűnő. Csak a fejét nem tartotta elég óvatosan; azt bizony beverte, és most dühében és fájdalmában ide-oda forgatta, és a szőnyeghez dörzsölte.

– Valami leesett odabenn – mondta a cégvezető a bal oldali szobában.

Gregor megpróbálta elképzelni, hogy nem történhetne-e egyszer a cégvezetővel is valami hasonló, mint ma vele; a lehetőségét tulajdonképpen nem lehetett kizárni. De szinte nyers válaszul erre a kérdésére a cégvezető néhány határozott lépést tett a szomszéd szobában, és megnyikorgatta lakkcsizmáját. A jobb oldali szobából Gregor tájékoztatására húga ezt suttogta:

– Gregor, itt a cégvezető.

– Tudom – mondta Gregor halkan; de annyira, hogy a húga is meghallja, nem merte felemelni a hangját.

– Gregor – szólalt meg most apja a bal oldali szobában -, itt a cégvezető úr, és érdeklődik, miért nem utaztál el a korai vonattal. Nem tudjuk, mit mondjunk neki. Egyébként veled is személyesen akar beszélni. Nyisd ki tehát, légy szíves, az ajtót. Majd szíveskedik eltekinteni a szobádban levő rendetlenségtől.

– Jó reggelt, Samsa úr! – kiáltott közbe barátságosan a cégvezető.

– Nem jól van – mondta az anyja a cégvezetőnek, mialatt apja tovább beszélt az ajtónál -, nem jól van, higgye el, cégvezető úr. Hogyan is késne le különben Gregor egy vonatot! Hisz másra se gondol ez a fiú, csak az üzletre. Szinte már bosszant, hogy sohasem megy el este szórakozni; most egy hétig itt volt a városban, de egy este se ment el hazulról. Ül az asztalunknál, és csendben újságot olvas, vagy a menetrendet tanulmányozza. Már az is szórakozás neki, hogy dolgozik egy kicsit a lombfűrésszel. Most például faragott két-három este egy kis keretet, meg fog lepődni, milyen kedves; benn lóg a szobájában, mindjárt megnézheti, mihelyt Gregor kinyitja az ajtót. Egyébként boldog vagyok, hogy itt van, cégvezető úr, egymagunkban nem lettünk volna képesek rávenni Gregort, hogy nyissa ki az ajtót, olyan makacs, és biztosan nem is érzi jól magát, bár reggel tagadta.

– Rögtön jövök – mondta Gregor lassan és megfontoltan, és meg se moccant, nehogy a beszélgetés egyetlen szavát is elszalassza.

– Mással, nagyságos asszonyom, én sem tudom magamnak megmagyarázni – mondta a cégvezető -, remélhetőleg nincs semmi komoly baja. Meg kell azonban mondanom, hogy nekünk üzletembereknek – sajnos, vagy ha tetszik, szerencsére – üzleti szempontból igen gyakran egyszerűen túl kell tennünk magunkat az ilyen könnyű rosszulléteken.

– Bemehet végre a cégvezető úr? – kérdezte türelmetlenül apja, és ismételten kopogott az ajtón.

– Nem – mondta Gregor. A bal oldali szobában kínos csönd támadt, a jobb oldali szobában a húga felzokogott.

A húga vajon miért nem ment át a többiekhez? Nyilván csak most kelt fel, és még el sem kezdett öltözni. És miért sír? Mert ő nem kelt fel, és nem engedi be a cégvezetőt, mert az a veszély fenyegeti, hogy elveszti az állását, és mert akkor a főnök újra üldözni fogja a szülőket régi követeléseivel? Ezek azonban egyelőre fölösleges gondok voltak. Gregor még itt volt, és eszébe sem jutott, hogy elhagyja a családját. Pillanatnyilag ott feküdt ugyan a szőnyegen, és senki sem kívánta volna tőle komolyan, hogy engedje be a cégvezetőt, ha ismerte volna helyzetét. E kis udvariatlanság miatt, amelyre később könnyűszerrel találhat majd megfelelő kifogást, mégsem lehet Gregort csak úgy egyszeriben elküldeni. És Gregor úgy érezte, hogy sokkal okosabb volna, ha most békén hagynák, és nem zaklatnák sírással és rábeszéléssel. De éppen e bizonytalanság szorongatta a többieket, és mentette viselkedésüket.

– Samsa úr – kiáltotta most a cégvezető emelt hangon -, végtére mi történt? Elbarikádozza magát a szobájában, nemmel és igennel felel csupán, szüleinek súlyos és fölösleges aggodalmat okoz, és mellesleg megjegyezve, alapjában véve hallatlan módon elhanyagolja üzleti kötelességeit. Most szüleinek és főnökének nevében beszélek, és igen komolyan kérem, adjon azonnal világos magyarázatot. Meg vagyok lepve, meg vagyok lepve. Én magát nyugodt, józan embernek ismertem, és most mintha hirtelen különös szeszélyekkel akarna kérkedni. A főnök célzott ugyan reggel mulasztásának lehetséges magyarázatára – egy nemrégiben önre bízott inkasszóról volt szó -, én azonban majdhogynem becsületszóra kijelentettem, hogy ez a magyarázat nem lehet helytálló. Most azonban látom érthetetlen makacsságát; és elmegy a kedvem, hogy a legcsekélyebb mértékben is kiálljak magáért. Márpedig az állása egyáltalán nem mondható szilárdnak. Eredetileg az volt a szándékom, hogy mindezt négyszemközt mondom el magának, de mivel arra kényszerít, hogy haszontalanul vesztegessem itt az időmet, nem tudom, miért ne tudhatnák meg tisztelt szülei is. Szóval teljesítménye az utóbbi időben korántsem nevezhető kielégítőnek; bár ez nem az az évszak, amikor különleges üzleteket lehet kötni, ezt elismerjük, de olyan évszak nincsen, amikor egyetlen üzletet sem kötünk, Samsa úr, olyannak nem szabad lennie.

– De cégvezető úr – kiáltott Gregor magából kikelve, és izgalmában minden egyébről megfeledkezett -, azonnal kinyitom, megyek már! Valami könnyű rosszullét, kis szédülés akadályozott meg, hogy fölkeljek. Most még az ágyban fekszem. De már egészen friss vagyok megint. Most éppen kiszállok az ágyból. Csak egyetlen pillanat türelmet! Még nem megy úgy, mint gondoltam. De már jól vagyok. Hogy milyen váratlanul érheti az embert ilyesmi! Tegnap este még semmi bajom nem volt, szüleim is tudják, azazhogy majdnem semmi. Már tegnap este is volt valami előérzetem. Csak rám kellett volna nézni. Miért is nem jelentettem be az üzletben! De az ember mindig azt hiszi, hogy átvészeli majd a betegséget, és nem kell otthon maradnia. Cégvezető úr! Kímélje meg a szüleimet! Hisz semmi alapja a szemrehányásoknak, amelyekkel illet; nekem nem is szóltak róla egy szót sem. Talán nem olvasták legutóbb szerzett megbízásaimat. Különben is még a nyolcórás vonattal elutazom, e néhány órai pihenés alatt összeszedem magam. Nem is kell tovább itt maradnia, cégvezető úr, ott leszek én is mindjárt az üzletben, szíveskedjen ezt közölni, s a főnök úrnak adja át üdvözletemet!

És miközben Gregor mindezt kapkodva átkiabálta, és szinte nem is tudta, mit mond, könnyedén, bizonyára az ágyban szerzett gyakorlattal, közeledett az éjjeliszekrényhez, és megpróbált fölkapaszkodni rajta. Valóban ki akarta nyitni az ajtót, meg akarta mutatni magát, beszélni akart a cégvezetővel; mohón várta, hogy mit szólnak majd a többiek, akik annyira szeretnék látni, ha megpillantják. Ha megijednek, őt nem terheli többé felelősség, és megnyugodhat. Ha viszont mindent nyugodtan fogadnak, akkor neki sem lenne oka nyugtalanságra, és ha siet, nyolcra csakugyan a pályaudvaron lehet. Először lecsúszott néhányszor a sima éjjeliszekrényről, de végül utolsó nekirugaszkodásra sikerült fölegyenesednie: az alteste sajgott ugyan, de ügyet sem vetett a kínzó fájdalmakra. Nekidőlt egy közeli szék támlájának, és lábacskáival megkapaszkodott a szélében. Ezzel sikerült úrrá lennie testén, és elnémult, mert újra meghallotta a cégvezető hangját.

– Értették egyetlen szót is? – kérdezte a cégvezető a szülőktől. – Csak nem akarja a bolondját járatni velünk?

– Az isten szerelmére – kiáltotta anyja már-már sírva -, talán súlyos beteg, mi meg kínozzuk! Grete! Grete! – kiáltott aztán.

– Tessék, mama! – kiáltotta Gregor húga a másik oldalról. Gregor szobáján keresztül érintkeztek.

– Azonnal menj orvosért. Gregor beteg. Hamar orvosért. Hallottad, hogy beszélt Gregor?

– Állathang volt – mondta a cégvezető az anya kiáltozásához képest feltűnően halkan.

– Anna! Anna! – kiáltott ki az apa az előszobán át a konyhába, és közben tapsolt. – Szaladjon azonnal lakatosért!

És már szaladt is ki a két lány suhogó szoknyával az előszobába – hogy öltözhetett fel húga ilyen gyorsan? -, és felrántották a lakás ajtaját. Csapódást nem is lehetett hallani; bizonyára nyitva hagyták az ajtót, mint az olyan lakásokban szokás, ahol valami nagy szerencsétlenség történt.

Gregor azonban sokkal nyugodtabb lett. Igaz, szavait ezek szerint már nem értették, bár ő maga elég érthetőnek találta beszédét, érthetőbbnek, mint előzőleg, de lehet; hogy megszokta már a füle. Mindenesetre már gondoltak rá, hogy nincs egészen rendben, s azon voltak, hogy segítsenek rajta. Az első intézkedéseket bizakodás és biztonság hatotta át, s ez jólesett neki. Úgy érezte, újra bevonták az emberek körébe, s mindkettőjüktől, az orvostól és a lakatostól is, kettejük közt valójában semmi különbséget nem téve, nagyszerű és meglepő eredményeket várt. Hogy a közelgő, döntő jelentőségű megbeszéléseken lehetőleg minél tisztább legyen a hangja, megköszörülte a torkát, mindenesetre ügyelve arra, hogy csak egész fojtottan köhintsen, mert elképzelhető volt, hogy már ez a zaj is másképp hangzik, mint az emberi köhögés, s ezt ő maga már nem merte volna eldönteni. A szomszéd szobában közben néma csend támadt. Szülei és a cégvezető talán az asztalnál ülnek és sugdolóznak, talán az ajtónak támaszkodnak és hallgatóznak valamennyien.

Gregor a székkel együtt lassan az ajtóhoz csúszott, ott elengedte, nekivetette magát az ajtónak, megkapaszkodott benne – lábacskáinak gömbjein volt némi tapadóanyag -, és egy pillanatra megpihent az erőkifejtés után. Aztán nekilátott, hogy szájával megfordítsa a kulcsot a zárban. Sajnos, úgy látszott, hogy nincsenek valódi fogai – mivel is ragadhatná meg most a kulcsot? -, jó erős volt viszont az állkapcsa; a segítségével csakugyan meg is mozdította a kulcsot, és nem törődött vele, hogy nyilvánvalóan valami kárt tett önmagában, mert barna folyadék jelent meg a szája szélén, ráfolyt a kulcsra, és lecsöpögött a padlóra.

– Hallgassák csak – mondta a cégvezető a szomszéd szobában -, a kulcsot forgatja.

Ez igen felbátorította Gregort; de mindannyiuknak oda kellett volna kiáltani, apjának és anyjának is: “Gyerünk, Gregor – kiálthatták volna -, csak neki, keményen neki annak a zárnak!” És abban a hitben, hogy valamennyien feszült figyelemmel kísérik igyekezetét, minden erejét összeszedte, és szinte önkívületben ráharapott a kulcsra. Körbetáncolta a zárat, ahogy a kulcs körbefordult benne; most már csak a szájával tartotta magát egyenesen, és szükség szerint hol ráakaszkodott a kulcsra, hol pedig egész testének súlyával lenyomta. Végre visszacsattant a zár, s fémes hangjára Gregor mintha álomból ébredt volna. Fellélegzett, és így szólt magában: “Lakatosra csak nem volt szükségem” – és ráfektette fejét a kilincsre, hogy kitárja az ajtót.

Mivel ily módon kellett kinyitnia az ajtót, őt magát még nem láthatták, amikor az ajtó már elég szélesre kitárult. Előbb lassan körbe kellett fordulnia az egyik ajtószárny mentén, mégpedig igen óvatosan, nehogy épp a szobába való belépés előtt vágódjon ügyetlenül hanyatt. Még ezzel a nehéz mozdulattal volt elfoglalva, és nem ért rá másra is odafigyelni, amikor már meg is hallotta a cégvezetőt: hangos “Ó!” szaladt ki a száján – úgy hangzott, mint a szél zúgása -, és már meg is pillantotta, ő állt legközelebb az ajtóhoz, nyitott szájára tapasztotta a kezét, és lassan hátrálni kezdett, mintha láthatatlan, egyenletesen működő erő hajtaná. Anyja a cégvezető jelenléte ellenére úgy állt még ott, ahogy felkelt, kibontott, égnek meredő hajjal – először összekulcsolta a kezét, és férjére pillantott, aztán két lépést tett Gregor felé, és lerogyott körülötte szétterülő szoknyáinak kellős közepébe, arccal előreborulva. Apja ellenséges arckifejezéssel ökölbe szorította kezét, mintha vissza akarta volna lökni Gregort a szobájába, azután bizonytalanul körülnézett a nappali szobában, s végül eltakarta szemét, és sírni kezdett, hatalmas mellkasa belerázkódott.

