A születésnap
Nem kívántam soha Lilike halálát, de tény, hogy egy idő után azért sem szurkoltam teljes szívemből, hogy éljen. Isten éltessen, mondtam neki mégis, amikor a harmincadik születésnapját ünnepelte – ki tudja hanyadszor. Én mindenesetre először köszöntöttem fel harmincévesként, de azt suttogták, ez már a negyedik, ha nem az ötödik ilyen alkalom – isten éltessen sokáig. Sorban álltak a többiek, és hosszúnak tűnt a sor, pedig Lilinek alig voltak barátai, de a születésnapját mindig nagy csinnadrattával ünnepelte, mintha azzal, hogy összecsődít minden idiótát, akivel akár csak egyszer is találkozott az életben, bizonyítaná, hogy ő igenis népszerű, őt körbeveszik, ő egy nagyon-nagyon fontos valaki, a legfontosabbak egyike, ha nem a legfontosabb.
Szerintem az ünneplők zömének halvány fogalma sem volt, mint ahogy nekem sem, hogy hány éves is lehet valójában. Mert csak úgy, első blikkre nem lehetett megállapítani. Legtöbbször ugyanis sötét napszemüveget viselt, sötétet és hatalmasat, jól is állt neki. Nem azért, mert eltakarta a tekintetét, vagy leuralta az arcát; jól állt neki, és kész. Ahogy a kis vörös kötött sapka is. Meg úgy általában minden. Még az a szörnyű bunda is, a nerc, amit az anyjától nyúlt le, az is. A bunda, ami mindig ott virított az irodában, amit először láttam meg, amint beléptem. Most nálam van egyébként, ott lóg az előszobafogason, messziről olyan, mint egy frissen leölt állat. Örülnél, ha megdöglenék, mi, súgta a fülembe, hogy a többiek ne hallják. Az lenne neked az igazi ünnep, ha holtan összerogynék, drámázott pár napja is. Gyakran sóhajtozott, ha más nem jutott az eszébe, oh, bár már hulla lennék. A holtaknak már jó, nem zavarják az olyan barmok, mint te – ezt a gondolatot nagyon szerette. Nem reagáltam ilyenkor. Eleinte még hevesen, néha könnyek közt tiltakoztam, ugyan Lili, miért beszélsz ilyeneket, te megőrültél. Ha meghalnék, zendített rá nemegyszer, nagyon rosszul járnál. A te modoroddal, a te képességeiddel hol találnál munkát? Mert belőlem egy huncut fillért sem látnál! Nem látnék, az biztos, mindig rohadt előnytelen szerződéseket íratott alá velem, háromhavonta, részéről természetesen azonnali felmondási lehetőséggel. A lényegi dolgokat sokszor elzárta előlem, inkább bízta a titkosabb, ravaszabb ügyeket másra, sőt, inkább hagyta elveszni a lehetőségeket, mintha élvezné, hogy az ő cégében ő a főnök, egyáltalán, hogy felettem ő a főnök, munkák ide vagy oda; hogy a beosztottja voltam, sokat könnyített a dolgon.
Ha baleset érne, befuccsolna ez az egész kóceráj, mondogatta segg részegen, pár hete is, amikor beültünk a kocsijába. Akkor talán ne vezess totál kiütve állandóan, vetettem fel. Kikérte magának a hangot, a tónust, hogy jövök ahhoz, hogy őt, Lilit bíráljam, ki a jó büdös franc vagyok, hogy belepofázzak a dolgaiba. Ha nem tetszik, kotródjak haza gyalog, szabad a pálya. Nyilván beültem mellé, végig remegve néztem a kilométerórát, mennyivel ugrik a megengedett fölé, néztem, hányszor kanyarodunk szabálytalanul, mikor csúszunk át a másik sávba. Lili imádott ittasan vezetni, röhögött a félelmemen. Aztán a lakásban összecsuklott, de a sokk csak másnap jött ki rajta. Miért engedted, te hülye, hogy kocsiba szálljak, esett nekem reggelente. Majdnem kinyiffantunk mind a ketten. De hát én szóltam… Szóltál, ugyan már, meg kellett volna tiltsad, át kellett volna venned a volánt! Tudod, Lili, én nem vezetek öt vodkával. Akkor meg miért nem hívtál egy kibaszott taxit? Van fizetésed, nem? Nem azért csengetek havonta, egy kisebb vagyont, hogy kinyírj. Nézd, hogy egy kisebb vagyont fizetnél nekem, ez legalábbis vitatható.
