Korbácsolták a médianyüzsgést a film körül, láthattuk Tom Cruise-t, ahogy ötvenésvesen félmeztelenül pózol a színpadon, és akkor még nem sejtettük, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor e film kapcsán elismerően biccentünk a fejünkkel.
Sőt. Előzőleg azt lehetett gondolni, itt az új Mamma Mia!, a nyár slágere, amit magáénak érez nagyszülő és unoka, mert a ragyogó Meryl Streep, Amanda Seyfried (meg a váratlanul remek Pierce Brosnan), a csodálatos görög sziget, a rendesen összerakott történetecske, és persze Benny és Björn dalai ütnek, mint a Klicskó-fivérek.
Hát nem, nincs itt. Nagyon nincs.
Már az alapötlet nem elég: a rockslágerekből nem lehet történetet fölhúzni, mert nagyjából mindig csak ezekről szólnak: dolgozom, mint az állat, de hétvégén vár a buli, amikor megláttam a hathúros gitárt, tudtam, ez lesz az életem, a rock mindörökké élni fog, igyunk, elhagytál, én pedig szomorú vagyunk, rock, légy önmagad, ne köpd szembe magad, szembeköptem magam, nem kellett volna.Ez pedig máris megnehezíti egy tisztességes történet létrejöttét. Ami ma már nem is elég, mert mindenre önironikusan illik utalni, és a humor is alapvető – ebből pedig szinte semmi nem köszön vissza.
Egy fiatal lány érkezik a vidéki Amerikából Los Angelesbe, hogy szerencsét próbáljon, beleszeret egy pincérbe, aki a város leghírhedtebb bárjában dolgozik. Ahová épp a nagy Stacee Jaxx és a zenekara, az Arsenal érkezik, miközben vehemens kispolgárok folyamatos tüntetésükkel próbálják ellehetetleníti a helyet. Amelyre rájár a rúd, nem is beszélve a szerelmesekről, ám a végén mindenki énekel. És basszus, Hollywood, Hollywood, örök, hót komolyan – micsoda cikis üzenet ez a Shrek-filmek után?
Az alkotók még az egységesség látszatára sem törekedtek a mese kapcsán, persze mondhatjuk, hogy jó, kit érdekel. De így igazi karakterek sem keletkeznek – mindenki klisé, kivéve tán Russell Brand és Alec Baldwin kettősét, akik a bár tulajdonosait alakítják. Baldwin különben is az egyetlen, aki értékelhetőt alakít, és nem vész el a kellékek és nóták kavalkádjában. Mert a dalok sem magukban élnek, sokszor két dalból lesz egy, ami ötletesnek hat, de engem idegesítene, ha a 80-as évek rock- és metálslágereire gerjednék. Amiket amúgy túl sokszor törnek meg lírai popdalok.
A film nagy dobása amúgy nem a két fiatal szerelmes (Diego Boneta felejthető tucatfiú, Julianne Hough szőke cicababájának viszont olyan hangja van, mint Cristina Aguilerának, és úgy is néz ki), hanem Cruise lenne, aki az önimádó, önző, megcsömörlött sztárt játssza – vagy játszaná, de csak Kozsó-imitátor lesz belőle.
Az egész film körbejár, nem sikerül semmilyen minimális konfliktust, tétet rakni a történetbe (mert bár nem bergmani drámára vágynánk, azért emlékszünk, milyen szívszaggatóan énekelte Meryl Streep a the winner takes it all-t? Ott volt érzelmi tét), a dalok nem maradandóak – nincs semmi, ami miatt ezt a filmet érdemes lenne megnézni. Vagy ahogy a Twisted Sisters énekelte: we’re not gonna take it (azaz ezt nem vesszük be).
Kinek ajánljuk? akik mindennek ellenére látni akarják a félmeztelen Cruise-t
Kinek nem? a rock és a musical kedvelőinek
The Rock of Ages – színes, magyarul beszélő, amerikai zenés film, 123 perc, 2012, rendező: Adam Shankman, forgatókönyvíró: Justin Theroux, operatőr: Bojan Bazelli, producer: Jennifer Gibgot, vágó: Emma E. Hickox, szereplő: Tom Cruise (Stacee Jaxx), Diego Boneta (Drew Boley), Julianne Hough (Sherrie Christian), Malin Akerman (Constance Sack), Bryan Cranston (Mayor Mike Whitmore), Russell Brand (Lonnie), Catherine Zeta-Jones (Patricia Whitmore), Paul Giamatti (Paul Gill), Alec Baldwin (Dennis Dupree), Will Forte (Mitch Miley)
Hazai bemutató: 2012. június 21.
Forgalmazza az InterCom