Gregor erre be sem lépett a szobába, hanem belülről nekitámaszkodott a bereteszelt ajtószárnynak, s így csak testének fele látszott, valamint oldalt hajtott feje, amellyel átkukucskált a többiek felé. Közben jócskán kivilágosodott, élesen kirajzolódott az utca túlsó oldalán a szemközt álló végtelen, szürkésfekete ház egy részlete – kórház volt – és a homlokzatot szigorúan áttörő ablakok szabályos sora; még most is esett, de már csak nagy, elkülöníthető, sőt jóformán egyenként földre szórt cseppekben. A reggelizőkészlet buja bőségben foglalta el az asztalt, mert Gregor apjának a reggeli volt a legfontosabb napi étkezése, amelyet különféle újságok olvasásával órák hosszat elnyújtott. Épp a szemközti falon fénykép függött, amely Gregort ábrázolta katonakorában; hadnagyként, tiszteletet parancsoló tartásban és egyenruhában, amint kezét kardján nyugtatva gondtalanul mosolyog. Az előszobába vezető ajtó nyitva volt, és mivel a külső ajtó is tárva-nyitva volt, ki lehetett látni a lépcsőházi előtérre és a lefelé vezető lépcsőre.

– Most pedig – mondta Gregor annak tudatában, hogy csak ő őrizte meg nyugalmát – azonnal felöltözöm, összecsomagolom a kollekciót, és elutazom. Akarjátok? Akarjátok, hogy elutazzam? Láthatja, cégvezető úr, nem makacskodom, én szívesen dolgozom; fárasztó dolog az utazás, de utazás nélkül nem tudnék élni. Hova megy; cégvezető úr? Az üzletbe? Igen? Az igazságnak megfelelően fog beszámolni? Előfordulhat, hogy az ember egy adott pillanatban nem képes dolgozni, de épp ez az alkalmas időpont, amikor visszaemlékezhet korábbi teljesítményeire, és elhatározhatja, hogy később, az akadály elhárítása után, még szorgalmasabban és odaadóbban fog dolgozni. Hiszen annyira le vagyok kötelezve a főnök úrnak, ezt ön is nagyon jól tudja. Másrészt gondoskodnom kell szüleimről és húgomról. Kutyaszorítóba kerültem, de ki fogom vágni magam. Csak arra kérem, ne súlyosbítsa helyzetemet, súlyos az már így is. Fogja pártomat az üzletben! Tudom, nem szeretik az utazót. Azt hiszik, veszettül sokat keres, és közben éli világát. Nincs különösebb okuk, hogy megváltoztassák ezt az előítéletüket. De önnek, cégvezető úr, önnek jobb az áttekintése, mint magának a főnök úrnak, aki vállalkozói minőségében könnyen ítélkezhet tévesen, alkalmazottai rovására. Ön is nagyon jól tudja, hogy az utazó, aki az év nagy részében távol van az üzlettől, milyen könnyen esik áldozatul pletykáknak, véletleneknek és alaptalan vádaknak, amelyek ellen lehetetlenség védekeznie, mert többnyire tudomást sem szerez róluk, és ha igen, csak akkor, amikor kimerülten visszatér útjáról, és odahaza saját bőrén érzi az áldatlan, indokait tekintve már megfejthetetlen következményeket. Cégvezető úr, ne menjen el szó nélkül, mondja legalább, hogy valami apró részletben igazat ad nekem!

De a cégvezető már Gregor első szavaira megfordult, és csak meg-megránduló válla fölött nézett vissza vicsorogva Gregorra. És amíg Gregor beszélt, egy pillanatra sem állt meg, hanem Gregort szüntelenül szemmel tartva hátrált az ajtó felé, de olyan lassan, mintha titkos parancs tiltaná, hogy elhagyja a szobát. Már az előszobában volt, és hirtelen mozdulata, amellyel végül kihúzta a lábát a nappaliból, azt a látszatot keltette, mintha megégette volna a talpát. Az előszobában aztán kinyújtotta a jobb karját messze előre, a lépcső felé, mintha ott valósággal földöntúli megváltás várná.

Gregor tudta, hogy semmi esetre sem engedheti el a cégvezetőt ilyen hangulatban, hacsak nem akarja végképp kockáztatni állását. Szülei mindezt nem értették meg ilyen világosan; az évek során meggyőződésükké vált, hogy Gregorról egész életében gondoskodik ez az üzlet, no meg most annyira el voltak foglalva pillanatnyi bajaikkal, hogy a jövőre gondolni sem tudtak. A cégvezetőt vissza kellett tartani, megnyugtatni, meggyőzni és végül megnyerni; ettől függött most Gregor és a család jövője! Csak itt lett volna a húga! Ő okos volt, már akkor sírt, amikor Gregor még nyugodtan feküdt a hátán. És a cégvezető, ez a hölgybarát, bizonyára hajlott volna a szavára; húga becsukta volna a lakásajtót, és az előszobában kiverte volna a cégvezető fejéből a rémületet. De hát a húga épp nem volt itt, Gregornak magának kellett cselekednie. És nem gondolva arra, hogy még egyáltalán nem ismeri jelenlegi mozgási képességét, és arra sem, hogy beszédét esetleg, sőt valószínűleg, most sem értették meg, elengedte az ajtószárnyat, kicsúszott a nyíláson; oda akart menni a cégvezetőhöz, aki már kinn állt, a lépcsőpihenőn, nevetséges módon mindkét kezével a korlátba kapaszkodva; de támaszt keresve halk kiáltással nyomban rábukott lábacskáira. Alighogy ez megtörtént, először ezen a reggelen, jóleső érzés járta át a testét; lábacskái alatt szilárd talajt érzett, s örömmel tapasztalta, hogy mindenben engedelmeskednek neki; sőt azon vannak, hogy elvigyék, ahová akarja; és máris bizonyos volt benne, hogy gyorsan közeleg szenvedéseinek végleges elmúlása. De épp abban a pillanatban, amikor a visszatartott mozgástól ringatózva, egészen közel anyjához, egyszer csak szembekerült vele a padlón, anyja, bár úgy látszott, teljesen magába merült, hirtelen felugrott, szétterpesztett ujjakkal magasba emelte a karját, és felkiáltott: Segítség, az isten szerelmére, segítség! -, fejét félrehajtotta, mintha csak Gregort akarta volna jobban látni, ugyanakkor fejvesztetten hátrálni kezdett; elfelejtette, hogy ott van mögötte a terített asztal; amikor odaért, mintegy szórakozottságból gyorsan felült rá, és látszólag észre sem vette, hogy mellette a felborított nagy kannából vastag sugárban ömlik a szőnyegre a kávé.

– Anyám, anyám – mondta Gregor halkan, és felpillantott rá. A cégvezetőről egy pillanatra megfeledkezett, viszont nem tudta megállni, hogy a patakzó kávé láttára ne kapjon állkapcsával néhányszor a levegőbe. Erre anyja ismét felordított, elmenekült az asztaltól, és a feléje siető férje karjába hanyatlott. De Gregor most nem ért rá a szüleivel foglalkozni; a cégvezető már a lépcsőn volt, és állát a korlátra támasztva még utoljára visszanézett. Gregor nekirugaszkodott, hogy minél biztosabban utolérje; a cégvezető megsejthetett valamit, mert átugrott néhány lépcsőfokot, és eltűnt. – Hu! – kiáltotta még, hogy visszhangzott belé a lépcsőház. Sajnos, a cégvezető menekülése mintha Gregor apját is teljesen megzavarta volna, holott ő eddig viszonylag higgadtan viselkedett, mert ahelyett, hogy maga is a cégvezető után szaladt volna, vagy legalább nem gátolta volna meg Gregort az üldözésben, jobb kezével megragadta a cégvezető botját, amelyet az kalapjával és felöltőjével együtt itt hagyott egy széken, bal kezével pedig fölkapott az asztalról egy nagy újságot, és lábdobbantások kíséretében nekilátott, hogy a bot és az újság lengetésével visszakergesse Gregort a szobájába. Gregor hiába kérlelte, kérését apja meg sem értette, hiába forgatta alázatosan a fejét, apja csak még nagyobbakat dobbantott. A szoba másik végében, noha hűvös volt az idő, anyja felrántott egy ablakot, és messzire kihajolva kezébe temette az arcát. Az utca és a lépcsőház között erős léghuzat támadt, a függönyök fellibbentek, az újságok zizegni kezdtek az asztalon, néhány lap lerepült a földre. Az apa könyörtelenül szorongatta Gregort, és közben, mint valami vadember, sziszegő hangokat hallatott. Igen ám, de Gregornak még semmiféle gyakorlata nem volt a hátrálásban, és bizony igen lassan haladt. Ha legalább meg tudott volna fordulni, mindjárt a szobájában lett volna, de félt, hogy az időrabló fordulás közben apja elveszti türelmét, és kezében a bot minden pillanatban azzal fenyegetett, hogy halálos csapást mér Gregor hátára vagy fejére. Végül mégsem maradt más választása, mert rémülten észrevette, hogy hátrálás közben még az irányt sem tudja tartani; és szüntelenül szorongó oldalpillantásokat vetve apjára, a lehető leggyorsabban, valójában azonban igen lassan fordulni kezdett. Apja talán észrevette jó szándékát, mert nem zavarta tovább, sőt botjának végével itt-ott még irányította is messziről a körbefordulását. Csak közben ne adott volna ki olyan elviselhetetlen sziszegő hangokat! Gregor egészen megzavarodott ettől. Már majdnem teljesen megfordult, amikor még egyre a sziszegésre figyelve eltévesztette az irányt, és egy darabon visszafordult. Mikor aztán végre szerencsésen fejjel előre az ajtónyílás elé került, kiderült, hogy teste szélesebb, semhogy könnyűszerrel átférhetne rajta. Apjának jelenlegi állapotában természetesen véletlenül sem jutott eszébe, hogy esetleg a másik ajtószárnyat is kinyithatná, s így megfelelő átjárót biztosíthatna Gregornak. Az volt csupán a rögeszméje, hogy Gregornak, amilyen gyorsan csak lehet, a szobájában kell lennie. Semmiképpen sem nézte volna el azokat a körülményes előkészületeket sem, amelyekre Gregornak szüksége lett volna, hogy fölegyenesedjék, és esetleg így jusson át az ajtón. Ellenkezőleg, mintha semmi akadály sem állna Gregor útjában, egyre nagyobb lármával hajtotta, és úgy tetszett, mintha a hang Gregor fölött már nem is egyetlen apáé volna; ennek fele sem tréfa, gondolta Gregor, és lesz, ami lesz – benyomult az ajtónyílásba. Teste féloldalt felemelkedett, ferdén a két ajtószárny közé került, egyik oldala sebesre horzsolódott, s a fehér ajtón csúnya foltok maradtak utána, és hamarosan be is szorult, mozdulni sem tudott többé, lábacskái az egyik oldalon reszketve lógtak a levegőben, a másik oldalon pedig fájdalmasan odanyomódtak a padlóhoz – és ekkor, valóságos megváltásként, apja jó erősen belérúgott a hátsó felébe, és Gregor vérző testtel messze berepült a szobájába. A bottal még becsapták az ajtót, aztán végre csend lett.

2

Gregor csak alkonyatkor ébredt fel nehéz, ájulásszerű álmából. Nem sokkal később bizonyára magától is felébredt volna, mert kipihentnek és kialudtnak érezte magát, de most az volt a benyomása, mintha futó léptek vagy az előszobába vezető ajtó csukódása ébresztette volna föl. Az utcai villanylámpák fénye itt-ott sápadtan megvilágította a mennyezetet és a bútorok magasabb részeit, de lenn Gregornál sötét volt. Egyelőre még ügyetlenül tapogatózva csápjaival – értéküket csak most kezdte felbecsülni – lassan odacsúszott az ajtóhoz, hogy megnézze, mi történt ott. Bal oldala mintha egyetlen hosszú, kellemetlenül feszülő sebhely lett volna, két sor lábacskájára szabályosan sántított. Egyik lábacskája egyébként a délelőtti események során súlyosan megsérült – valóságos csoda, hogy csak egy sérült meg -, és most élettelenül vonszolta maga után.

Csak az ajtónál vette észre, hogy voltaképp mi csalogatta oda; valami ennivaló illata volt. Egy tálacska állt ott, teli édes tejjel, kis fehérkenyér-darabkák úszkáltak benne. Legszívesebben fölnevetett volna örömében, mert még éhesebb volt, mint reggel, és nyomban bele is dugta fejét a tejbe egész a szeme tájékáig. De csalódottan mindjárt vissza is húzta; nemcsak azért, mert kényes bal oldala miatt nehezére esett az evés – csak akkor tudott enni, ha egész teste részt vett lihegve az evésben -, hanem ráadásul nem is ízlett neki a tej, pedig kedvenc itala volt, és húga bizonyára ezért is tette oda; sőt, undorodva elfordult a táltól, és visszamászott a szoba közepére.

Az ajtórésen át látta, hogy a nappaliban ég a gázlámpa, de míg máskor ebben az időpontban apja felolvasott délutáni újságjából a feleségének és néha a lányának is, most egyetlen hang sem hallatszott. Nos, lehet, hogy ez a felolvasás, amelyről annyit mesélt és írt a húga, az utóbbi időben már nem volt szokás. Most körös-körül mindenütt csend volt, pedig Gregor tudta, hogy nem üres a lakás. “Lám, milyen csendes életet él a családom” – gondolta, és maga elé meredve a sötétségbe, nagy büszkeség töltötte el, hogy ilyen életet biztosított szüleinek és húgának ebben a szép lakásban. De mi lesz, ha most a nyugalom, a jólét, az elégedettség egyszeriben szörnyű véget ér? Hogy ne kerítsék hatalmába ilyen gondolatok, inkább mozogni kezdett, és fel-alá mászkált a szobában.