Nagyon kevés volt a fizum. Illetve az összeg jól hangzott, úgy elsőre, de másodikra? Ráadásul számlára, és nem létezett olyasmi, mint a munkaidő, mert minden percemben mellette kellett lennem, hétvégeken is, mintha egyszerre lennék ügyintéző, marketinges és társalkodónő, mert a harmadik embere az irodában végül felmondott, nem bírta az állandó feszkót, és Ancsi, akit csak az új projektre alkalmazott, kőkemény volt, csak a szerződéses melókat végezte el, így a feladatok jó része rám maradt. Ja, és amikor úgy hozta a helyzet, és igen gyakran hozta úgy, akkor ápolónő is voltam. Szóval arra bazíroztál, hogy a taxit is én fizessem, hördült fel. Lilike, próbáltam csitítgatni, nem bazíroztam semmire, a taxi mint opció fel sem merült… Mindig felmerül a taxi mint opció – ekkor már üvöltött. Ha szarul vagyok, és kétháznyit kell menni csak, ám én képtelen vagyok arra a kétháznyi távra, akkor is felmerül a taxi mint opció. Akkor miért nem mondtad, kezdtem, mire csak legyintett. Egy smucig kispolgári szar vagy. Szarrágó, szarzabáló, szarevő. Szarmajszoló, szarfaló. Ízlelgette még egy kicsit, szeretett csámcsogni a szerinte mérhetetlenül találó szavain. Inkább elnézed, hogy vezessek teljes káóban, kockáztatva az életemet, mint hogy kifizess egy rohadt taxit.
A legközelebbi alkalommal, amikor megint szétcsapva imbolygott a kocsi felé, taxit hívtam. Illetve hívtam volna. Ahogy elkezdtem, hogy Blumenschein Lili névre kérnék egy autót az Andrássy és a… idáig jutottam. Elkapta a mobilt, és belehörögte, hogy a fasznak kell a kibaszott kocsijuk, húzzanak a fenébe, töröljék a rendelést. Reggel, a szokásos rohamban finoman próbáltam emlékeztetni a jelenetre, de ismét letorkollt. Nem taxi kellett volna, te majom. Hát volt nálunk egy fillér is? Anyámat kellett volna hívnod, hogy pattintson minket haza. Nem is tudom az anyád számát, és biztosan megijedt volna az édesanyád, ha arra kérem, hogy jöjjön érted, mert nem tudsz kocsiba ülni. Miről beszélsz? Az én anyám? Az én anyám és a megijedés? Megvesztél? Nem tudom, neked milyen anyád volt, lendült bele, de ezen már én is besokalltam. Pontosan tudod, milyen volt a mamám, pontosan tudod, és szállj le erről a témáról, jó? Na, csak kicsapott belőled az elkényeztetett kispolgárlány, a mama kedvence… Az én anyám úgy baszott volna ki téged az első hülyeségednél… Na, menjél innen, Lili, préseltem ki magamból, menjél, amíg szépen mondom. Most húzzál gyorsan a francba. Egyedül, nézett rám gúnyosan, egyedül nem megyek sehová, te pedig most szépen felöltözöl, és bekísérsz az irodába, különben ma sem utalok neked. Akkor már két hete lógott a fizetésemmel, én meg ugye a közüzemi számlákkal, lassan már kajára sem volt pénzem. Ezt élvezte legjobban, mikor tudta, hogy a barátaimtól kell kölcsönkérnem, mert ő nem utalja át a béremet. Vagy nem akarod a pénzt? Nincs rá szükséged? Nem válaszoltam, erre ugyan mit lehetett volna. Elkezdtem készülődni. Éppen a hajamat szárítottam, mikor meghallottam, hogy csapódik a bejárati ajtó, hogy elment mégis egyedül. Először arra gondoltam, hogy nem megyek be aznap, lapátolja össze ő maga a sok felgyülemlett szart, próbálja csak koordinálni a levelezést, kézben tartani a dolgokat, melyekről ugye fogalma sem lehet, hiszen nemigen csinált ő semmit azon kívül, hogy a tárgyalások elejére bájosan bemosolygott, majd lassan észrevette magán, hogy nyugtalan, remeg a keze, nem tud figyelni. Ilyenkor úgy tett, mintha durva üzenete érkezett volna, jaj, bocsánat, Liára bízom magukat, ő a jobbkezem, mindent ő irányít a cégben, hová lennék nélküle, a nevemben tárgyalhat, persze. A megbeszélés végén pedig szóról szóra el kellett mondanom mindent, idegesítő részletességgel, és ő persze minden ponton rám rivallt, hogy hogy lehetek ilyen istenverte balfácán, ilyen idióta, egy gyufásdobozt nem lehet rám bízni, tönkreteszem az eddigi munkáját, és a többi, és a többi.
