A sötét lovag – Felemelkedés
A képregényuniverzum legsötétebb alakja Batman, a szuperhős, akit a szülei meggyilkolása feletti bosszú hajt, akit legnagyobb ellenfelétől, Jokertől alig választ el valami, ahogy ezt a maga gyermeteg módján Puzsér Róbert is kifejtette, jóllehet akaratlanul egy szép TV2-s reggelen http://tv2.hu/mokka/video/batman-visszater . Jó és Rossz ellentéte és különbsége minden hőstörténet alapja, ezért ennek felfüggesztése, a kettő egymásra utaltsága és összetartozása a hőst magát ölné meg – valahol itt hagytuk abba A sötét lovag végén, és innen indul Christopher Nolan utolsó Batman-filmje.
A rendező szokás szerint nem “pusztán” egy tökéletes akciófilmet hozott létre, hanem a mélyen elgondolkodott kicsit a korról, amiben él(ünk), és tényleg, jó és rossz merev elválasztása, a világ felosztása ma már nemcsak azért értelmetlen, mert a posztmodern korban ez nem divat, hanem mert az informatikai kommunikáció, a digitális világ jóvoltából minden eseménynek a megtörténésekor rögtön ezer irányból érkezik a kiegészítése, helyesbítése, az interpretációk pedig árnyalják a képet.
Példának elég ha felemlítem az arab tavaszt, vagy akár a szíriai polgárháborút, amely események könnyű, romantikus olvasata (szabadságvágy, demokrácia) rögtön kiegészült számos más érdek és akarat lábjegyzetével, ami után már önáltatás kitartani a Jó-Rossz világ mellett. Sőt a Bándy-gyilkosság is jó példa rá: a leegyszerűsítő magyarázatok hazudnak.
Persze nem kell ilyen messzire jutni egy Batman-film kapcsán (bár lehet), de ez a film most önmagában, szórakoztatóipari termékként is túlmutat önmagán: a tökéletesre formált Nolan-univerzum sokakat túlságosan magába szív, ahogy azt a denveri ámokfutás is magyarázza. Amely önmagában is válasz lehet arra, miért nem Joker, Batman legnagyobb ellenfele szerepel az utolsó részben, hanem miért Bane, aki nem ravasz, nem okos, nem körmönfont, hanem csak simán egy izomagyú gyilkológép. Hogy pontosan mi lesz Nolan reakciója a mindennapjainkra, nem tudni, de tény, a modern világot mostanában nem annyira a külső fenyegetések, mint a belső őrület fenyegeti.
Ironikus és indokolt egyszerre, hogy erről a filmről a hír24 Jó-Rossz zsaru kritikát közöljön, azaz egyszerre két szemszögből néz a filmre.
Míg a világvége el nem választ
Romantikus vígjáték a világvége előtt egy hónappal – jó ötlet nem? Lars Von Trier Melancholiája kicsit másképpen: egy kisbolygó igyekszik a Földnek ütközni, a fennmaradó pár hetet ki-ki úgy tölti el, ahogy lehet. Lorene Scafaria filmjének erős pillanatai a haláltáncolni is a maga középszerű módján tudó New York-iakhoz kötődnek, akik közé Dodge (Steve Carrell) is tartozik. A férfit elhagyta a felesége, ő maga pedig rutinból jár be munkahelyére. Miután sehol nem találja a helyét, tanácstalanul ténfereg, amikor a sors összehozza szomszédjával, Pennyvel (Keira Knightley), akivel momentán menekülnie is együtt kell az elállatiasodó tömeg elől. Innentől fura road movie veszi kezdetét, sajnos egyre kevesebb energiával, egyre több kinyilatkoztatásszerű beszélgetéssel – elvégre egy ilyen költségvetésű filmnek be kell hoznia az árát. A Wes Anderson-elemeket, kutyát és Martin Sheent tartalmazó film ugyanakkor a gyávasága mellett is különleges – bár sokkal jobb is lehetett volna.
King Curling
A skandináv filmek legszélesebb sodrába illik ez a film, amelyben a főszereplők pár paróka, vicces SZTK-szemüvegkeret, fura tréningruha és mókás bajusz. Azaz egy világverő curling-csapat, amelyben csupa dilis játszik (tudják, a jégen koronglökős-sikálós téli sport) – ez már vicces, ám egyiküknek életmentő műtétre van szüksége, amihez pénz kell, és ezt a csapat úgy akarja előteremteni, hogy még egyszer megnyeri a bajnokságot. Ole Endresen filmjére nyilván azok váltanak jegyet, akinek egy hét után már hiányzik, ha nem hall svéd-dán-norvég-lapp-szamojéd szót a mozivászonról, és ők nem is fognak csalódni – egy hétre megkapták szükségleteiket.