A hosszú este folyamán egyszer résnyire kinyílt az egyik oldalajtó, és egyszer a másik is, de aztán gyorsan újra becsukódott; valaki szükségét érezhette, hogy bejöjjön, de nyomban utána meg is gondolta. Gregor most odaállt közvetlenül a nappali ajtaja elé, és elhatározta, hogy a tétovázó látogatót mindenképp bekényszeríti valahogy, vagy legalábbis megtudja, ki az; de többé nem nyitották ki az ajtót, és Gregor hiába várt. Reggel, amikor az ajtók zárva voltak, mindannyian be akartak jönni, most, hogy kinyitotta az egyik ajtót, a többit pedig nyilván a nap folyamán nyitották ki, senki se jött be, és most a kulcsok is kívül voltak.

Csak késő éjjel aludt ki a fény a nappali szobában, és Gregor ekkor könnyen megállapíthatta, hogy a szülei és a húga mostanáig ébren voltak, mert jól lehetett hallani, amint mind a hárman lábujjhegyen távoznak. Gregor bizonyosra vehette, hogy reggelig senki se jön be többé hozzá; volt tehát bőven ideje, hogy zavartalanul gondolkozzék, hogyan rendezze be új életét. De a magas, tágas szobában, ahol kénytelen volt a padlóhoz lapulva feküdni, szorongás fogta el, melynek okát nem tudta kitalálni, hisz a szoba saját szobája volt, és öt éve lakott benne – erre félig öntudatlan fordulattal és enyhe szégyenkezéssel gyorsan bemászott a kanapé alá; ahol mindjárt igen kényelmesen érezte magát, bár hátát kissé nyomta a kanapé alja, és fejét nem tudta fölemelni; csak azt sajnálta, hogy széles lévén a teste, nem fér el teljesen a kanapé alatt.

Így töltötte az egész éjszakát, részben félálomban, de az éhségtől újra meg újra fölriadt, részben pedig gondokba és homályos reményekbe merülve, s a végén mindig arra a következtetésre jutott, hogy egyelőre nyugodtan kell viselkednie, és türelemmel, valamint végtelen figyelmességgel elviselhetővé kell tennie családjának a kellemetlenségeket, amelyeket jelenlegi állapotában akarva- akaratlanul okozni kénytelen.

Másnap reggel, még alig virradt, Gregornak máris alkalma nyílott, hogy próbára tegye elhatározását, mert az előszoba felől kinyitotta az ajtót húga, majdnem teljesen fel volt öltözve, és kíváncsian benézett. Nem látta meg mindjárt Gregort, de amikor észrevette a kanapé alatt – istenem, valahol csak kellett lennie, végtére nem repülhetett el -, annyira megijedt, hogy nem tudott uralkodni magán, és kívülről újra becsapta az ajtót. De mintha megbánta volna a viselkedését, rögtön kinyitotta újra, és lábujjhegyen belépett, mintha idegenhez vagy súlyos beteghez jönne. Gregor egészen a kanapé széléig előretolta fejét, és figyelte húgát. Vajon észreveszi-e, hogy otthagyta a tejet, éspedig igazán nem azért, mert nem éhes, s vajon hoz-e majd más ételt, ami jobban megfelel neki? Ha magától nem hoz, ő inkább éhen hal, semhogy figyelmeztesse rá, pedig voltaképp alig tudta türtőztetni magát, hogy ki ne rontson a kanapé alól, húga lába elé vesse magát, és megkérje, hogy adjon neki valami finomat enni. De húga rögtön észrevette, csodálkozva, hogy a tál teli van, csupán kis tócsányi tej ömlött ki belőle, és fel is emelte mindjárt, nem puszta kézzel ugyan, hanem egy ronggyal, és kivitte. Gregor nagyon kíváncsi volt, hogy mit hoz helyette, és a legkülönfélébb dolgok jutottak eszébe. Sohasem tudta volna azonban kitalálni, hogy jóságában húga mihez folyamodott. Hogy kipróbálja Gregor ízlését, bőséges választékkal tért vissza; egy régi újságra volt kiterítve minden. Volt ott félig romlott főzelék, vacsoráról maradt csontok, dermedt fehér mártással körülvéve, néhány szem mazsola és mandula, egy darab sajt, melyről Gregor két nappal azelőtt kijelentette, hogy élvezhetetlen; egy darab száraz kenyér, egy szelet vajas kenyér és egy szelet megsózott vajas kenyér. Ezenkívül még odatette mind e mellé a valószínűleg egyszer s mindenkorra Gregornak szánt tálat – most víz volt benne. És gyengédségből, mivel tudta, hogy Gregor nem fog előtte enni, sietve kiment, és még a kulcsot is megfordította a zárban, hogy Gregornak értésére adja; kényelmesen elhelyezkedhet, kedve szerint. Gregor lábacskái surrogó hangot adtak, ahogy odasietett az ennivalóhoz. Sebei egyébként nyilván begyógyultak, mert mozgásában nem akadályozta semmi; ez meglepte, és arra gondolt, hogy több mint egy hónapja megvágta egy picit késsel az ujját, és e sebe még tegnapelőtt is meglehetősen fájt. “Ezentúl vajon nem leszek olyan érzékeny?” – gondolta, és már majszolta is mohón a sajtot, amely minden más étel előtt valósággal odavonzotta magához. Gyors egymásutánban és a kielégüléstől könnyező szemmel elfogyasztotta a sajtot, a főzeléket és a mártást; a friss ételek viszont nem ízlettek neki, még a szagukat sem állhatta, és amit meg akart enni, arrébb is cipelte. Már régen kész volt mindennel, és lustán hevert a helyén, amikor húga, jelezve, hogy most már vissza kellene húzódnia, lassan megfordította a kulcsot. Gregor épp elszunnyadni készült, de erre fölriadt, és újra a kanapé alá sietett. Nagy önuralmába került, hogy még arra a rövid időre is, amíg húga a szobában tartózkodott, a kanapé alatt maradjon, mert a bőséges étkezéstől kissé kigömbölyödött a teste, és a szűk helyen alig tudott lélegzetet venni. Kisebb fulladási rohamok közepette kiguvadt szemmel nézte, amint mit sem sejtő húga nemcsak a maradékot söpri össze, hanem azokat az ételeket is, amelyekhez Gregor hozzá sem nyúlt, mintha azokat sem lehetne többé semmire sem felhasználni, és amint az egészet sietve beleönti egy vödörbe, ezt lefedi egy fafedővel, és mindent kivisz. Alig fordított hátat, Gregor máris előmászott a kanapé alól, kinyújtózkodott, és jól teleszívta magát levegővel.

Így kapta meg Gregor mindennap a táplálékát, egyszer reggel, amikor szülei és a cselédlány még aludtak, másodszor az általános ebédelés után, a szülők ugyanis ilyenkor újra elaludtak egy kicsit, a cselédlányt pedig húga elküldte valamilyen megbízatással. Bizonyára ők sem akarták, hogy Gregor éhen haljon, de talán nem tudták volna elviselni, hogy étkezéséről többet is megtudjanak, mint amennyiről hallomásból értesültek, talán húga meg akarta kímélni őket ettől az önmagában véve ugyan nem nagy szomorúságtól; de hiszen volt részük bőven szenvedésben.

Miféle ürüggyel távolították el a lakásból azon az első reggelen az orvost és a lakatost, nem tudhatta meg Gregor, az ő beszédét ugyanis nem értették, s ezért senki sem gondolt arra, még a húga sem, hogy ő viszont érti a többiekét, és így, ha a húga szobájában volt, meg kellett elégednie azzal, hogy csak sóhajtozásait és a szentekhez való fohászkodását hallhatja olykor-olykor. Csak később, amikor húga már lassan hozzászokott mindenhez – tökéletes megszokásról természetesen azután sem lehetett szó -, kapta el Gregor egy-egy barátságosnak szánt vagy annak vélhető megjegyzését. “Ma aztán ízlett neki” – mondta, ha Gregor alaposan eltakarította táplálékát, míg ellenkező esetben, amely lassanként egyre gyakrabban ismétlődött, szinte szomorúan mondta: “Már megint mindent otthagyott.”.

Ha közvetlenül nem szerzett is Gregor semmiféle újságról tudomást, egyet-mást kihallgatott a szomszéd szobákból, és valahányszor csak hangokat hallott, nyomban a megfelelő ajtóhoz futott, és egész testével rátapadt. Különösen eleinte nem volt beszélgetés; amelyik valamiképp, ha csak titokban is, ne róla szólt volna. Két álló napon át mást sem lehetett hallani az étkezések idején, mint tanácskozást arról, hogy hogyan kell most viselkedniük; de az étkezések között is erről a témáról volt szó, legalább két családtag ugyanis mindig otthon tartózkodott, hiszen senki sem akart egyedül otthon maradni, de egészen üresen sem hagyhatták semmiképp a lakást. A cselédlány mindjárt az első napon nem volt teljesen világos, mit és mennyit tudott a történtekről – térden állva könyörgött az anyának, hogy azonnal bocsássa el, és amikor negyedóra múlva elbúcsúzott, könnyek között köszönte meg elbocsátását, mint a legnagyobb jótéteményt, amiben itt része volt, és bár nem kérte rá senki, rettentő esküt tett, hogy egy árva szóval sem árul el senkinek semmit.

Ettől fogva húgának anyjával együtt főznie is kellett; igaz, ez nem sok fáradsággal járt, mert alig ettek valamit. Gregor egyre csak azt hallotta, hogy hiába kínálják egymást, a válasz mindig ugyanaz: “Köszönöm, elég volt”, vagy valami hasonló. Inni sem ittak talán semmit. Húga többször is megkérdezte apját, nem kér-e sört, és kedvesen felajánlotta, hogy hoz ő maga, s amikor apja hallgatott, azt mondta neki, hogy eloszlassa minden kétségét, elküldhetné a házmesternét is, de aztán apja végül súlyos “nem”-et mondott, és nem esett többé szó a sörről.

Az apa már az első napon feltárta az anyának és lányának vagyoni helyzetüket és kilátásaikat. Időnként felállt az asztaltól, és kis páncélszekrényéből, amelyet öt évvel ezelőtt csődbe ment üzletéből mentett meg, kivett valamilyen bizonylatot vagy előjegyzési könyvet. Hallatszott, amint kinyitja a bonyolult zárat, és miután kivette, amit keresett, újra bezárja. Valami magyarázatba kezdett, és hallatára Gregor első ízben tudott örülni valaminek, mióta fogságban élt. Azt hitte, hogy apjának semmije sem maradt abból az üzletből, apja legalábbis nem mondott semmit, ami ennek ellentmondott volna, igaz viszont, hogy Gregor nem is kérdezte. Gregornak annak idején nem volt más gondja, mint hogy minél hamarabb elfeledtesse családjával az üzleti szerencsétlenséget, amely mindannyiukat teljes reménytelenségbe döntötte. Egészen különös hévvel kezdett el akkor dolgozni, és szinte egyik napról a másikra kis kereskedősegédből utazó lett; s így természetesen egészen más pénzkereseti lehetőséghez jutott, és munkájának eredménye jutalék formájában készpénzzé változott, amelyet a csodálkozó és boldog család asztalára tehetett. Szép idők voltak, később sohasem ismétlődtek meg, legalábbis nem régi fényükben, pedig Gregor később annyi pénzt keresett, hogy az egész család kiadásait fedezni tudta, és fedezte is. Csakhogy megszokták valamennyien; a család is, Gregor is, a pénzt köszönettel elfogadták, ő szívesen is adta, de különösebb emberi melegség már nem jött létre többé a családban. Csak húga maradt közel hozzá, aki Gregortól eltérően nagyon szerette a zenét, és megindítóan hegedült, és ezért Gregornak az volt a titkos terve, hogy beíratja a konzervatóriumba, nem törődve az ezzel járó nagy költségekkel, majd csak megszerzi más úton, azt remélte. Amikor Gregor rövid otthoni tartózkodásai idején húgával beszélgetett, gyakran emlegették a konzervatóriumot, de mindig csak úgy, mint valami szép álmot, amelynek megvalósulására gondolni sem lehet; a szülők még ezt az ártatlan ábrándozást sem szívesen hallgatták; Gregor azonban komolyan gondolta, és az volt a szándéka, hogy karácsonyeste fogja ünnepélyesen bejelenteni a dolgot.

Efféle, jelenlegi állapotában teljesen haszontalan gondolatok jártak a fejében, mialatt fölegyenesedve az ajtóhoz tapadt és hallgatózott. A minden tagját elzsibbasztó fáradtságtól néha már oda sem tudott figyelni, és feje ernyedten az ajtónak ütődött, de nyomban vissza is rántotta, mert még e kis zajt is meghallották odaát, és mind elnémultak. “Mit csinál már megint?” – kérdezte az apa kis idő múlva, nyilván az ajtó felé fordulva, és csak aztán folytatták lassan a megszakadt beszélgetést.

Gregor ekkor kielégítő részletességgel megtudta – apja ugyanis magyarázatai közben gyakran ismételte szavait, részben azért, mert ő maga is régen foglalkozott már ezekkel a dolgokkal, részben pedig mert az anya nem értett még mindent elsőre -, hogy bármilyen szerencsétlenség zúdult is rájuk, azért maradt még némi vagyonuk, ha kicsi is, amelyet az azóta érintetlenül hagyott kamatok valamelyest megnöveltek. No meg azt a pénzt, amelyet Gregor adott haza havonta – magának mindössze néhány forintot tartott meg -, ezt sem élték fel teljesen, és kis tőkévé halmozódott fel. Gregor buzgón bólogatott az ajtó mögött, örült ennek a nem várt előrelátásnak és takarékoskodásnak. Igaz, hogy ezzel a fölösleges pénzzel tulajdonképp tovább törleszthette volna a főnöknek apja adósságát, és sokkal közelebb lenne az a nap, amelyen állásától megszabadulhatott volna, de most már kétségtelenül jobb így, ahogy apja elrendezte.

