Kedves olvasó! Mi jut az eszébe, ha azt mondom, szkinhed? Nyilván ez:
Persze, értem, miért, de nagyon nincs jól ez így. A fenti képen ugyanis egy neonácit látunk (jó, Edward Nortont látjuk neonáciként), a szkinhed pedig tök más.
Jó, most mit kell szőrözni a szavakon, rasszista-rasszista, nem mindegy?
Egyáltalán nem. „Ezerszer elmondtam, én sosem voltam szkinhed, hanem egy olyan szubkultúra része voltam, aminek ezer ága van, és hát nagyon sokan jöttek oda izé, szkinhednek kinéző fiatalok is hozzám, akiket adott esetben zaklatott a rendőrség és én segítettem nekik.” Így magyarázta kedden a Parlamentben Sneider „Roy” Tamás jobbikos képviselő, hogy hogyan volt szkinhed. Mindezt azután, hogy megkérdezték tőle, mégis miért rugózik a Jobbik egy MSZP-sen, aki kopaszokkal együtt tüntetett húsz éve, pont most, amikor egy igazoltan cigányverő exszkinhedet – azaz őt – tették meg a Tisztelt Ház alelnökének. Azt azért elismerte, hogy bizony tetszenek neki a nemzetirock-együttesek.
Sneider óvatosan, de pontosan fogalmazott, a szkinhed ugyanis tényleg szubkultúra, amely sokkal inkább szól a zenéről, a divatról és a munkás büszkeségről, mint a kisebbségek veréséről és a béközépben zsidózásról. Kivéve persze Magyarországon, de erről később. Az egész az ötvenes években kezdődött, amikor a háború utáni gazdasági fellendülés közepette a brit munkásgyerekek elkezdtek rendesen öltözködni. A bakancs, a buggyos dokkmunkásnadrág, az ing, a hózentróger és a gyárakban – és kocsmai bunyók alatt – hasznos (majdnem) kopasz fej maradt, csak egy fokkal márkásabban, igényesebben. Ez aztán a zenével együtt már szubkulturába rendezte a brit fiatalokat, akik először magukat hívták szkinhednek, majd a hatvanas évek végétől, amikor is híres lett a mozgalom, a világ is őket.
A zene pedig adott volt: aki adott magára, az a Jamaicáról a szigetországra szivárgott, majd ott nagyon jellegzetesen átalakult reagge, dancehall, rocksteady, soul és R&B lemezeket hallgatta; később jött a ska és a ska-punk. Bizony, az eredeti szkinhedek fekete zenét hallgattak, sőt nagyon sokan feketék voltak. Hát ennyit a rasszizmusról. A politika nem számított (voltak balos, konzervatív, anti- és apolitikus szkinek, neonácik nem), legfeljebb a munkásbüszkeség, ami vastagon áthatotta a szubkultúrát, szemben a punkkal, amelyet anarchista divattervezők, designerek találtak ki és csak ez után jött kapóra a tombolni vágyó proliknak. Verekedések, homo- és xenofóbia persze megjelent itt-ott (na jó, a hippiket mindegyikük eléggé utálta), de nem volt jelentős, plusz az egész „eredeti szkinhed” mozgalom vissza is szorult a hetvenes évek elejére. Csak később éledt ujjá, ekkor már punkellenes hadjáratként. A hetvenes-nyolcvanas évek híres szkinhed-punk háborúja (Nagy-Britanniában bizony sok vértócsát lehetett látni a kocsmák előtt) ellenére egyébként a szkinhedek nagyon örültek a punknak, az oi (igen, ez egy műfaj) zenekarok például egy az egyben átvették a stílust, legfeljebb a szövegek gondolatiságán fazoníroztak egy kicsit.
A rasszizmus is ekkoriban jött a képbe. A dologtalan, a thatcheri válságban kallódó fiatalok közül néhányan elég könnyen megtalálták a bűnbakot (bevándorláspárti politika, és persze maguk a bevándorlók), a börtönökben pedig dívott a neonáci ideológia, nem is beszélve a (nem véletlenül) egyre erősebb radikális National Frontról, amely sok szkinhed fiatalt beszippantott. Ehhez még vegyük hozzá a Nagy-Britannia mini-Vietnámjának számító falklandi háborút és kész is az időzített bomba. Ezt a pillanatot – amikor a szkinhedek és féktelen gyűlölet egymásra találtak – örökíti meg a nagyszerű This is England című film, aminek egy boldogabb országban simán a Nemzeti Alaptantervben lenne a helye.
Az őrület persze nem fertőzte meg a teljes szkin társadalmat – sőt -, a köztudatban viszont kezdtek úgy élni, mint buta, balhés, verekedős, rasszista banda. Az „igazi” szkinhedek ettől még továbbra is szuperlaza bandák – Madness, The Specials, The Beat – koncertjein skankingeltek, csak ekkortól nem ártott megkülönböztetni magukat. Fontos lett a trójai, azaz tradicionális (trad) szkinhed identitás, 1987-ben, New Yorkban pedig megalakult a Skinheads Against Racial Prejudice (SHARP), azaz a faji előítéletek ellen küzdő bőrfejűek szervezete. Ez aztán elterjedt mindenfelé, szerencsére Magyarországon is van tagszervezetük.
És akkor most találják ki, hogy a szkinhed irányzatok melyikét voltunk képesek importálni a rendszerváltás környékén! Szabad a gazda?
Hát persze, hogy a neonácit.
Összesen két bizonyíték van arra, hogy a magyar szkinhedek nem kizárólag (csak mondjuk 97 százalékban) rasszisták. Az egyik, hogy néha pár tucat főnyi kopasz tüntet a nácik ellen (2008-ban a Hollán Ernő utcában, egy évvel később a Vér és Becsület rendezvényén), a másik a skinhead.hu fanzin, amely kizárólag a zenéről szól, tele van sok remek írással és szerencsére nem pazarolják arra az energiát, hogy a címlapon hatalmas betűkkel határolódjanak el a csürhétől.
Ettől eltekintve siralmas a helyzet. Főleg, mióta rátelepült az egészre ez a nemzeti rock nevű nem is tudom, micsoda, amelybe simán belefér a csodaszarvasos büszkeség, a szívcsakrás ezovonal, a trianoni keserűség és a cigányverő, vagy éppen a feketéken gúnyolódó punkrock-szerűség. (Mert ugye Magyarországon nagyon súlyos a négerbűnözés.) Zeneileg buta, mint a punk, csak még komolyan is veszi magát – szóval nem kell harcos balosnak lennünk, hogy ne szeressük a hazai szkinhedeket, elég, ha van ízlésünk.
A szerző fotója
Az egészben a legszomorúbb, hogy Magyarország már örökre az a hely marad, amely még egy tisztességes szkinhed mozgalmat sem bírt kitermelni. Roy és a haverjaid – köszönjük szépen!