Nem megyek be, erősítettem magam, babusgassa ő a német partnereket, vigye ki őket terepszemlére, mikor azt sem tudja, milyen terepet kéne megszemlélni. Csinálja csak meg. Én meg majd jót röhögök a végén. Ekkor csörrent meg a mobil, és már hallottam is a legszebb, legédesebb hangját, hogy Liácska, na, Kislia, ne haragudjál már, kicsit kemény voltam veled tegnap. Kapcsold csak be a géped, és nézd meg, elment az utalás, mindjárt ott a számládon, ne aggódj. Sőt, azt hiszem, már nincs is időd bekapcsolni, gyere be, kérlek, húsz perc múlva itt vannak a nácik… Jaj, bocs, a németek – tudta, hogy ugrok arra, ha köcsögségeket beszél –, és nekem gőzöm sincs, mi a pálya, érted? Mit tehettem volna, berohantam. A tárgyalás után persze kiderült, hogy a jófenét utalt ő, ez csak csali volt, és miután mindent elintéztem, rázendíthetett megint. Mérhetetlenül unlak, Lili, dőltem hátra, és eleredtek a könnyeim. Dögölj meg, te kurva, zokogtam egyre hangosabban. Láttam, hogy csak erre várt, beigazolódott a feltevése, lám, lám, nézett fensőbbségesen, végre kicsapódott belőled az igazság, hogy csak arra játszol, hogy feldobjam végre a talpam! Nem feleltem semmit. De akkor éreztem először, hogy a felvetése talán nem is áll olyan távol a valóságtól. Ám a jó ég tudja, hanyadik harmincadik szülinapján megint elbűvölőnek láttam, ragyogott a girlandok, gyertyák, virágok között. Belekapaszkodott Andrásba, már dülöngélt, a szeme csak úgy csillogott, nem tudom, épp mit nyomhatott előtte. Gyönyörű volt, lélegzetelállító.
A parti vége felé már nem is sziszegett a fülembe, ha mellém került, helyette rejtett és játékos érintésekkel jelezte, hamarosan elmegyünk innen, ketten. Akartam is persze, meg nem is. Nem mára terveztem az utolsó estét. Egyébként is, már ismertem az egész forgatókönyvet, nagyjából le tudtam pergetni magamban, mi merre meddig, és hogy milyen hiábavaló ez az egész. A bundát néztem a szék karfáján, őt néztem, amint nevet, amint durván lekoptatja az anyját, aki úgy pucol el, mintha ágyúból lőtték volna ki. Lassan megsérti mind az ünneplőket, gondoltam tovább, a legnagyobbat persze Andrásba és a saját anyjába rúgja majd, és egyedül maradunk, de jó lesz. Valameddig lesz csak jó, ezt is borítékolni tudtam, lehet, hogy már a taxiban kitör a botrány, lehet, hogy lesz egy nyugodt éjszakánk, de az is lehet, hogy engem előbb sért meg, és Andrással nyomja végig az egészet, és másnap nekem kell végighallgatnom azt is. Az első variáció lépett életbe, kettesben kocsikáztunk el hozzám, ő vezetett, pedig nem volt már beszámítható állapotban. Tudod mit, te barom, nézett rám. Utazzunk el megint, menjünk vissza Cannes-ba, fordítsuk meg a történetünket, induljunk most, azonnal. De Lili, kezdtem bele, nem utazhatok veled sehová, még egyszer nem bírnám ki. Te nem bírnád ki? Te? Ki az édes faszom vagy te, hogy nem bírnád ki velem? Ilyen gyorsan nem szokott tahóba átkapcsolni. Ki a jó szagos nyavalya vagy te, megmondanád? Nem utazom veled sehová, mondtam eltökélten. Akkor ki vagy rúgva! Holnap már be se gyere, sikította, és közben felkapta a bundáját az egy szál kis partiruhájára, és viharzott ki az éjszakába. Hát akkor ki vagyok rúgva, kiabáltam vissza neki, és éreztem, hogy ezzel tényleg vége, nem megyek be dolgozni többé, nem várok tovább, egyetlen vágással kimetszem ezt a hülye, gyönyörű, hisztérikus, elmebeteg, elviselhetetlen nőt, ezt az elképesztő szerelmet az életemből.