Ez a pénz azonban korántsem volt elegendő ahhoz, hogy a család megélhessen a kamataiból; legföljebb arra látszott elégnek, hogy egy, esetleg két évig megéljenek belőle, tovább semmiképp sem. Csupán akkora összeg tehát, hogy valójában nem volna szabad hozzányúlni, félre kellene tenni rosszabb napokra; a megélhetéshez szükséges pénzt viszont meg kell keresni. Az apa azonban már idős ember, ha egészséges is, öt éve nem dolgozik, és nemigen bízhat már magában; az eltelt öt év alatt, amely fáradságos és mégis sikertelen életének első szabadsága volt, eléggé meg is hízott, és ettől igen nehézkessé vált. De hát az idős anya menjen el dolgozni, aki asztmában szenved, és már az is erőfeszítésébe kerül, hogy végigmenjen a lakásukon; aki minden második napját a nyitott ablak mellett tölti egy díványon, mert légzési nehézségei vannak? Vagy a húga keressen pénzt, aki tizenhét éves, még gyermek, és csak azt kívánhatja neki az ember, hogy úgy éljen, ahogy eddig: öltözködjék csinosan, aludjon sokáig, segítsen a háztartásban, vegyen részt néhány szerény szórakozásban, és mindenekelőtt hegedüljön? Amikor szóba került, hogy a pénzkeresés elől lehetetlen kitérni, Gregor eleinte mindig elengedte az ajtót, és rávetette magát az ajtó mellett álló hűvös bőrdíványra, mert valósággal égette a szégyen és a szomorúság.

Gyakran egész hosszú éjszakákon át ott maradt fekve; egy percre sem hunyta le a szemét, és órák hosszat kapargatta a bőrt. Vagy pedig nem riadt vissza a nagy fáradtságtól, és odatolt egy széket az ablakhoz, felmászott az ablak könyöklőjére, és a széken megvetve magát, nekitámaszkodott az ablaknak, nyilván csak valamiféle emlékezésül arra a felszabadító érzésre, amely azelőtt elfogta, ha kinézett az ablakon. Valójában ugyanis napról napra homályosabban látta még a közeli dolgokat is; a szemközti kórházat, amelynek állandó látványát azelőtt untig átkozta, már egyáltalán nem ismerte fel, és ha nem tudta volna pontosan, hogy a csendes, mégis hamisítatlanul városi Charlotte utcában lakik, azt hihette volna, hogy ablakából pusztaságba lát, ahol szétválaszthatatlanul egybeolvad a szürke ég és a szürke föld. Figyelmes húgának elég volt kétszer észrevennie, hogy a szék az ablaknál áll; és máris minden alkalommal, valahányszor kitakarította a szobát, visszatolta újra az ablak alá, sőt ettől fogva még a belső ablaktáblát is nyitva hagyta.

David Cronenberg: Pók (2002)

Ha Gregor tudott volna legalább beszélni a húgával, és megköszönhette volna neki mindazt, amit érte kellett tennie, könnyebben elviselte volna a szolgálatait; így azonban szenvedett tőlük. Húga persze igyekezett leplezni az egésznek a kínos voltát, és ahogy telt az idő, ez egyre jobban sikerült is neki, de idővel Gregor is élesebben átlátott mindenen. Már húga belépésétől is irtózott. Alighogy belépett, még arra sem hagyva időt, hogy becsukja az ajtót, bármennyire ügyelt is egyébként arra, hogy megkíméljen mindenkit Gregor szobájának látványától, máris rohant egyenesen az ablakhoz, kapkodva felrántotta, mintha fulladás környékezné, és bármilyen hideg volt, kis ideig ott is maradt az ablakban, és mélyen beszívta a levegőt. Ezzel a lármás berohanással napjában kétszer ijesztette meg Gregort, aki azután végig, amíg húga bent volt, a kanapé alatt reszketett, és, nagyon jól tudta, hogy a húga szívesen megkímélné ettől, ha képes volna rá, hogy kibírja csukott ablaknál vele egy szobában.

Egy alkalommal, talán már egy hónap is eltelt Gregor átváltozása óta, és húgának igazán nem lehetett már semmi különös oka arra, hogy meglepődjön Gregor külsején, kissé korábban lépett be, mint szokott, és Gregort még az ablakban találta, amint mozdulatlanul nézett kifelé, mintha csak ijesztésül állították volna oda a székre. Gregort nem érte volna váratlanul, ha húga nem lép be; mert helyzeténél fogva megakadályozta benne, hogy azonnal kinyithassa az ablakot, de húga nemcsak hogy nem lépett be, hanem még vissza is hőkölt, és bezárta az ajtót; egy idegen azt hihette volna, hogy Gregor lesett rá, és meg akarta harapni. Gregor természetesen azonnal bebújt a kanapé alá, de délig kellett várnia, amíg húga visszajött, és jóval nyugtalanabbnak látszott, mint máskor. Gregor ebből megtudta, hogy még most is elviselhetetlen látvány a húga számára, és továbbra is az marad, s hogy húgának ugyancsak uralkodnia kell magán, amikor nem futamodik meg a teste ama kis részének láttán, amely kilátszik a kanapé alól. Hogy még ettől a látványtól is megkímélje, egy nap átvitte hátán lepedőjét a kanapéra – négy órára volt szüksége ehhez a munkához -, és úgy terítette le rá, hogy teljesen eltakarja őt, s hogy húga még akkor se láthassa, ha lehajol. Ha húga úgy vélte volna, hogy nincs szükség erre a lepedőre, eltávolíthatta volna, hiszen épp elég nyilvánvaló volt, hogy Gregor nem szórakozásból akarja elrekeszteni magát, de húga hozzá se nyúlt a lepedőhöz, sőt mintha Gregor el is kapta volna egy hálás pillantását, amikor ő egyszer óvatosan felemelte kissé a lepedőt a fejével, hogy megnézze, hogyan fogadja húga ezt az új megoldást.

Az első két héten a szülők nem tudták rászánni magukat, hogy bemenjenek Gregorhoz, és Gregor gyakran hallotta, amint nagy elismeréssel szólnak húga mostani munkájáról, míg azelőtt sokat bosszankodtak miatta, mert haszontalan teremtésnek tartották. Most viszont gyakran ott várakoztak mind a ketten, az apa meg az anya, Gregor szobája előtt, miközben a lány odabent takarított, és alighogy kijött, részletesen el kellett mesélnie, hogy mit látott benn, mit evett Gregor, hogyan viselkedett ezúttal, és vajon észrevehető-e valami kis javulás. Az anya egyébként viszonylag hamar meg akarta látogatni Gregort, de az apa és a lány először észérvekre hivatkozva visszatartották, amelyeket Gregor is meghallgatott figyelmesen, és teljes mértékben egyetértett velük. Később azonban erőszakkal kellett az anyát visszatartaniuk, és amikor felkiáltott: “Eresszetek be Gregorhoz, hisz ő az én szerencsétlen fiam! Nem értitek, hogy be kell mennem hozzá?”; Gregor arra gondolt, hogy talán mégis jó volna, ha bejöhetne, természetesen nem mindennap, de esetleg egyszer egy héten, végtére mégiscsak jobban ért mindenhez, mint a lánya, aki bármilyen bátran viselkedik, mégiscsak gyerek még, és végső soron talán csak gyermeki könnyelműségből vállalt ilyen nehéz feladatot.

Gregornak az a vágya, hogy megláthassa anyját, nemsokára teljesült. Napközben már a szüleire való tekintettel sem akart az ablakban mutatkozni, de mászkálni sem tudott sokat a padló néhány négyzetméterén, a nyugodt fekvést már éjjel is alig bírta, lassan az evés sem szerzett neki semmiféle gyönyörűséget, és így szórakozásból elkezdett föl-alá mászkálni a falakon és a mennyezeten. Különösen fenn a mennyezeten lógott szívesen; itt egész másképp érezte magát, mint lent a földön fekve; szabadabban lehetett lélegezni; testét könnyű remegés járta át; és már-már boldog önfeledtségében, amely odafönn elragadta, megtörtént, és ezen maga is meglepődött, hogy elengedte magát, és lepottyant a földre. Most már azonban egészen másképp volt ura a testének, mint azelőtt, és még ekkora eséstől sem sérült meg. Húga rögtön észrevette, hogy új szórakozást talált – mászkálás közben ugyanis néhol lábai ragadós anyagának nyomait is ott hagyta -, s erre elhatározta, hogy minél nagyobb területen teszi lehetővé Gregor számára a mászkálást, tehát eltávolítja azokat a bútorokat, amelyek ebben akadályozzák, mindenekelőtt a szekrényt és az íróasztalt. Egymagában azonban erre nem volt képes; apját nem merte segítségül hívni; a cselédlány pedig egészen biztosan nem segített volna; igaz ugyan, hogy ez a mintegy tizenhat éves lány bátran kitartott az előző cselédlány elbocsátása óta, de azt a kedvezményt kérte, hogy tarthassa a konyhát állandóan zárva, és csak külön felszólításra kelljen kinyitnia; így azután húgának nem maradt más választása, mint hogy egyszer az apja távollétében anyjának szóljon. Jött is az anya izgatott örömkiáltásokkal, de Gregor szobájának ajtaja előtt elnémult. A lány természetesen előbb meggyőződött, hogy minden rendben van-e a szobában, és csak aztán engedte belépni anyját. Gregor nagy sietve még lejjebb húzta és még több redőbe gyűrte a lepedőt, amely most már igazán olyan volt, mintha véletlenül dobták volna a kanapéra. Gregor ezúttal még arról is lemondott, hogy a lepedő alól kikémleljen; letett arról, hogy anyját már most meglássa, és csupán annak örült, hogy végre mégis bejött. – Gyere csak, nem lehet látni – mondta a húga, és nyilván kézen fogva vezette anyját. Aztán Gregor meghallotta, amint a két gyenge nő elmozdítja helyéről az ugyancsak nehéz öreg szekrényt, és amint húga folyton magának követeli a munka nehezebbik részét, nem hallgatva anyja figyelmeztetésére, aki félt, hogy a lány megerőlteti magát. Nagyon sokáig tartott. Már vagy negyedórája dolgoztak, amikor az anya azt mondta, hogy mégiscsak jobb lenne ott hagyni a szekrényt; mert először is nehéz, nem készülnének el az apa hazaérkezéséig, ha meg a szoba közepén hagyják, minden utat eltorlaszolnak Gregor elől, másodszor pedig nem is biztos, hogy a bútorok eltávolításával szívességet tesznek Gregornak. Ő úgy véli, hogy éppen ellenkezőleg; neki valósággal összeszorítja a szívét az üres falak látványa; és bizonyára Gregor is ugyanezt érzi, hiszen a szoba bútorait már megszokhatta, és így az üres szobában elhagyatottnak érezné magát. – És vajon – fejezte be az anya egész halkan, bár eddig is szinte suttogott, mintha el akarná kerülni, hogy Gregor, akinek pontos tartózkodási helyéről nem volt tudomása, akár hangja csengését is meghallja, arról ugyanis, hogy a szavakat nem érti, meg volt győződve -, és vajon a bútorok eltávolításával nem annak jelét adnánk-e, hogy a javulás minden reményéről lemondtunk, és kíméletlenül magára hagyjuk? Azt hiszem, az volna a legjobb, ha igyekeznénk a szobát abban az állapotban hagyni, amelyben azelőtt volt, hogy ha Gregor újra visszatér hozzánk, mindent változatlanul találjon, és könnyebben elfelejthesse a közben eltelt időt.

Az anya e szavainak hallatára ismerte fel Gregor, hogy a közvetlen emberi kapcsolat teljes hiánya, valamint az egyhangú élet, amelyet a család kellős közepén élt, megzavarhatta elméjét az elmúlt két hónap alatt, mert mással nem tudta megmagyarázni, hogyan is kívánhatta komolyan, hogy ürítsék ki a szobáját. Valóban kedvére való lett volna, ha öröklött bútorokkal otthonosan berendezett meleg szobáját barlanggá változtatják, amelyben aztán zavartalanul mászkálhatott volna minden irányban, de egyúttal gyorsan és teljesen el is felejtette volna embermúltját? De hiszen már most is közel volt hozzá, hogy megfeledkezzék róla, és csak anyja rég nem hallott hangja rázta fel. Ne vigyenek ki semmit; maradjon minden a szobájában; nem mondhat le a bútorok kedvező hatásáról, s ha a bútorok akadályozzák az értelmetlen fel-alá mászkálásban, az nem árt neki, inkább nagyon is használ.

Sajnos, húgának más volt a véleménye; megszokta, nem is egészen alaptalanul, hogy Gregor ügyeinek megtárgyalásakor különleges szakértőként lépjen fel a szülőkkel szemben, s így az anya tanácsa most is elegendő okot szolgáltatott neki arra, hogy ne csak a szekrény és az íróasztal eltávolításához ragaszkodjék – először csak ezekre gondolt -, hanem valamennyi bútort ki akarja vinni, csak a nélkülözhetetlen kanapét nem. Nemcsak a gyermeki dac és az utóbbi időben oly váratlanul és keservesen megszerzett önbizalom váltotta ki belőle ezt a követelést, hisz csakugyan megfigyelte, hogy Gregornak sok hely kell a mászkáláshoz, a bútorokat viszont, legalábbis úgy látszott, egyáltalán nem használja. Lehet, hogy követelésében a korabeli lányok rajongó természete is közrejátszott, amely mindenben kielégülését keresi, és amely most Gretét arra csábította, hogy Gregor helyzetét még ijesztőbbé tegye, és így még több áldozatot hozhasson érte. Hisz abba a szobába, amelyben egyes- egyedül a puszta falak állnak Gregor rendelkezésére, Gretén kívül bizonyára soha többé nem merne senki sem belépni.

