Az Emlékpont egyedi tematikájú és megoldásokat tartalmazó tárlata elsőként mutatja be Magyarországon egy vidéki város útkereső értelmiségeinek-, művészeinek, és azok szellemi műhelyeinek tevékenységét, méghozzá az állambiztonsági szolgálatok szemüvegén keresztül.
A hatvanas évek elején létezett Hódmezővásárhelyen egy fiatal alkotó értelmiségiekből álló informális csoport, melynek tagjai az akkori “közléspolitikának” köszönhetően perifériára voltak szorítva. Munkásságukat a közvélemény nem ismerhette meg, alkotásaikat – grafikát, festményt, fotót, különböző írásműveket stb. – csak egymásnak tudták megmutatni, pedig azok a rendszerre semmiféle veszélyt nem jelentettek.
E csoporthoz tartozott egy vegyésztechnikusként dolgozó, szabadidejében műfordítással, versírással foglalkozó fiatalember, Vincze Ferenc is, akiben 1963-ban merült föl annak gondolata, hogy érdemes lenne rendszeresen összegyűjteni, és egybeszerkeszteni egymás alkotásait. Így született meg a Kép-Írás első száma.
A “szamizdat” kiadvány meglétéről azonban – egy “Bartók Béla” fedőnevű, a Galyasi Miklós múzeumigazgató köré csoportosult értelmiségi körbe bejáratos hálózati személy 1963. júliusi jelentéséből – tudomást szerzett a helyi politikai rendőrség.
Az ügyre hamarosan ráállították “Joó János”-t is, azzal a feladattal, hogy szerezzen egy példányt a Kép-Írás-ból, de ezt nem teljesítette. Mivel pontosabb információkkal nem rendelkeztek, novemberben “Bartók Béla” segítségével a Galyasi-kör összejövetelére lehallgató készüléket telepítettek, de közelebb így sem jutottak.
Végül az addig összegyűlt csekély információk alapján 1965 júniusában rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítették Vincze Ferencet, azzal az indoklással, hogy “illegális folyóiratot” szerkesztett, amely cselekmény kimeríti a sajtóbűntett vétségét. Ezt követően még évekig figyelemmel kísérték a tevékenységét. Céljukat elérték: mindössze két szám készült a Kép-írásból.
A tárlat októberben zár.