Fotó: Neményi Márton
(…)
A próba
Az iskola kezdett elviselhetővé válni. Nem mintha addig tudatosodott volna, hogy elviselhetetlen, csak annak fényében vált azzá, utólag, messzebbről, visszatekintve, hogy megtapasztaltam, milyen másképp. Reggel Ancsi várt a sarkon, néha többedmagával, dőltünk a nevetéstől az első becsöngetésig, volt, hogy ellógtuk az első órát, beültünk egy közeli presszóba, a Mohába, amiről később kiderült, hogy a törzshelyük. Te, Ancsi, nem lesz ebből gond, kérdezgettem eleinte, mikor csak fél kilenc felé értünk a kapuhoz, hiszen ez szimpla lógás, nem, igazolatlan óra, amiből ha sok összegyűlik, kicsapnak innét, de előtte ugye felhívják a szülőket, intőt kapunk már az elsőnél, gondolom. Imádsz parázni, mi, vetette oda Ancsi lazán, bírta, ha lazának tűnik, nemtörődömnek, ha azt sugallja, hogy neki aztán mindegy, ez csak egy szaros gimnázium, tehetnek neki egy szívességet. Nem, nem imádok parázni, feleltem komolyan, csak ugye nem akarom, hogy kicsapjanak, nem akarom felbosszantani a mamát sem, szeretnék egyetemre menni, ilyesmi. Nem kötelező velünk lógni, nyújtogatta a szavakat Ancsi, ha neked van kedved fizikaórára menni reggel nyolckor, lelked rajta, nekünk nincsen, és csókolom. Meg különben is, és itt a lényeg, Lia, nézz csak bele az ellenőrzőmbe, látsz te itt egyetlen igazolatlan órát is?
Nem látok, néztem a lapokat, mert nincs is igazolatlan órám, és nem is lesz, az hétszentség. Aki jóban van Marival, annak Mari mindent leigazol utólag, kitalálja az iskolaorvost, a családi okot, kitalál valami színjátszós okosságot, hogy el kellett menjél ide vagy éppen oda, egyszóval Mari megoldja. Mari, milyen Mari, kérdeztem, mire Ancsi már igazán gúnyosan felelt. Endrődy tanárnő, te nagyokos, milyen Mari, megáll az eszem. Aztán visszavett kicsit, jaj, Lia, nem akartalak megbántani, mindig elfelejtem, hogy csak nemrég jöttél, de nálunk ez a rendszer, nagyon jóban vagyunk a Marival, csak ugye a suliban nem tegezhetjük, de órák után beülünk valahová, gyakran náluk próbálunk, már olyan, mintha a barátnőnk lenne, sőt, a barátnőnk is, csak ugye ez itt bent titkos, senkinek nem tenne jót, ha kiderülne. Mari elképesztően jó fej, nem is gondolnád, gyakran megyünk kirándulni is együtt, hogy ott mik vannak, és mindent megosztunk vele, mert vele mindent meg lehet osztani, bármikor fel lehet hívni, tud az összes szerelmi ügyről, minden pletykáról, így mi is tudjuk persze, hogy a tanáriban mi zajlik, ki kivel, mikor, ez azért elég izgalmas, nem? Mari nem olyan csökött, befordult forma, mint a többiek, megért minket, együtt érez velünk, és ami a fő, ha vele ülünk be valahová, mindig kapunk piát. Szóval most is szépen odasunnyogunk a tanárihoz, kihívjuk, és jelezzük neki, hogy kimaradt ma a fizika, és ezzel el van intézve. Endrődy tanárnő valóban jó fejnek tűnt nekem is, szerettem az óráit, lendületes, érzékletes, impulzív volt, de nem gondoltam volna, hogy ennyire szorosan együtt van a többiekkel.