Nem engedte tehát, hogy anyja eltérítse szándékától.

Az anya, akit, Gregor szobájában lévén, amúgy is bizonytalanná tett nyilvánvaló nyugtalansága, hamarosan elnémult, és erejéhez mérten segített kivinni a szekrényt. Nos, a szekrényt végszükség esetén még nélkülözhette Gregor, de az íróasztalnak már maradnia kellett. És alighogy a nők nyögdécselve kitolták a szekrényt a szobából, Gregor máris kidugta fejét a kanapé alól, hogy körülnézzen, miképpen tudna óvatosan és lehetőleg kíméletesen közbelépni. De szerencsétlenségére épp anyja tért vissza elsőnek, mialatt a szomszéd szobában Grete még ide-oda ingatta karjával átölelve a szekrényt, de egyedül természetesen nem tudta tovább tolni. Az anya nem szokta meg Gregor külsejét, bele is betegedhetett volna, és Gregor rémülten visszafarolt a kanapé túlsó végéhez, de már nem tudta megakadályozni, hogy a lepedő elöl kissé meg ne libbenjen. Ennyi is elég volt, hogy az anya felfigyeljen. Megtorpant, mozdulatlanul állt egy pillanatig, aztán visszament Gretéhez.

Bár Gregor újra azt hajtogatta magában, hogy végtére semmi különös nem történik, csak áthelyeznek néhány bútort, hamarosan mégis be kellett vallania, hogy a két nő ide-oda járkálása, apró kiáltásaik, a bútorok csikorgása a padlón úgy hat rá, mint valami hatalmas, körös-körül egyre növekvő zűrzavar, és hiába húzta be szorosan a fejét és a lábait, és nyomta oda testét a padlóhoz, el kellett ismernie, hogy nem sokáig bírja ezt az egészet. Kiürítették a szobáját; elvették mindenét, amit szeretett; a szekrényt, amelyben lombfűrészét és más szerszámait tartotta, már ki is vitték, most pedig az íróasztalát lazítgatják, amely már szilárdan beleágyazódott a padlóba; és amelynél leckéjét írta kereskedelmi főiskolás, polgári iskolás, sőt már elemista korában is – igazán nem volt vesztegetni való ideje a két nő szándékainak mérlegelésére, létezésükről egyébként szinte meg is feledkezett, mert a kimerültségtől már némán dolgoztak, és csak lábuk nehéz topogása hallatszott.

Így azután kitört a kanapé alól – a nők a szomszéd szobában épp rátámaszkodtak az íróasztalra, hogy kifújják magukat kissé -, négyszer változtatott irányt futás közben, végképp nem tudta, mit mentsen meg először, ekkor észrevette, hogy a különben már üres falon ott lóg feltűnően a csupa szőrmébe öltözött hölgy képe, gyorsan felmászott rá, és rátapadt az üvegre, amely jólesően simult forró hasához. Teljesen eltakarta a képet; ezt legalább biztos, hogy nem viszi el senki sem. Gregor a nappali szoba ajtaja felé fordította a fejét, hogy szemmel tarthassa a két nőt, amikor visszatérnek.

Nem sok pihenést engedélyeztek maguknak, már jöttek is vissza; Grete átkarolta és támogatta anyját. Most akkor mit viszünk ki? – kérdezte és körülnézett. Pillantása ekkor találkozott a falon a Gregoréval. Grete bizonyára csak azért őrizte meg nyugalmát, mert anyja is jelent volt; arcával odahajolt hozzá, nehogy körülnézzen, és így szólt, igaz, reszketve és meggondolatlanul: Gyere, menjünk inkább vissza egy pillanatra a nappaliba. – Gregor megértette Grete szándékát, biztonságba akarja helyezni anyját, hogy aztán lekergesse őt a falról. Nos, ha akarja, megpróbálhatja! Ült a képen, és nem adta oda. Ha kell, akár Grete arcába ugrik érte.

De Grete szavaira fogta el csak igazán nyugtalanság az anyát, oldalt lépett, megpillantotta az óriási barna foltot a virágos tapétán, és mielőtt még igazán tudatára ébredt volna, hogy amit lát, az Gregor, jajongó, rekedt hangon felkiáltott: – Istenem, ó, Istenem! – és karját kitárva, mint aki mindenről lemondott, végigzuhant a kanapén, és meg sem mozdult.

– Te, Gregor! – kiáltotta húga, kezét ökölbe szorítva, metsző pillantással. Átváltozása óta ezek voltak az első szavak, amelyeket húga közvetlenül hozzá intézett. A leány átszaladt a szomszéd szobába valami eszenciáért, hogy eszméletre térítse ájult anyját; Gregor is segíteni akart – a kép megmentése most ráér -, de odaragadt az üveghez, és erővel kellett lerántania magát róla; aztán ő is átszaladt a szomszéd szobába, mintha tanácsot adhatna húgának, akárcsak régen; de aztán ott kellett állnia tétlenül mögötte, és mialatt húga a különféle üvegcsék között kotorászott, még meg is ijesztette, amikor hátrafordult; egy üveg leesett a földre és összetört; egy szilánk megsebezte Gregor arcát, és ráfolyt valami maró orvosság; Grete nem vesztegette tovább az időt, felkapott annyi üveget, ahányat csak tudott, és berohant velük anyjához; az ajtót becsapta a lábával. Gregor kinn rekedt, elzárva anyjától, aki az ő hibájából talán halálán van; az ajtót nem nyithatta ki, mert még elüldözné húgát, akinek most az anyánál kell maradnia; nem tehetett mást, mint várt; lelkiismeret-furdalás és félelem gyötörte, mire mászkálni kezdett, végigmászott mindenen, a falakon, a bútorokon, a mennyezeten, és végül kétségbeesésében, amikor már forgott vele az egész szoba, lezuhant a nagy asztal kellős közepére.

Eltelt egy kis idő, Gregor bágyadtan feküdt az asztalon, csend volt mindenütt, s ez jó jelnek látszott. Ekkor csöngettek. A cselédlány természetesen bezárkózott a konyhába, s így Gretének kellett ajtót nyitnia. Az apa jött meg. – Mi történt? – ezek voltak az első szavai; Grete arckifejezése mindent elárult. Grete fojtott hangon válaszolt, nyilván apja mellére hajtva fejét. – Anya elájult, de már jobban van, Gregor kitört. – Már vártam – mondta az apa -, mondtam is mindig, de nektek, nőknek, hiába beszél az ember. – Gregor tisztában volt vele, hogy Grete kurta közlését apja tévesen értelmezte, és azt hiszi, hogy Gregor valami erőszakos cselekedetet követett el. Meg kell próbálnia tehát lecsillapítani, mert arra sem ideje, sem lehetősége nincs, hogy felvilágosítsa. Így hát szobájának ajtajához menekült, és rásimult, hogy amint apja belép az előszobából, nyomban láthassa: Gregornak őszinte szándéka, hogy azonnal visszatérjen a szobájába, és felesleges visszakergetni, csak ki kell nyitni az ajtót, és ő azon nyomban eltűnik.

De az apa nem volt olyan hangulatban, hogy észrevehetett volna ilyen finomságokat. – Ó! – kiáltotta mindjárt belépésekor olyan hangon, amely lehetett a düh, de az öröm jele is. Gregor elhúzta fejét az ajtótól, és felemelte apja felé. Egyáltalán nem úgy képzelte el apját, ahogyan ott állt most; igaz viszont, hogy az utóbbi időben, mióta rászokott az újszerű fel-alá mászkálásra, megfeledkezett arról, hogy éppen úgy törődjék a lakás más részein folyó dolgokkal, mint azelőtt, és tulajdonképpen számíthatott volna rá, hogy megváltozott viszonyokat fog találni. De mégis, az apja lenne még ez az ember? Ugyanaz, aki fáradtan ágyába temetkezve feküdt reggelenként, amikor Gregor annak idején üzleti útra indult, aki karosszékében ülve hálóköntösben fogadta, amikor esténként hazatért, és nem is volt képes fölállni, hanem az öröm jeléül csak a karját tárta szét, aki ritka, közös sétáikon, egy-két vasárnap évente és a nagyobb ünnepeken, küszködve vánszorgott Gregor és az anya között, bár voltaképpen már ők maguk is lassan mentek, de ő még náluk is lassabban haladt, beburkolózva öreg kabátjába, óvatosan rakosgatva maga elé kampósbotját, és ha mondani akart valamit, szinte mindig megállt, és kíséretét maga köré gyűjtötte? Most viszont ugyancsak jó erőben volt, feszes, aranygombos, kék egyenruhát viselt, mint a bankszolgák, a zubbony magas keménygallérja fölött kibuggyant erős tokája; bozontos szemöldöke alól frissen és éberen villant elő fekete szemének pillantása; máskor zilált ősz haja most kínos pontossággal el volt választva, és tükörsimán fénylett a keféléstől. Sapkáját, amelyre aranyszínű monogram volt hímezve, valószínűleg egy banké, az egész szobán át nagy ívben a kanapéra dobta, és hosszú egyenkabátjának két szárnyát hátracsapva, kezét nadrágzsebébe dugva, zord tekintettel elindult Gregor felé. Nyilván maga sem tudta, mi a szándéka, mindenesetre szokatlanul magasra emelte a lábát, és Gregor csodálkozva nézte, milyen óriási a cipője talpa. De Gregor nem sokáig késlekedett, hiszen új életének első napjától fogva tudta, hogy apja csak a legnagyobb szigort tartotta vele szemben helyénvalónak. Ezért aztán elszaladt apja elől, megtorpant, ha apja is megállt, és már iszkolt is gyorsan tovább, amint apja megmozdult. Többször körbejárták így a szobát, döntő fordulat azonban nem következett be, sőt a lassú tempó azt a látszatot keltette, mintha nem is üldözés folyna. Ezért Gregor egyelőre a padlón maradt, annál is inkább, mert félt, hogy ha a falakra vagy a mennyezetre menekül, apja ezt különleges gonoszságnak fogja fel. Mindamellett be kellett látnia, hogy még ezt a lassú futást sem bírja sokáig; hiszen amíg apja egy lépést tett, neki számtalan mozdulatot kellett végrehajtania. Már mutatkoztak is a légszomj jelei, mint ahogy előző idejében sem volt valami megbízható a tüdeje. Amint így botorkált előre, hogy minden erejét a futásra fordítsa, alig nyitotta ki a szemét; tompultságában nem is gondolt más menekvésre, csak a futásra, és már szinte el is felejtette, hogy a falak még rendelkezésére állnak, bár a gondosan faragott bútorok cirádás szélei elállták az útját – egyszer csak lágy ívben lerepült valami közvetlenül melléje, és elgurult előtte. Egy alma volt; mindjárt repült utána a második is; Gregor rémületében megállt; hiábavaló lett volna továbbfutnia, mert az apja elhatározta, hogy bombázni fogja. A pohárszéken álló gyümölcsöstálból megtöltötte a zsebeit, és egyelőre még nem célozva pontosan, sorra elhajította az almákat. A kis piros almák, mintha elektromosság hajtaná őket, szanaszét gurultak a padlón, és minduntalan egymásnak ütköztek. Egy gyengén elhajított alma súrolta Gregor hátát, de ártalmatlanul lecsúszott róla. Egy nyomban utána repülő viszont egyenesen a hátába csapódott, Gregor tovább akarta vonszolni magát; mintha a váratlan, hihetetlen fájdalom elmúlhatna a helyváltoztatástól, de úgy érezte, hogy oda van cövekelve, érzékei teljesen összezavarodtak, és elnyúlt a padlón. Utolsó pillantásával még látta, amint felrántják szobájának ajtaját, és kiáltozó húga előtt besiet anyja, ingben, a leány ugyanis levetkőztette, hogy szabadabban lélegezhessen ájultságában; odarohan az apához, és útközben sorra lecsúsznak róla kigombolt szoknyái; szoknyáiban megbotolva ráveti magát az apára, és átkarolva, teljesen eggyé válva vele – Gregor szeme ekkor már felmondta a szolgálatot -, kezét az apa nyakán összekulcsolva Gregor életéért könyörög.

3

Gregor súlyos sebesülése, amelytől egy hónapon át szenvedett – az alma látható emlékeztetőként benne maradt a húsában, mivel senki nem merte eltávolítani -, mintha még magának az apának is eszébe juttatta volna, hogy Gregor jelenlegi szomorú és utálatos alakjában is a család tagja, akivel nem szabad úgy bánni, mint valami ellenséggel, hanem a családi kötelesség parancsa szerint le kell nyelni az iránta érzett undort, és tűrni kell, egyre csak tűrni.

Igaz ugyan, hogy sebesülése következtében Gregor valószínűleg sohasem lesz már olyan mozgékony, mint volt, és mint valami hadirokkantnak egyelőre hosszú-hosszú percekre volt szüksége, hogy a szobáján végigmenjen – hogy a magasban mászkáljon, arra gondolni sem lehetett -, állapotának rosszabbodásáért viszont, úgy vélte, teljes mértékben kárpótolta az, hogy estefelé mindig kinyitották a nappali ajtaját, amelyet már egykét órával előbb elkezdett élesen figyelni, s így sötét szobájában fekve, a nappaliban levők számára láthatatlanul, szemmel tarthatta a megvilágított asztal körül ülő családot, és bizonyos fokig közös megegyezés alapján, egészen másképp tehát, mint azelőtt, meghallgathatta beszélgetésüket.

