A diktátor
Charlie Chaplin után szabadon, avagy Sacha Baron Cohen megint felvett valamit magára, hogy levegye. Egy ismeretlen észak-afrikai ország korlátlan uralkodója egyesíti magában Kim Dzsong-iltől Szaddámon át Ahmedinedzsádig az összes rossz tulajdonságot. Már-már amerikai katonai csapás fenyegeti az országot, ezért az elzárkózó diktátor New Yorkba megy, hogy az ENSZ közgyűlése előtt mondjon beszédet, válaszoljon az őt ért fegyverkezési vádakra. De a diktátor jobb kezének, Tamir tábornoknak (Ben Kingsley) más tervei vannak, és az uralkodó ott találja magát a városban egy szál lepedőben.Ali G tökéletes volt, Borat ütött, mint Erdei Zsolt (nemrég épp egy szegény kazah sportoló hallhatta viszont országa himnuszának Borat-verzióját), Brüno halványabb volt – vajon a véreskezű polgárpukkasztás mennyiben találkozik a közönség ízlésével?
A holló
Egy nap még megérjük, hogy Arany Jánosból akciófilm készül, amelyben a cseh ketrecharcos ellen készülő magyar vagány edzőjét a nagyszalontai tanár alakítja, most mindenesetre a 19. századi angol delírium nagy költője, Edgar Allen Poe tér vissza John Cusack megformálásában, hogy egy sorozatgyilkossal vegye fel a harcot, aki az ő irodalmi műveitől inspirálva, az olvasott módokon végzi ki áldozatait. (Hogy az irodalmi sor teljes legyen, az egyik forgatókönyvírót Hannah Shakespeare-nek hívják.) Így mindenki jól jár – Poe neve eljut pár olyan koponya homályos zugába, ahová a közoktatás kikopott útjain esélye sem lenne bejutni, a szemüveges-pulóveres nézők pedig (a társaságuk előtt) a fennkölt irodalom nevében mehetnek el moziba úgy, hogy végre gátlástalanul élvezhessenek egy nyiszálós filmet.
Fatima – A 13. napon
A katolikusoknak, de tán az egész kereszténységnek az egyik legfontosabb isteni csodajel a portugáliai Fátimában történt két héten át zajló eseménysorozat 1917-ben, amikor három kisgyereknek megjelent Szűz Mária, és arra kérte őket, megjelenésének helyére két héten át mindig menjenek vissza ugyanabban az időpontban, hogy nekik kinyilatkoztassa a titkokat, melyek a fatimai titkok néven lettek híresek. A tizenharmadik napon pedig igazán látványos jelet kapott mindenki – több tízezer ember, aki látta: a nap ezüst, forgó koronggá lett, és úgy tűnt, a földre akar esni.
A csodákat az ókori-középkori ember fantáziája, hiányos ismeretei számlájára szokták írni, ezért különleges, hogy a Vatikán által is elfogadott módon, ennyire egyértelműen, a 20. században történt meg egy ilyen jelenés. A titkok és a napcsoda jelentéséről, megfejtéséről a mai napig tart a vita, Dominic és Ian Higgins rendezők azonban két filmet is szántak a történet újraelmesélésére. Egy szándékuk lehetett: a nézőt minél inkább a három kisgyerek pozíciójába helyezni.
Ennek persze számos útja van, Dominicék a látványosabb, hogy ne mondjam barokkosabb utat választották: számítógépes animáció, effektek, monokróm kép, szinte mintha Zack Snyder, a 300 rendezője lenne a látványtervező. A túlzás, az élmények, látványelemek felerősítésének útja nem ismeretlen a keresztény tematikától, gondoljunk csak a Mel Gobson-i Passió naturalisztikus útjára, vagy akár, ahogy már említettem, a barokk festészetre.
Kalózok – a kétballábas banda
Első látásra nem túl ígéretes ötlet: annyi év “karib-tengeri” után még egy kalózfilm, mikor már az utolsó Keith Richardsról lenyúzott bőr is ott lóg a stúdiók falán. Peter Lord, a melankolikus Csibefutam, illetve az beletörődő Wallace és Gromit alkotója azonban mégis belevágott egy kalózkomédiába. A főhős egy kalózkapitány (neve ennyi), aki több legyőzendő ellenfél kipipálásán túl Az Év Kalóza büszke címet is szeretné bezsebelni. Ebben egy szörnyen alkalmatlan legénység fog neki segítségére lenni – az biztos, hogy ha a déja-vu érzést nem is, a szomorkodást elkerüljük, ha ennél a filmnél kötünk ki.
2 nap New Yorkban
Julie Delpy fogta annakidején Adam Goldberget, és a 2 nap Párizsban során megbotránkoztatta a francia szabadszájúsággal, nonkonformizmussal, életmóddal – mindazzal, amire a franciák annyira büszkék, és amire, úgy gondolják, csak ők képesek. Delpy amúgy is a francia létmód nagy marketingese, a Francia hétvége után ez már a második filmje a magyar mozikban az idén, de a témája nagyjából ugyanaz. Csak a pasit cserélte le Chris Rockra, no meg a helyszínt, a kiindulópont ugyanaz a (francia) bohózati felállás, mint az első filmnél, csak kissé felrázva: most a francia papa, a testvér és pár egyéb hozzátartozó toppan be kis szobájába New Yorkban, hogy beszólhasson a hamburgerzabálóknak az értelmiségi körök humorának megfelelően. A frankofónok heti adagja kipipálva (amúgy sem panaszkodhatunk, kezdődik a Francia Filmtavasz).