Bent nem látszottak ezek a közös bulik, a nagy megértés, semmi sem, bent formálisan mentek a dolgok, mindenki magázódott mindenkivel, megvolt az a bizonyos pár lépés távolság, soha nem kaptam el cinkos tekintetet, véletlen, zavart mozdulatokat. Legalábbis addig a napig. Mert azután figyelni kezdtem, és feltűnt egy-egy fura pillantás, kifigyeltem, hogy kik azok, akik semmiképpen nem felelnek egy-egy színjátszós görbe este után. Láttam, ahogy Endrődy tanárnő hosszasan megnéz valakit, és elkaptam pusmogásokat is a folyosón, ügyesen egymásnak átcsempészett tárgyakat és leveleket, mérhetetlenül izgalmas volt az egész. Teljesen ráálltam a tanárnőre, figyeltem minden rezdülését, szoknyájának esését, járásának lusta, ruganyos finomságát. És néha úgy éreztem, ő is néz engem. Rajtam marad a tekintete, amikor azt hiszi, nem figyelek, nézi, amint a könyv fölé hajlok, alaposan megnézett akkor is, amikor az egyik tornaórára őt küldték be helyettesíteni. A tornaórán már tudtam, hogy te leszel az ideális Wendla, mondta az első próbán, mert természetesen beléptem a színjátszókhoz. Felöltözve kissé vaskosnak tűnsz, nem is értem, miért ilyen cuccokban jársz, de tornadresszben már látszott, hogy csupa izom vagy, gyönyörű a tested, Lia, ezt majd a színpadon szépen ki is fogjuk hangsúlyozni. Kecses a melled, nyúlt a mellem felé, finoman, mintha csak vizsgálná, és milyen helyes kis feneked is van. Teljesen összezavarodtam, főképp azért, mert nagyon különös érzés volt, amikor hozzám ért. Nagyon régóta nem ért így hozzám senki. Se a papám, se a mamám nem volt ölelgetős típus, nem loholtunk egymás nyomában, a fürdőszobát mindenki gondosan zárta, ha jól belegondolok, egyiküket sem láttam soha meztelenül. A puszilkodás sem volt otthon divatban, ezért is zavart össze itt a suliban is a szokásos hármas puszi, minden találkozáskor, ugyan, miért. Mondtam is a többieknek, hogy részemről hanyagolnám, amit megint csak úgy vettek, hogy milyen öntelt vagyok, ezért kénytelen-kelletlen végigcsókoltam az egész bandát reggel és délután, amitől senkinek nem lett jobb és szebb a napja, legfeljebb a betegségek terjedtek gyorsabban, például Ancsi örökösen kiújuló herpesze vagy az influenza, kész haszon.
Az első próbától kezdve aztán Endrődy tanárnő nekem is Mari lett, mert már rám is rám szólt, hogy ne tanárnőzz, és főképp ne magázz engem a suli után, Lia, légy szíves, itt Mari vagyok mindenkinek, így neked is, remélem nem esik nehezedre, de akkor már nevetett, nem vagyok még öregasszony. Egyáltalán nem tetszik öregasszonynak lenni, bukott ki belőlem hirtelen, mire Mari még jobban nevetett, sajátos egy humorod van, Lia, még meg kell szoknom, de ne aggódj, lesz rá időnk bőven. Aznap hívott el először engem is a kocsmázásra, ahová nyilván örömmel mentem, és az este végére már nagyon úgy tűnt, hogy hozzászokott a sajátos humoromhoz, mert mindenen nevetett, amit mondtam, hozzám dőlt ilyenkor, hogy te miket nem mondasz, suttogott a fülembe, és közben én is feloldódtam, nem magáztam még véletlenül sem, jaj, Mari, ezt nehéz lesz a suliban kontrollálni. A többieknek is megy, kitűnően, tette kezét az enyémre, elvégre színjátszósok vagytok, vagy nem, és kacsintott