Természetesen ez már nem a régi idők élénk társalgása volt, amelyre Gregor mindig vágyakozással gondolt a kis hotelszobákban, amikor fáradtan be kellett bújnia a nyirkos ágynemű közé. Mostanában többnyire igen csendesek voltak. Az apa vacsora után hamarosan elaludt karosszékében; az anya és a leány egymást intették csendre; az anya, a lámpafényben mélyen meggörnyedve, finom fehérneműt varrt egy divatüzletnek; a húga, aki elárusítónői állást vállalt, gyorsírást és franciát tanult esténként, hogy egyszer majd esetleg jobb beosztásba kerülhessen. Az apa időnként felébredt, és mintha nem is tudná, hogy aludt, így szólt az anyához: – Minek varrsz már megint ilyen sokáig! -, és nyomban elaludt újra, miközben az anya és a leánya fáradtan egymásra mosolyogtak.

Az apa valamiféle konokságból otthon sem volt hajlandó levetni szolgaegyenruháját; és míg hálóköntöse ott lógott használatlanul a fogason, teljesen felöltözve szendergett a helyén, mintha örökösen készen állna a szolgálatra, és itt is csak fölöttesének szavára várna. Így aztán a már kezdetben sem új egyenruha, bármilyen gondos volt is az anya és a leány, kezdett kétes tisztaságúvá válni, és Gregor gyakran egész estéken át elnézte ezt a csupa pecsét, de a folyton fényesített aranygomboktól mégis ragyogó ruhát, amelyben az öregember fölöttébb kényelmetlenül ugyan, de nyugodtan aludt.

Mihelyt tízet ütött az óra, az anya halk, gyengéd szavakkal ébresztgetni kezdte az apát, és megpróbálta rábeszélni, hogy feküdjön le, hiszen itt nem tud rendesen aludni, és az apának, akinek hatkor kellett szolgálatba állnia, igen nagy szüksége volt az alvásra. De makacsságában, ami azóta ragadt rá, amióta bankszolga lett, ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is az asztalnál maradhasson, bár újra meg újra elaludt; és csak nagy üggyel-bajjal lehetett később rávenni, hogy cserélje fel a széket az ággyal. Bármilyen gyengéd szavakkal nógatta is az asszony és a lánya, ő csak rázta a fejét lassan, lehunyt szemmel, negyedóra hosszat, de nem állt fel. Az anya a kabátujját húzogatta, hízelgő szavakat suttogott a fülébe, a leány otthagyta leckéjét, hogy segítsen anyjának, de az apán ez sem fogott, még mélyebbre süllyedt karosszékében. Csak akkor nyitotta fel a szemét, amikor a nők megfogták a karját, és hol az anyára, hol a leányra nézve ezt mondogatta: – Micsoda élet! Ez hát öreg napjaim nyugalma. – És a két nőre támaszkodva körülményesen feltápászkodott, mintha maga volna önmaga számára a legnagyobb teher, és tűrte, hogy azok ketten az ajtóig vezessék, ott intett nekik, hogy elmehetnek, és maga ment tovább, miközben az anya gyorsan letette varróeszközeit, a leány pedig a tollát, hogy az apa után siessenek, és továbbra is segítségére legyenek.

Kinek volt ebben az agyondolgozott és holtfáradt családban arra ideje, hogy többet törődjön Gregorral, mint amennyit okvetlenül szükséges volt? A háztartás egyre jobban összezsugorodott; a cselédlányt mégis elbocsátották; egy hatalmas, csontos termetű, lobogó ősz hajú bejárónő jött most reggelenként és esténként, hogy elvégezze a legnehezebb munkát; minden mást az anya látott el sok varrnivalója mellett. Még az is megtörtént, hogy el kellett adni különféle családi ékszereket, amelyeket repeső boldogsággal vett föl azelőtt az anya és a leány egy-egy összejövetel vagy ünnep alkalmából, amint Gregor erről esténként értesült, amikor közösen megbeszélték, hogy mennyiért sikerült eladni egy-egy darabot. De leginkább arra panaszkodtak, hogy a jelenlegi viszonyok között túlságosan nagy lakásukból nem mehetnek el, mert elképzelhetetlen volt, hogyan tudnák Gregort átköltöztetni. Gregor azonban jól tudta, hogy nemcsak miatta ütközik akadályokba a költözködés, hiszen őt egy néhány lélegzőnyílással ellátott megfelelő ládában könnyűszerrel elszállíthatnák; elsősorban másvalami tartotta vissza a családot a lakáscserétől, mégpedig a teljes reménytelenség és az a gondolat, hogy olyan szerencsétlenség sújtotta őket, mint senki mást egész rokonságukban és ismeretségi körükben. Amit a világ a szegény emberektől megkíván, azt ők a végsőkig teljesítik, az apa a tízórait hordja a kis banktisztviselőknek, az anya feláldozza magát idegen emberek fehérneműjéért, a leány ide-oda szaladgál a vevők rendelkezései szerint a pult mögött, de ennél többre nem telt a család erejéből. És Gregor hátán a seb újult erővel kezdett sajogni, amikor anyja és húga lefektették az apát, és visszatértek a nappaliba, de nem nyúltak a munkájukhoz, hanem közelebb húzódtak egymáshoz, már- már összeért az arcuk; és aztán anyja Gregor szobája félé mutatva így szólt: – Csukd be az ajtót, Grete – , mire Gregor körül újra sötét lett, odaát pedig a nők egymásra borulva sírni kezdtek, vagy éppenséggel száraz szemmel meredtek az asztalra.

Éjjeleket és nappalokat töltött el Gregor jóformán alvás nélkül. Néha arra gondolt, hogy amikor következő alkalommal kinyitják az ajtót, újra kezébe veszi a család ügyeit, úgy, mint régen; gondolataiban hosszú idő után újra megjelent a főnök és a cégvezető, a kereskedősegédek és a tanoncok, a bárgyú háziszolga, két-három más üzletbeli barátja, egy vidéki szálló szobalánya, kedves, futó emlék, egy kalaposbolt pénztárosnője, akinek komoly szándékkal, de körülményeskedve udvarolt – valamennyien megjelentek idegenekkel és feledésbe merültekkel elvegyülve, de egyiküket sem lehetett rávenni, hogy segítsen rajta és a családján, és Gregor örült, amikor eltűntek. Máskor meg semmi kedve sem volt, hogy gondoskodjék családjáról, megdühödött a rossz bánásmódra gondolva, és bár semmit sem tudott maga elé képzelni, amire étvágya lett volna, mégis terveket szőtt, hogyan juthatna az éléskamrába, hogy elvegye, ami megilleti, még ha nem is éhes. Húga most már nem törte a fejét, hogy mivel szerezhetne neki különös örömet, hanem reggel és délben, mielőtt elszaladt az üzletbe, sebtében betaszított a lábával Gregor szobájába valamilyen ételt, ami éppen akadt, azután este, nem törődve vele, hogy Gregor egyáltalán belekóstolt-e, vagy – amint leggyakrabban történt – érintetlenül otthagyta, a seprű egyetlen mozdulatával kilökte az ajtón. A szoba kitakarítását, amit most mindig este végzett el, gyorsabban nem is lehetett volna elintézni. A falon piszokcsíkok húzódtak, mindenfelé csomókba gyűlt a por és a hulladék. Eleinte, amikor húga bejött, Gregor ezekben a különösképp jellemző sarkokban állt, hogy elhelyezkedésével mintegy szemrehányást tegyen neki mulasztásáért. De maradhatott volna ott akár hetekig is, húga nem javult meg, pedig éppen olyan jól látta a piszkot, mint Gregor, de épp azt határozta el, hogy nem nyúl hozzá. Ugyanakkor nála eddig nem tapasztalt érzékenységgel, amely egyébként az egész családot megszállta, őrködött azon, hogy Gregor szobájának takarítása az ő kiváltsága maradjon. Egy alkalommal az anya nagy tisztogatást rendezett Gregor szobájában, ami csak néhány vödör víz felhasználása után bizonyult eredményesnek – Gregort bántotta ugyan a sok nedvesség, és elkeseredetten, mozdulatlanul elterülve feküdt a kanapén -, de az anya nem kerülhette el büntetését. Alighogy a húga észrevette este a változást Gregor szobájában, már szaladt is be a nappaliba, mélyen megsértve, és bár anyja esdekelve kitárta karját, sírógörcsben tört ki, amit a szülők – az apa természetesen felriadt karosszékében – először csak csodálkozva és tétlenül szemléltek, majd lassan ők is feleszméltek: az apa jobb felé szemrehányást tett az anyjának, hogy miért nem bízta lányára Gregor szobájának a takarítását, bal felé viszont rákiabált lányára, hogy soha többé nem takaríthat Gregor szobájában; közben az anya megpróbálta bevonszolni a hálószobába az apát, aki már nem volt ura önmagának, a leány, akit rázott a zokogás, kis öklével az asztal püfölte; Gregor pedig hangosan sziszegett dühében, hogy senkinek sem jut eszébe becsukni az ajtót, és megkímélni őt ettől a látványtól és lármától.

De még ha húga az elárusítói munkában kimerülve megunta is, hogy éppen úgy gondoskodjék Gregorról, mint azelőtt, akkor sem lett volna szükség arra, hogy az anya helyettesítse, de arra sem, hogy Gregort ennyire elhanyagolják. Hiszen ott volt a bejárónő. Ez az öreg özvegyasszony, aki hosszú életében a legsúlyosabb hányattatásokat is átvészelte erős csontozatával, tulajdonképpen nem undorodott Gregortól. Egyszer, igazán nem kíváncsiskodásból, véletlenül benyitott Gregor szobájába, és amikor megpillantotta Gregort, aki meglepetésében ide-oda kezdett szaladgálni, noha nem üldözte senki, kezét összefonta a mellén, és csodálkozva megállt. Azóta nem mulasztotta el egyszer sem, hogy reggel és este egy pillanatra ki ne nyissa résnyire az ajtót, és be ne nézzen Gregorhoz. Eleinte még szólongatta is olyan szavakkal, amelyeket valószínűleg barátságosnak vélt, mint például: – Gyere csak ide, vén ganajtúró! – vagy: – No, nézd csak, a vén ganajtúró! Erre a szólítgatásra Gregor nem válaszolt, csak úgy tett, mozdulatlanul, mintha ki sem nyitották volna az ajtót. Miért nem parancsolták meg ennek a bejárónőnek, hogy Gregor önkényes, haszontalan zaklatása helyett inkább a szobáját takarítsa ki mindennap? Egyszer kora reggel – heves eső verte az ablaktáblákat, talán már a közeledő tavasz jeléül -, amikor a bejárónő megint hívogatni kezdte, Gregor annyira elkeseredett, hogy mintha támadni készülne, de azért lassan és nehézkesen szembefordult vele. A bejárónő azonban nem ijedt meg, csak fölemelt egy széket az ajtó mellől, és kitátott szájjal megállt, világosan közölve szándékát, hogy csak akkor fogja becsukni a száját, amikor a kezében tartott székkel lesújt Gregor hátára. – Na, mi van, nem jössz? – kérdezte, amikor Gregor visszafordult, aztán nyugodtan letette a széket a sarokba.

Gregor ekkor már szinte semmit sem evett. Ha véletlenül épp arra járt, ahol ki volt készítve az étel, játékból egy falatot a szájába vett, és órák hosszat tartogatta benne, aztán többnyire kiköpte. Először azt hitte, hogy azért nincs étvágya, mert szobájának állapota szomorúsággal tölti el, de éppen a szobájabeli változásokkal békült ki hamar. Megszokássá vált a családban, hogy azokat a dolgokat, amelyeket máshol nem tudtak elhelyezni, berakták ebbe a szobába, és épp elég ilyen holmi volt, mert a lakás egyik szobáját kiadták három albérlőnek. Ezek a komoly urak – mind a hárman körszakállt viseltek, amint Gregor egyszer az ajtóhasadékon át megállapította – kínosan ügyeltek a rendre, nemcsak a szobájukban, hanem ha már itt béreltek szobát, az egész háztartásban, különösen a konyhában. Haszontalan vagy kivált piszkos holmit nem tűrtek meg. Berendezési tárgyaik legnagyobb részét magukkal hozták. Így sok minden fölöslegessé vált, amit nem lehetett eladni, de eldobni sem akartak. Mindez Gregor szobájába vándorolt. A hamuláda és a szemétláda a konyhából szintén. Amit nem tudtak éppen mire használni, azt a bejárónő, akinek mindig minden nagyon sietős volt, egyszerűen behajította Gregor szobájába; Gregor szerencsére legtöbbször csak az illető tárgyat és a kezet látta, amely bedobta. A bejárónőnek talán az volt a szándéka, hogy alkalomadtán egyszer majd visszaviszi ezeket a tárgyakat, vagy kidobja együtt valamennyit, valójában azonban ott maradt minden azon a helyen, ahol a dobás után földet ért, hacsak Gregor a lomok között átvergődve el nem mozdította őket a helyükről, eleinte kényszerűségből, mert nem volt elég szabad helye a mászkáláshoz, később azonban egyre növekvő kedvteléssel, bár az efféle kirándulások után szomorúan és holtfáradtan gubbasztott újra órák hosszat egy helyben.

