Hölgyeim és uraim, szeretném, ha szerény előadásom e pontján megismerkednének a kórosan mérgezett, elsavasodott test ismérveivel.
Ne nézzenek rám, sorolom. Püffedtség, elhízottság, sorvadtság, őszülés, kopaszodás, idegrohamok, karikák a szem alatt, korai arcráncosodás, öregedés, satöbbi.
Fotók: Neményi Márton
Nézzenek magukba, és inkább ma, mint holnap tegyék föl a kérdést.
Quo vadisz szénhidrát? Quo vadisz zsír, pácsó, engedélyezett ételfesték, nitrit, nátriumpaparát?
Hát ki vagyok én, hogy a pólyámtól a kis szemfedőmig folyton csak erjedjek és rohadjak, hogy éjjel és nappal szeméttárolót csináljak a gyönge gyomromból? Mért élek úgy, mintha csak az emberi trágyadombra készülnék, már bocsánat?
De hagyjuk a szűk individuumot! Önök a magyarság táplálkozására vásároltak belépőt, mely, mint tudjuk, egyidős a magyarsággal. És nyilván kíváncsiak arra, mi a magyarság kimerültségének az oka.
Megmondom.
Az a rengeteg méreg, mely leülepszik a nemzet testében és nyomja az idegeket.
Feleljenek nekem őszintén, eszik-e a magyarság sót és sós ételeket, fogyaszt-e erején felül alkoholt, iszik-e kávét, pláne finomított fehér cukorral, mely nagyobb csapás az emberiség számára, mint a dohány?
Igen, eszik, iszik.
Nyomja valami a lelkét?
Ajaj!
Nem méreg az? Nem valami öröktől való sófölösleg?
De igen.
Ó, a só, hölgyeim és uraim, az élet sója! Kacagnom kell! Napi fél, maximum egy gramm só az, amit még elvisel a magyarság egyébként erős és állhatatos szervezete, s a tizenötszörösét kapja, de a legóvatosabb becslések szerint. Na? Ennyit kap a fehér halálból ez az édesszájú nemzet.
És ez az emberiségig bezárólag igaz.
Ha azt mondom, hogy mi mind a só betege vagyunk, akkor még finom is voltam. A só tönkreteszi a vesét, eltömíti az ereket, megmérgezi a szívet és a belet. Lerakódik a vizes lábfejben, kúszik a püffedt lábszárban fölfelé…
Anélkül, hogy ízetlenkednék, mit gondolnak, mitől olyan utolérhetetlen egy marhalábszárpörkölt?
Hát ettől.
Tudják, mit csinálnak a szegény tehenek?
Sófüggenek. Permanensen nyalják a sót, kérem tisztelettel. Azért kapnak tőlünk sót, hogy több vizet igyanak, ergo több mérgezett tejet adjanak. Amely tejtől aztán többszörösére híznak az iskolások, e kis sütni való öcsikék.
A messzi Binghamtonban pár éve kakaónáti sótúladagolástól meghalt néhány csecsemő. Nem magyar, de meg.
Anélkül, hogy elvenném a kedvüket, meg kell mondanom, permanens sórészegségben és sóvakságban élünk, hölgyeim és uraim, a fehér bot ott kering a vérünkben szakadatlan, s jaj, ha megakad egy hajnali órán.
Én csak sorolom a tényeket, és ez nem kitalálás, nem a reklám helye, ahogy mondani szokás. Az egyszerű eszkimó nép például nem eszik sót, nem kell neki és kész. A só a baromfira nézve is erős méreg. Nagyobb adag sótól gyakorló sertések is elpusztulnak, igaz, bőven megkapják szegények a haláluk után.
Hölgyeim és uraim, sózott disznóhús egyenlő meszes ízület, ezt jobb, ha fölírják maguknak.
Anélkül, hogy kenyerem lenne visszaélni a türelmükkel, azt is el kell mondanom, hogy a híres norvég tudós, dr. Carl Lumholtz beható tanulmányokat folytatott az antropofágia témakörében. És tudják, mire jutott? Arra, hogy egyes bennszülött, valamint kannibál törzsek nem szívesen fogyasztották a fehér ember húsát, mert borzasztó sósnak találták, és szabályos hányingert kaptak tőle, Ilikém, ha érted, mire gondolok. Ellenben honfitársaikat, akik zöldségkoszton lévén rendszeresen méregtelenítettek, azokat szívesen, kimondott jó étvággyal ették.
A vlagyivosztoki illetőségű Vladimir Buratov tetőfedő, ki súlyosan ittas állapotában nyársra húzta vendéglátói csecsemőkorú gyermekét, s megsütvén azt elfogyasztotta, föleszmélve szörnyű tettéből erős szomjúságra és sóérintettségre panaszkodott. Egyszerű csecsemőhústól, kérem tisztelettel!
Idáig hallom, uram, hogy min háborog a kedves felesége.
Hogy mingyár el fogna ájulni, ugye?
A ropit meg eszi, marokszám. A sóalapú epemogyorót, már engedelmet kérek!
De talán ne tessünk masamód ájuldozni, hanem tegyük fel a kérdést, vajon van-e kiút a só ellen, mely emberemlékezet
óta lehúzza és bilincsben tartja az önök szervezetét?
Van kiút!
Igen, ugyanarra gondolunk, az örök magyar fiatalság ősanyjára, a méregtelenítés istennőjére, az Emese Acapulco
Gyógyíróra.
Jobb ma, mint holnap, úgy kúraszerű, mint rendszeres fogyasztása nemzetközi szakértőkileg melegen javallott.
Ha ön az elementáris hatást tovább óhajtja növelni, már ma este tartson, ahogy tréfásan mondani szoktuk, egy minimum négynapos desztilláltvíz-kúrát, melyet ajánlatos kiegészíteni egy mindenre kiterjedő napi vizeletvizsgálattal.
Látom, tisztelt asszonyom, hogy bár egy szót ki nem hagyna, még az eddigieknél is jobban fintorog. Szíve joga, ki vagyok én, hogy megtiltsam egy fizető néző grimaszolását, hátra is kötné a sarkamat az én Ilikém, de ez esetben, szabadjon megjegyeznem, helytelenül teszi, ha fintorog. Én nem konkludálnék feketén-fehéren oda, hogy ön nem kultúrember, csak annyit mondok, hogy a vizeletvizsgálat már századok óta a kultúrember mindennapjainak szerves része.
Ezt egyebek mellett jól tudta a nagy magányos, ám egészségvédőnek sem utolsó Vajda János költőnk is, ki szenvedélyesen, a tudatalattinak kijáró tisztelettel vizsgálgatta a saját urináját, s volt, igen, volt, hogy fiatal feleségével a legnagyobb egyetértésben, kéz a kézben rázogatták, vizsgálgatták az elmúlt napok ülepedéseit önnön produktumaikban. Tartották a fény felé, s olvastak benne, mint egy tükörben, a test tükrében, melyet egyáltalán nem volna túlzás a lélekének is nevezni.
Egészségükre.
A tiedére is, Ilikém, a színfalak mögött, vagy ahol vagy. Ahol engesztelhetetlenül haragszol.
Parti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról; Magvető 2011.