hozzá, láttam, hogy eszméletlenül csillog a szeme, az enyém is eszméletlenül csilloghatott, mert eszméletlenül csillog a szemed, fogta a tenyerébe az arcomat Mari, túl sokat ittál, kicsi Lia, mára elég. Valóban, kezdtem furán érezni magam, szédültem, és állandóan nevethetnékem támadt, alig tudtam kimenni a mosdóba, ez hát a részegség, gondoltam. Ez is furcsa volt, a mamám és a papám sosem ivott, én sem ittam, most se sokat, a második pohár bor állt előttem, később ennyivel kacagva megbirkóztam, de aznap este kihánytam a vacsorát, és a mama üvöltözött, hogy mégis, mit képzelek, berúgni délután, különben is, majdnem megőrült, azt sem tudta, hol vagyok, ebből ne legyen rendszer, mert megbánom. A legegyszerűbbnek tűnt Ancsira fogni az egészet, mert azt valahogyan ösztönösen megéreztem, hogy nem szabad Marit belekevernem a dologba, Ancsiék leitattak, sajnálom, nem fog előfordulni többé. Azt ajánlom is, kiabált tovább a mamám, mert ha előfordul, ha még egyszer részegen állítasz haza tanítás után, annak nem lesz jó vége, meglátod, ha így folytatod, szégyenszemre eléd megyek az iskolához, kiveszlek a színjátszók közül, és akkor majd pisloghatsz. Komolyan megijedtem, a mamám sosem beszélt a levegőbe, de az italozást nem bírtam abbahagyni. Igyál vodkát, az nem érződik, ajánlotta Mari, és mielőtt haza indulnál, fél óráig már csak vizet vagy narancslevet, ez a recept ideig-óráig működött is, kivéve, amikor elaludtam a lépcsőházban, vagy reggel nem tudtam kimászni az ágyból az irgalmatlan fejgörcs miatt.
A mamám egyre idegesebb lett, de érdekes módon nem tett lépéseket, hallgatott. Ennek csak az lehetett az oka, hogy a barátnője megint a lelkére beszélt, az egyik telefont sikerült kihallgatnom, hogy Anna, az ég áldjon meg, minden kamaszlány iszik, ez teljesen normális, hozzá tartozik a fejlődésükhöz, az én lányom is iszik, na és, mi van abban? Inkább most szokjanak hozzá egy kicsit a piához, társaságban, most tanulják meg, mit tesz velük az alkohol, minthogy felnőttkorukban zugivókká váljanak. Addig jó, amíg Lia az osztálytársaival mulat, és nem bandákba verődve kerül, ki tudja milyen veszélyes szituációkba. Ne légy ilyen kérlelhetetlen, Anna, légy elnézőbb, és örülj, hogy Liának sikerült valamelyest beilleszkednie. Nos, a mamám nem örült, de békén hagyott, eleinte legalábbis, szemet hunyt a kimaradások, elmaradások, összecsuklások, rosszullétek, magányba fordulás felett. A hétvégék voltak a legrosszabbak. Ilyenkor nem volt se tanítás, se próba, Marit lekötötte a családja, velük ment le a nyaralóba, vagy ment egyszerűen családozni a városban, mert kiterjedt rokonsága volt neki is, mint Ancsinak, aki szintén megszűnt létezni a hétvégéken, főképp vasárnap, mert szombatonként néha átugrott azért, de inkább csak azért, hogy tanuljunk egy kicsit. Egyre többet gondoltam Marira, és utáltam az egész szituációt, attól féltem, csak én kreálom magamnak ezt az egész történetet, neki nem is vagyok fontos, csak egy tanítványa vagyok a sok közül, aki ráadásul még viszonylag friss az osztályban, akivel törődni kell, mert olyan egyedül van szegény, akivel az egy Ancsin kívül nem foglalkozik senki, aki szerencsétlen és elhagyatott.