Mivel az albérlők néha vacsorájukat is otthon, a közös nappaliban fogyasztották el, a nappali ajtaja némely estéken csukva maradt, de Gregor könnyű szívvel lemondott az ajtó kinyitásáról, hiszen már sok estét akkor sem használt ki, amikor nyitva volt az ajtó; feküdt szobájának légsötétebb sarkában, s a család észre sem vette. Egyszer azonban a bejárónő félig nyitva hagyta a nappaliba nyíló ajtót, és akkor is nyitva volt még, amikor a szobaurak este beléptek, és meggyújtották a villanyt. Az asztal felső végére ültek, ahol azelőtt az apa, az anya és Gregor szokott ülni, kibontották asztalkendőjüket, és kést, villát vettek a kezükbe. Az ajtóban rögtön meg is jelent az anya egy tál hússal, és szorosan a nyomában a leány egy púpozott tál burgonyával. Nagy gőzfelhő szállt fel az ételből. A szobaurak az eléjük tett tálak fölé hajoltak, mintha meg akarták volna vizsgálni evés előtt az ételt, és csakugyan, egyikük, aki középen ült, és mértékadó tekintélynek látszott a másik kettő szemében, egy szelet húst még a tálon kettévágott, nyilvánvalóan azért, hogy megállapítsa, elég omlós- e, és nem kell-e visszaküldeni esetleg a konyhába. Meg volt elégedve, és az anya meg a leány, akik feszülten figyelték, most fellélegezve egymásra mosolyogtak.

David Cronenberg: Meztelen ebéd (1991)

Maga a család a konyhában evett. Az apa azonban, mielőtt kiment a konyhába, bement a nappaliba, és sapkájával a kezében, egyetlen meghajlással körbejárta az asztalt. Az urak valamennyien fölálltak, és mormoltak valamit a szakállukba. Mikor aztán magukra maradtak, enni kezdtek, szinte teljes csendben. Különösnek tetszett Gregor számára, hogy az evés sokféle zaja közül mindegyre a fogak rágását hallotta, mintha az urak meg akarták volna neki mutatni, hogy az evéshez fogak kellenek, és hogy hiába van az embernek páratlanul szép állkapcsa, ha fogatlan, nem megy vele semmire. “Van nekem étvágyam – mondta magában Gregor gondterhelten -, csak nem ilyesmire. Lám, ezek az urak milyen jól táplálkoznak, én meg majd fölfordulok!”

Éppen ezen az estén – Gregor nem emlékezett, hogy egész idő alatt egyszer is hallotta volna – megszólalt a hegedű a konyhában. Az urak már befejezték a vacsorát, a középső újságot vett elő, adott egy-egy lapot a másik kettőnek, és székükben hátradőlve olvasni és dohányozni kezdtek. Amikor a hegedű megszólalt, fölkapták a fejüket, felálltak, lábujjhegyen odamentek az előszobaajtóhoz, és ott összeszorulva megálltak. Meghallhatták őket a konyhában, mert az apa felkiáltott:

– Zavarja talán az urakat a játék? Azonnal abbahagyhatjuk.

– Ellenkezőleg – mondta a középső úr -, nem jönne be a kisasszony inkább hozzánk, és játszana itt benn a szobában? Itt mégiscsak kényelmesebb és hangulatosabb.

– Ó, hogyne! – kiáltott az apa, mintha ő volna a hegedűs. Az urak visszamentek a szobába, és vártak. Nemsokára meg is jelentek: az apa a kottatartóval, az anya a kottával, a leány pedig a hegedűvel. A leány mindent nyugodtan előkészített a játékhoz; a szülők, akik azelőtt sohasem adtak ki szobát, és ezért túlzottan udvariasan bántak az urakkal, le sem mertek ülni saját székükre; az apa az ajtónak támaszkodott, jobb kezét csukott livrékabátjának két gombja közé mélyesztette; az anyának viszont az egyik úr fölajánlotta a széket, és ő az egyik sarokban ült le, mert ott hagyta a széket, ahová az úr tette.

A leány játszani kezdett; apja és anyja két oldalról figyelmesen követték kézmozdulatait. Gregor a zene vonzására kissé előbbre merészkedett, és feje már a nappaliban volt. Nem is igen csodálkozott, hogy az utóbbi időben ennyire nincs tekintettel a többiekre; azelőtt büszke volt rá, hogy milyen figyelmes. Egyébként éppen most lett volna igazán oka rá, hogy elrejtőzzék, mert a por, amely egész szobáját belepte, és a legkisebb mozdulatra is felkavarodott, őt magát is teljesen elborította; cérna- és hajszálakat, ételmaradékokat hurcolt magával a hátán és az oldalán; de túlságosan közömbös volt minden iránt, semhogy, mint régebben naponta többször is, hanyatt feküdjön, és hátát a szőnyeghez dörzsölje. De még ebben az állapotában is volt bátorsága néhány lépésnyit tovább nyomulni előre a nappali tiszta padlóján.

Igaz, hogy rá se hederített senki. A családot teljesen lefoglalta a hegedűjáték; a szobaurak viszont, akik először kezüket zsebre dugva közvetlenül a leány kottaállványa mögött helyezkedtek el, olyan közel, hogy valamennyien beláthattak a kottába, ami bizonyára zavarta a leányt, halk beszélgetés közben, lehajtott fejjel nemsokára félrevonultak az ablakhoz, és ott is maradtak, miközben az apa aggodalmasan figyelte őket. A napnál is világosabban látszott, hogy szép vagy szórakoztató hegedűjátékot vártak, de feltételezésükben csalódtak, megelégelték az egész előadást, és csak udvariasságból tűrték, hogy nyugalmukat tovább is háborgassák. Különösképp az a mód árulta el nagy idegességüket, ahogy szivarjuk füstjét orrukon és szájukon át a magasba fújták. Pedig a húga olyan szépen játszott. Arcát féloldalt hajtotta, és vizsgálódó, mélabús tekintettel követte a hangjegyeket. Gregor egy kicsit még előbbre mászott, és fejét egészen a padlóig eresztette, hogy lehetőleg találkozzék pillantásukkal. Hát állat ő, hogy ennyire megragadja a zene? Úgy érezte, most látta meg az utat, amely az áhítozva keresett, ismeretlen táplálékhoz vezet. El volt szánva, hogy előrenyomul egészen húgáig, megrántja a szoknyáját, és ezzel jelet ad neki, hogy jöjjön az ő szobájába hegedűjével, mert itt senki sincs, aki úgy méltányolná a játékát, ahogyan ő tudná. Soha többé nem engedi ki a szobájából, legalábbis addig nem, amíg él; először lesz hasznára szörnyű külseje; egyszerre áll majd őrt szobájának minden ajtajánál, és dühösen ráfúj a támadókra; húga azonban ne kényszerből, hanem önként maradjon nála; üljön le melléje a kanapéra, hajtsa le hozzá a fülét, és akkor ő majd megsúgja neki a titkot, hogy eltökélt szándéka volt beíratni a konzervatóriumba, és hogy ezt, ha a szerencsétlenség nem jött volna közbe, az elmúlt karácsonykor – karácsony csak elmúlt már? – mindenkinek megmondta volna, nem törődve semmiféle ellenkezéssel. E bejelentés után húga a meghatottságtól könnyekre fog fakadni, és Gregor fölemelkedik a válláig, és megcsókolja a nyakát, amely, mióta az üzletbe jár, födetlen, nincs rajta sem szalag, se gallér.

– Samsa úr! – kiáltotta a középső úr az apának, és egyetlen szót sem vesztegetve, rászegezte mutatóujját a lassan előmászó Gregorra. A hegedű elnémult, a középső úr először fejét csóválta, és rámosolygott barátaira, aztán újra Gregorra pillantott. Az apa, úgy látszik, fontosabbnak tartotta, hogy mielőtt Gregort visszakergetné, előbb még megnyugtassa az albérlőket, bár azok csöppet sem voltak izgatottak, és Gregor mintha jobban szórakoztatta volna őket, mint a hegedűjáték. Az apa odasietett hozzájuk, és megpróbálta széttárt karral visszaterelni őket a szobájukba, egyúttal pedig testével eltakarni előlük Gregort. Erre az urak csakugyan megharagudtak egy kicsit, nem lehetett tudni, hogy az apa viselkedése miatt, vagy annak felismerésétől, hogy tudtuk nélkül olyan szomszédjuk van, mint Gregor. Magyarázatot kértek az apától, ők is széttárták karjukat, idegesen cibálták szakállukat, és csak lassan hátráltak szobájuk félé. Közben a leány magához tért zavarodottságából, amely a hegedülés hirtelen félbeszakítására fogta el, és miután a hegedűt és a vonót egy ideig ernyedten lógatta kezében, és továbbra is a kottát nézte, mintha még most is játszana, hirtelen összeszedte magát, letette a hangszert anyja ölébe – az anya légzési nehézségekkel küszködve, szaporán ziháló tüdővel, még a székén ült -, és átszaladt a szomszéd szobába, ahová az apa tuszkolása nyomán már gyorsabban közeledtek az urak. Látni lehetett, amint a leány gyakorlott kezében a takarók és a párnák fölrepülnek a levegőbe, aztán elrendeződnek az ágyakon. Még mielőtt az urak elérték volna a szobát, elkészült az ágyazással, és kisurrant. Az apán, úgy látszik, megint annyira úrrá lett önfejűsége, hogy megfeledkezett minden tiszteletről, amellyel mégiscsak tartozott albérlőinek. Csak tuszkolta, egyre tuszkolta őket, míg a szoba ajtajában a középső úr nagyot nem dobbantott a lábával; megállásra kényszerítve az apát.

– Ezennel kijelentem – mondta kezét fölemelve, és tekintetével megkereste az anyát és a leányt is -, hogy tekintettel az ebben a lakásban és ebben a családban uralkodó visszataszító állapotra – s e szavaknál gyors elhatározással kiköpött a padlóra -, szobámat azonnal felmondom. Természetesen arra az időre sem fizetek semmit, amit eddig itt töltöttem, azt viszont még fontolóra veszem, hogy ne lépjek-e fel önök ellen valamilyen – higgyék el – könnyűszerrel megalapozható követeléssel. – Elhallgatott, és maga elé nézett, mint aki vár valamire. És valóban, két barátja meg is szólalt nyomban, e szavakkal:

– Mi is azonnal felmondunk.

Erre a középső úr megragadta a kilincset, és nagy robajjal becsapta az ajtót.

Az apa tapogatózva visszatámolygott a székéhez, és belezuhant; mintha csak a szokásos esti szunyókálásra dőlt volna le, de fejének heves billegése arra vallott, hogy nem alszik. Gregor egész idő alatt csendben azon a helyen maradt, ahol az urak tetten érték. A csalódástól, hogy terve nem sikerült, de talán a sok éhezés okozta gyengeségtől is, meg sem tudott mozdulni. Szinte bizonyosra vette, hogy már a következő pillanatban kirobban körülötte az általános összeomlás, és rettegve várt. Még a hegedű sem ijesztette föl, amikor az anya reszkető ujjai közül kicsúszva leesett a földre, és megzendült.

– Kedves szüleim – mondta a leány, és bevezetésül az asztalra csapott -, ez így nem megy tovább. Ha ti nem látjátok is be, én belátom. Nem akarom ez előtt a szörnyeteg előtt a bátyám nevét kiejteni, s ezért csak ennyit mondok: meg kell próbálnunk megszabadulni tőle. Mindent elkövettünk, ami emberileg lehetséges, hogy gondozzuk és elviseljük; azt hiszem, senki semmilyen szemrehányást nem tehet nekünk.

– Igaza van, de még mennyire – mormolta az apa. Az anya még most is zihálva lélegzett, szemében eszelős kifejezéssel, és fojtottan köhögni kezdett szája elé tartott kezébe.

A leány odasietett anyjához, és megfogta a homlokát. Az apában mintha határozottabb gondolatok ébredtek volna a leány szavai nyomán, felült, játszadozni kezdett sapkájával a tányérok között, amelyek még a szobaurak vacsorájáról maradtak az asztalon, és időnként ránézett a csendes Gregorra. – Meg kell próbálnunk megszabadulni tőle – mondta a leány most közvetlenül az apának, mert az anya a köhögéstől nem hallott semmit -, még megöl benneteket, látom előre. Ha már az embernek annyit kell dolgoznia, mint nekünk mindnyájunknak, akkor képtelen elviselni még ezt az örökös itthoni gyötrődést is. Én sem bírom tovább. – És olyan heves zokogásban tört ki, hogy könnyei ráfolytak anyja arcára, aztán gépies mozdulatokkal letörölte róla.

– De gyermekem – mondta az apa részvevően és feltűnő megértéssel -, hát mit tegyünk?

A leány csak vállat vont tanácstalansága jeléül, amely sírás közben fogta el, és ellentmondott előbbi magabiztosságának.

– Ha megértene bennünket… – mondta az apa félig kérdően, de a leány sírás közben hevesen megrázta a kezét, hogy erre gondolni sem lehet.

– Ha megértene bennünket – ismételte meg az apa, és szemét lehunyva magába fogadta a leány meggyőződését, hogy ez lehetetlen -, akkor talán lehetséges volna valahogy megegyezni vele: De így…

– Nem maradhat itt – kiáltotta a leány -, ez az egyetlen mód, apám. Csak attól a gondolattól próbálj megszabadulni, hogy ez Gregor. Éppen a mi szerencsétlenségünk, hogy olyan sokáig azt hittük, hogy ő az. De hogy is lehetne Gregor? Ha Gregor volna, már rég belátta volna, hogy emberek nem élhetnek együtt egy ilyen állattal, és magától elment volna. Akkor nem volna fiunk, de tudnánk tovább élni, és tiszteletben tarthatnánk emlékét. Így viszont üldöz bennünket ez az állat, elkergeti az albérlőket, nyilván el akarja foglalni az egész lakást, és felőle akár az utcán is éjszakázhatnánk. Nézd csak, apám – kiáltott fel hirtelen -, már megint kezdi! – És Gregor számára teljesen érthetetlenül annyira megrémült, hogy még az anyját is otthagyta, valósággal ellökte magát a székétől, mintha hajlandó volna akár anyját is föláldozni, csak ne kelljen Gregor közelében maradnia, és apja mögé sietett, aki pusztán a lány viselkedésétől felindulva szintén fölállt, és karját; mintegy a lány védelmében, félig kitárta előtte.

