Kődrogos múlttal ad életvezetési tanácsokat Ozzy

Van itt egy a hatvanas évektől négy évtizeden keresztül önmagát a reflektorfényben pusztító sztár, aki néhány éve tanácsokat osztogat a Sunday Times és a Rolling Stone olvasóinak. Az embert Ozzy Osbourne-nak hívják, és a rockrajongók a hetvenes években ismerték meg a Black Sabbath énekeseként, a világ nagyobbik fele viszont gyaníthatóan a családjáról szóló nagy sikerrel futó valóságshow alapján ismerne rá a fényképére.

Ozzy saját bevallása szerint a hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek végéig nem emlékszik semmire, annyira szétcsapta magát alkohollal, drogokkal és a legkülönbözőbb toxikus anyagokkal. Mit keres egy ilyen ember észosztóként egy lap egészséges életmód rovatában? Mint a magyarul nemrég megjelent – a két újság olvasói kérdéseit és az időközben „doktorrá” lett Ozzy válaszait tartalmazó – Bízz bennem, a nevem dr. Ozzy című kötetében írja, ő maga is abszurdnak találta a felkérést először. Később rájött, hogy miért is ne írhatna az egészséges életmódról, hiszen annak ellentétéről ő mindent tud, mindent megtapasztalt. Negyven éven keresztül folyamatosan ivott, kábítószereket fogyasztott, és a modern orvostudomány által ismert összes gyógyszert kipróbálta már, és mindezt túl is élte.

Ozzy magát is orvosi csodának tartja. „Valószínűleg vannak olyan kísérleti patkányok az amerikai katonai laborokban, amelyek kevesebb vegyszert láttak, mint én. Bámulatos, hogy e közül a sok szar közül egy sem nyírt ki. Másfelől lehet, hogy ez nem is annyira meglepő, ha azt vesszük, hogy mi mindent éltem túl: elgázolt egy repülőgép (letarolta a turnébuszt, amelynek a hátuljában Sharonnal aludtunk), tévesen HIV-pozitív teszteredményt kaptam (az immunrendszeremet a pia és a kokain ütötte ki, nem a vírus), aztán fennállt a veszélye, hogy veszettséggel fertőződtem meg (miután megettem egy denevért). De azt is mondták, hogy Parkinson-kórban szenvedek (valójában csak egy ritka, genetikai eredetű remegésről volt szó). Még a vigyorgóba is beraktak egy időre, és kétszer meg is haltam! Ez az alatt történt (így mesélték nekem), miközben klinikai altatásban tartottak amiatt, hogy kitörtem a nyakamat, amikor felborultam a négykerekű motorommal. Az a tény, hogy még életben vagyok, nem az egyedüli oka annak, hogy beadtam a derekamat, és dr. Ozzyvá váltam. Életem során szó szerint orvosok és pszichiáterek százaival kerültem kapcsolatba – és költöttem el rájuk egymillió fontnál is jóval többet –, ezért belátom, sokkal többet tudok arról, hogy mit jelent orvosnak lenni, mint sok orvos. És ennek nemcsak az az elmebeteg életvitel az oka, amit korábban folytattam, hanem az, hogy borzalmas hipochonder is vagyok. A tévén keresztül is képes vagyok elkapni bármilyen betegséget. Betegnek lenni számomra olyasmi, mint egy hobbi.”

És mi jött ki mindebből? Egy végig humoros, ugyanakkor tulajdonképpen bölcs (ha ezt a szót Ozzy esetében használni lehet egyáltalán) életmódkönyv. A hülyébbnél hülyébb kérdésekre és a komolyabbakra (van kérdés többek között a másnapos „kanosságról”, a hajhullásról, a körülmetélésről, az anyós agykitörlési lehetőségeiről, a trágár beszédről, vagy a harmadik mellbimbó veszélyeiről) türelemmel, öniróniával és sok-sok humorral válaszol.  A kötet olvasása közben – főleg a Szex, szerelem, farokápolás című fejezetben – az idősebbeknek eszébe juthat dr. Veress Pál rovata az egykori Ifjúsági Magazinban. Ott is a témába vágó hülye és kevésbé hülye kérdésekre adott választ a legendás szexológus. A fiatal olvasók pedig röhögtek az írásokon, de közben egy csomót tanultak is belőlük.

A megmondóember persze ezúttal itt nem egy végzett, de mint láttuk igen tapasztalt „szakember”. A hozzáállás viszont ugyanolyan: szórakozunk a könyvön, hangosan röhögünk, de közben lehet, hogy tényleg van, akinek segít is a fura terápia, életvezetési tanács.  Végül is, az is egy minta, hogyan nem kell csinálni valamit. Úgy biztosan ne vezessük az életünket, ahogy Ozzy tette.

És: ne vegyük komolyan az egészet. Se az élet nagy dolgait, se dr. Ozzy bölcselkedéseit.