A tanulás egyre kevésbé érdekelt, kivéve a magyarórákat és a színkört, de nem is a véget nem érő próbák, hanem Mari miatt, hogy beszélgessünk, hogy hozzám érjen, hogy elmerülhessek a tekintetében. Állandóan vizslattam, hogy neki is nagyon fontosak-e ezek a lopott alkalmak, ezek a titkos összerezdülések, és azt kellett észrevennem, hogy igen, talán igen, hogy hétfőn mindig egy merő mosoly lesz, ha meglát, hogy összerándul ő is, ha váratlanul hozzáérek. Nem értettem az egészet, de az biztos, hogy olyan lett ő nekem, mint azelőtt senki más. Megbíztam benne, meséltem neki a mamáról, a papáról, a nyaralásokról, meséltem neki az estéimről, a könyvekről és a zenékről, amiket szeretek, egyszóval csupa olyan dologba avattam be, amikről nem beszéltem amúgy. Ő is szívesen mesélt, főképp már sok pohár konyak után a férjéről, az álmairól, fura filmekről, versekről és kedvenceiről, a dívákról. Egyik este, mikor végre kettesben maradtunk egy bárban, óvatosan magához ölelt, hogy Lia, rájöttem, mi a bajom a te Wendláddal. Jól játszod, látom rajtad, hogy érted a szerepet, de valami mégis hiányzik. Volt már neked orgazmusod, Lia, nézett a szemembe, tudod, te mit jelent az, ha valakit az egész lényeddel kívánsz, hogy lüktet a puncid, egy merő lucsok leszel egyetlen pillantásától, és majd beledöglesz, ha megérint? Átéltél te már ilyesmit, Lia? Nem tudtam felelni, éreztem, ahogy izzadság gyűlik a hónaljamban, és reszketni kezdek. Nem, suttogtam, azt hiszem még nem, hazudtam neki, mert azt ugye nem mondhatom az osztályfőnökömnek, hogy hát persze tanárnő, hogyne éreztem volna, éppen most érzem, egy merő lucsok a puncim, és majdnem megőrülök, nem, nem éreztem, ismételtem megint, és kértem, hozzon nekem még egy vodkát. Nem kell megijedni, kacagott fel, és elengedte a vállam, mindig elfelejtem, milyen fiatal vagy, milyen angyalian fiatal és milyen tapasztalatlan. De majd megismersz mindent, kis Lia, légy nyugodt, és persze, hozok neked még egy vodkát, ne romoljon el a jókedvünk, és én megint teljesen szétesve, megrendülten és a fejemben egy merő káosszal értem haza, és megint kikerültem a mamám tekintetét, és rögtön vettem egy jéghideg zuhanyt, hogy legalább a lüktetés abbamaradjon.
Reggel pedig fegyelmezetten mentem suliba, végigültem a tanítást, a próbán igyekeztem a maximálisat nyújtani, már amennyire ez a belső feszültség engedte. Örökké elkalandozott a figyelmem, mindig máshol voltam, Marival voltam, mintha magamban neki beszélnék, és vártam a próba végét, vagy ha nem volt próba, akkor a tanításét, hogy kettesben maradjunk, és általában sikerült is kettesben maradnunk, ő is akarta, neki is fontos volt, ha nem lett volna az, akkor ugye miért, és sétálgattunk, és beszélgettünk, főleg kocsmákban persze, kezdtem rászokni a dohányzásra is, mert Mari olyan helyesen dohányzott, nagyviláginak tűnt, grétagarbósnak, dietrichesnek, olyan akartam lenni én is, próbáltam ugyanúgy hátravetni a fejemet, mélyített hangon nevetni, gyakoroltam, hogyan húzzam össze sejtelmesen a tekintetem, Mari néha kinevetett, mit butáskodsz, épp az a legszebb benned, hogy olyan kislányos vagy, illetve felnőtt vagy egy kislány testében, jaj, összezavarsz, Lia, totálisan összezavarsz.
Látom, most te vagy a Mari kedvence, szúrta oda Ancsi az egyik délelőtt, azért vigyázz vele, mindig összeborul valakivel, aztán ejt is mindenkit ugyanolyan hamar, ne hidd, hogy kisajátíthatod, ne hidd egy percig se. Csak mosolyogtam magamban, ugyan, mit tud Ancsi arról, ami köztünk a délutánok-esték alatt kialakult, ugyan, mit sejt a kis felületes Ancsi, mit sejtenek a többiek, lófaszt se sejtenek, nem is gyaníthatják, hogy köztem és Mari között mély és elszakíthatatlan kapocs van, hogy megértjük egymást, a férjemnél is többet tudsz rólam, Lia, mondta tegnap is, közelebb érezlek magamhoz, mint őt, pedig vele már tizennyolc éve együtt nyomom, megnyitottál bennem valamit, hozzád teljesen nyílt és őszinte tudok lenni, egy ajándék vagy nekem, Liamia, igazi ajándék, és simogatta a hajamat, puszilta összevissza az arcomat, és nem akarta engedni, hogy hazamenjek, csak még egy kicsit maradj itt velem, Lia, gyógyító a mosolyod, a látványod, maradj. Hát ezt nem érthetik a többiek, se Ancsi, se a mamám, se a bornírt banda a suliban, ehhez ők fel nem érnek.