De Gregornak eszébe se jutott, hogy valakit is megijesszen, húgát legkevésbé. Csak meg akart fordulni, hogy visszamásszon a szobájába, és ezzel csakugyan feltűnést kelthetett, mert kínzó állapotában a nehéz fordulatokhoz a fejét is használnia kellett; egymás után többször fölemelte, majd a padlóhoz ütötte. Megállt és körülnézett. Jó szándékát, úgy látszik, felismerték; az ijedelem már el is múlt. Valamennyien némán és szomorúan néztek rá. Az anya lábát kinyújtva és egymáshoz szorítva ült a székén, szeme a kimerültségtől majd leragadt, az apa és a leány egymás mellett ültek, a leány átfonta karjaival apja nyakát.

“Most már talán megfordulhatok” – gondolta Gregor, és újra munkához látott. Szuszogott az erőlködéstől, de nem tudta visszafojtani, és időnként meg is kellett pihennie. Egyébként nem sürgette senki, minden rá volt bízva. Amikor a fordulást befejezte, rögtön elkezdett egyenesen visszamászni. Csodálkozott a nagy távolságon, amely szobájától elválasztotta, és nem is értette, hogyan tehette meg rövid idővel ezelőtt ugyanezt az utat ilyen gyenge állapotban, és észre sem vette, milyen hosszú. Folyton csak a gyors mászásra figyelt, jóformán észre sem vette, hogy a családnak egyetlen szava, egyetlen kiáltása sem zavarja. Mikor már az ajtónál volt, visszafordította a fejét, ha nem is egészen, mert a nyaka kezdett megmerevedni, annyit mégis látott, hogy semmi sem változott mögötte, csak a húga állt föl közben. Utolsó pillantása anyját érintette, akit közben elnyomott az álom.

Alighogy a szobájába ért, az ajtót rögtön becsukták, elreteszelték és kulcsra zárták. A mögötte felcsapó hirtelen lármától Gregor annyira megijedt, hogy lábacskái megroggyantak. Húga volt az, aki ennyire sietett. Már állva várt, aztán fürgén odaugrott, Gregor nem is hallotta könnyű lépteit. – Végre! – kiáltotta oda a szüleinek, amikor megfordította a zárban a kulcsot.

“És most?” – kérdezte magától Gregor, és körülnézett a sötétben. Hamarosan fölfedezte, hogy most már végképp nem tud megmozdulni. Nem csodálkozott rajta, sőt azt találta természetellenesnek, hogy mostanáig tudott egyáltalán közlekedni ezeken a vékony lábacskákon. Egyébként viszonylag jól érezte magát. Voltak ugyan fájdalmai egész testében, de úgy érezte, mintha ezek a fájdalmak fokozatosan enyhülnének, és végül teljesen megszűnnek. A rohadt almát a hátában és gyulladt környékét, amelyet egészen belepett a por, már alig érezte. Családjára megindultan és szeretettel gondolt vissza. Meggyőződése, hogy el kell tűnnie, ha lehet, még határozottabb volt, mint a húgáé. Az üres és békés szemlélődésnek ebben az állapotában volt már akkor is, amikor a toronyóra elütötte a hajnali hármat. A lassú derengést, amikor oldódni kezdett a sötétség az ablak előtt, még megélte. Ekkor feje, már nem akaratának irányítására, lehanyatlott, és orrlikaiból csendesen kiáradt utolsó lehelete.

Amikor kora reggel megérkezett a bejárónő – nagy erővel és nagy sietségében, hiába kérték többször is, hogy mellőzze, úgy csapkodta az ajtókat, hogy jövetelétől fogva sehol a lakásban nem lehetett többé nyugodtan aludni -, Gregornál tett szokásos rövid látogatásakor először semmi különöset nem észlelt. Azt gondolta; hogy Gregor szándékosan fekszik ilyen mozdulatlanul, és játssza a sértődöttet; feltételezte róla akár a legnagyobb ravaszságot is. Mivel véletlenül épp a kezében volt a hosszú seprű, megpróbálta megcsiklandozni vele Gregort az ajtóból. Amikor ez is sikertelennek bizonyult, dühbe gurult, és meglökte Gregort, és csak akkor figyelt fel, amikor minden ellenállás nélkül arrébb tudta tolni a helyéről. Mikor aztán felismerte a valódi tényállást, tágra nyílt a szeme, füttyentett egyet, és nem sokáig késlekedett, hanem felrántotta a hálószoba ajtaját, és harsányan bekiáltott a sötétbe:

– Jöjjenek csak, nézzék meg, megdöglött, ott fekszik, tisztára döglötten!

A Samsa házaspár felült a családi ágyban, és előbb le kellett küzdeniük a bejárónő okozta ijedtségüket, csak aztán fogták fel szavainak jelentését. Ekkor azonban Samsa úr és felesége nagy sietve kiszálltak ágyukból, Samsa úr vállára terítette a paplant, Samsáné asszony csak úgy hálóingben, és beléptek Gregor szobájába. Közben a nappali ajtaja is kinyílt, az albérlők beköltözése óta Grete itt aludt; teljesen fel volt öltözve, mintha le sem feküdt volna, sápadt arca is erre vallott.

– Meghalt? – kérdezte Samsáné, és kérdően ránézett a bejárónőre, noha maga is megvizsgálhatott volna mindent, sőt anélkül is meggyőződhetett róla.

– Meghiszem azt – mondta a bejárónő, és bizonyságul jó darabon arrébb lökte Gregor tetemét a seprűvel. Samsáné megmozdult, mintha le akarná fogni a seprűt, de aztán hagyta.

– Nos – mondta Samsa úr -, hálát adhatunk Istennek. – Keresztet vetett, és a három nő követte példáját. Grete, aki le sem vette a szemét a holttestről, így szólt:

– Nézzétek csak, milyen sovány volt. De hiszen már régóta nem is evett semmit. Úgy hoztam ki az ételt, ahogy bevittem. – Gregor teste csakugyan egész lapos és száraz volt, most lehetett látni igazán, mert már nem emelték fel lábacskái, és más sem volt, ami elterelte volna róla a figyelmet.

– Gyere be, Grete, egy kicsit hozzánk – mondta Samsáné fájdalmas mosollyal, és Grete, vissza- visszanézve a holttestre, bement szülei után a hálószobába. A bejárónő becsukta az ajtót, és szélesre tárta az ablakot. Bár kora reggel volt, már némi langyosság vegyült a csípős levegőbe. Elvégre március vége volt.

A három albérlő kilépett a szobából, és csodálkozva keresték a reggelijüket; megfeledkeztek róluk.

– Hol a reggeli? – kérdezte a középső úr mogorván a bejárónőtől. A bejárónő azonban szájára tette az ujját, és gyorsan és némán intett az uraknak, hogy jöjjenek Gregor szobájába. Be is mentek, és kezüket kissé viseltes kabátjuk zsebébe dugva körülállták Gregor tetemét a már teljesen világos szobában.

Ekkor kinyílt a hálószoba ajtaja, és megjelent egyenruhájában Samsa úr, egyik karján felesége, a másikon leánya. Mindnyájuk szeme ki volt sírva kissé; Grete időnként odanyomta arcát apja karjához.

– Azonnal távozzanak a lakásomból – mondta Samsa úr, és az ajtóra mutatott, a két nőt továbbra sem engedve el maga mellől.

– Hogy érti ezt? – kérdezte kissé megrökönyödve a középső úr, és édeskésen mosolygott. A másik kettő egyfolytában dörzsölte hátrakulcsolt kezét, mint akik örülnének valami nagy veszekedésnek, ami számukra csak kedvezően végződhetik.

– Úgy értem, ahogy mondom – felelte Samsa úr, és két kísérőjével egy vonalban megindult a középső úr felé. A középső úr csendesen állt a helyén, a padlót nézte, mintha most rendeződnének át a dolgok a fejében.

– Akkor hát elmegyünk – mondta aztán, és úgy nézett fel Samsa úrra, mintha hirtelen elhatalmasodó alázatában még ehhez az elhatározáshoz is engedélyt kérne. Samsa úr tágra nyílt szemmel csak biccentett néhányszor. Erre a középső úr valóban kiment nagy léptekkel az előszobába; barátai, akiknek keze megnyugodott egy ideje, és kezdtek odafigyelni, most valósággal utánaugrottak, mintha attól félnének, hogy Samsa úr megelőzheti őket, és zavart okozhat a vezérükkel való összeköttetésben. Az előszobában mind a hárman levették kalapjukat a fogasról, kihúzták botjukat az ernyőtartóból, némán meghajoltak, és elhagyták a lakást. Samsa úr, bizalmatlanságában, amelynek alaptalan volta nyilvánvalóvá vált, a két nővel együtt kilépett az előtérre; a korlátnak dőlve végignézték, amint a három úr, lassan ugyan, de folyamatosan lemegy a hosszú lépcsőn, a lépcsőház egy bizonyos kanyarulatában minden emeleten eltűnnek, és néhány pillanat múlva újra előbukkannak; minél lejjebb értek, annál jobban csökkent irántuk a Samsa család érdeklődése, és amikor büszke tartásban, kosárral a fején elhaladt mellettük, majd magasan fölöttük egy henteslegény, Samsa úr és a nők lassan elengedték a korlátot, és megkönnyebbülten visszatértek a lakásba.

Elhatározták, hogy ezt a napot pihenésre és sétálásra szánják; ezt a munkaszünetet nemcsak megérdemelték, hanem szükségük is volt rá mindenképp. Leültek tehát az asztalhoz, és írtak három bocsánatkérő levelet, Samsa úr az igazgatóságának, Samsáné a megbízójának, Grete pedig a principálisnak. Mialatt írtak, bejött a bejárónő, és közölte, hogy elmegy, mert végzett a reggeli munkájával. A három levélíró először föl se nézett, csak biccentett, és csupán akkor néztek föl bosszúsan, amikor a bejárónő továbbra sem mozdult.

– Mi tetszik? – kérdezte Samsa úr.

A bejárónő mosolyogva állt az ajtóban, mint akinek valami rendkívül örömteli jelentenivalója volna a család számára, de csak akkor fogja megmondani, ha alaposan kikérdezik. Lazán ingott kalapján a csaknem egyenesen fölmeredő strucctoll, amellyel a bejárónő már eddigi szolgálata során is sok bosszúságot okozott Samsa úrnak.

– Mit akar tulajdonképpen? – kérdezte Samsáné; a bejárónő őt tartotta leginkább tiszteletben.

– Hát – válaszolta a bejárónő, és a barátságos nevetéstől nem is tudta mindjárt folytatni -, szóval abból, hogy hogyan tüntessék el azt az izét onnét, ne csináljanak gondot maguknak. Már el van intézve.

Samsáné és Grete levelük fölé hajoltak, mintha folytatni akarnák az írást; Samsa úr, aki észrevette, hogy a bejárónő most részletesen el akar mesélni mindent, kinyújtott kézzel határozottan elhárította. Mivel nem adhatta elő beszámolóját, a bejárónőnek egyszeriben eszébe jutott, hogy mennyire siet, és láthatóan sértődötten odakiáltotta:

– Agyő mindenkinek! – aztán vadul megfordult, és irtózatos ajtócsapkodások közepette elviharzott a lakásból.

– Este elküldjük – mondta Samsa úr, de sem feleségétől, sem lányától nem kapott választ, a bejárónő, úgy látszik, újra feldúlta alig visszanyert nyugalmukat. Felálltak, az ablakhoz léptek, és egymást átölelve ott maradtak. Samsa úr feléjük fordult székében, és egy ideig csendben figyelte őket. Aztán így szólt:

– No, gyertek már ide. Hagyjátok végre ezeket a régi dolgokat. Legyetek egy kissé rám is tekintettel.

A két nő nyomban engedelmeskedett, odasiettek hozzá, megölelték, és gyorsan befejezték levelüket.

Aztán elmentek a lakásból, együtt mind a hárman, amit már hónapok óta nem tettek, és kimentek villamossal a szabadba, a városon kívülre. Hármasban ültek a kocsiban, melyet elárasztott a meleg napfény. Kényelmesen hátradőlve ülésükön megbeszélték jövőbeli lehetőségeiket, és kiderült, hogy közelebbről megvizsgálva nem is olyan rosszak, mert mind a három állás – tulajdonképpen még nem is kérdezték ki egymást ez ügyben – igen kedvező és különösen a későbbiekre nézve sokat ígérő. A helyzetükön pillanatnyilag természetesen úgy javíthatnak leginkább és legkönnyebben, hogy elcserélik a lakást; kisebb és olcsóbb, de jobb fekvésű és általában praktikusabb lakást akartak bérelni a mostaninál, amelyet még Gregor választott ki. Mialatt így beszélgettek, Samsa úrnak és feleségének szinte egyszerre tűnt fel, ahogy egyre jobban megélénkülő leányukat figyelték, hogy az utóbbi időben a sok csapás közepette, amelytől orcái kissé elhalványultak, Grete szép, érett leánnyá fejlődött. Elcsendesedve és szinte öntudatlanul megértő pillantásokat váltva arra gondoltak, itt az ideje, hogy derék férjet keressenek a számára. És úgy érezték, mintha új álmaik és jó szándékaik megerősítését látnák, amikor útjuk céljánál leányuk elsőnek ugrott fel, és kinyújtóztatta fiatal testét.

 

Franz Kafka: Átváltozás

Györffy Miklós fordítása