Ez az igen fontos szempont szól mentségére ennek az amúgy érzékeny, szép és humanista, magas szakmai színvonalon megvalósított – ám mind a forgatókönyv, mind a dramaturgia terén deficittel küzdő filmnek. Melynek legszebb pillanataiban nem egyszerűen megismerkedünk egy mélyszegénységben élő, a nyomorúságból való kitörésben már nem, legfeljebb az emigrációban reménykedő cigány család mindennapjaival, de már-már beavatást nyerünk ezeknek a méltóságukat a meg- és kivetettségben is őrző embereknek az életébe.
A családfenntartó asszony jövedelemhez a legalantasabb munkákból jut, de igen magasrendű ethosz van abban, ahogy Kanadába távozott férje helyett előteremti a mindennapi betevőt. Ő az, akinek kezelnie kell a düledező putrira pályázó uzsorást, akinek el kell látnia a magatehetetlen apóst, s kamaszodó gyerekeit rávenni valahogy, hogy iskolába járjanak csavargás helyett. Lánya látogatja is a lélektelen tanórákat, tanulni is próbál – és természetesnek tekinti az ott (is) megnyilvánuló köznapi erőszakot, amely (még) nem válogat bőrszín szerint. Öccsét azonban más fából faragták. A tanintézményt kerüli, erdőn-mezőn bolyong, saját agresszióját a bokrokon-fákon vezeti le. Mert az agresszió irányít mindent ott, ahol ő él. És nem csak a fojtott, benyelt, csak néha kirobbanó, közönséges gyűlölet – de a konkrét, halálos fenyegetést jelentő is. Ugyanis a faluban már öt családot ért áldozatokkal járó terrortámadás, a rendőrség tehetetlen a titokzatos terepjárósokkal szemben, akik merő fajgyűlöletből támadnak védtelen családokra.
Fliegauf filmje akkor jó, amikor ezt a robbanni kész feszültséget mutatja meg. Nem csak a vadászpuskákat elsütő ismeretlenek pusztító elszántságát, de, és főként, a köznapi, mindenben megnyilvánuló, kényszeresen ismétlődő, tulajdonképpen természetessé lett megvetést, amelyet akadálytalanul áramoltat a cigányok felé bárki, akinek csak kedve szottyan rá – portástól rendőrig. A film a csonkává lett család utolsó napját mutatja be az őket is elérő gyilkos támadás előtt, s a nézőben példás fegyelemmel építi fel az elfogadást, ébreszti fel a rokonszenvet. Olyanok a filmben ábrázolt napi történések, mint egy egyszerű, szokatlan, de befogadható, továbbdúdolható dallam – az erőszak morajos, nyugtalanító háttérzaja fölött. Ha ezt a tónust: a fenyegető eseménytelenséget lett volna bátorsága bevállalnia a író-rendezőnek, kivételes remekműről beszélhetnénk.
Ő azonban nem tudott ellenállni annak, hogy kiáltványt fogalmazzon, s az alkatától alighanem idegen egyértelműsítések során kínos baklövések teszik tönkre a gonddal megalkotott világegészet. Igazából már a kiinduló helyzet ilyen. Az ugyanis, hogy a gyilkosságok egyetlen faluban történnek, a hatóságok pedig csupán annyit tesznek, hogy „a jövő hétre” fegyvert ígérnek a szemmel láthatólag tanácstalan polgárőröknek, illetve bejárnak szotyolázni a tett lezárt helyszínére – az nem egyszerűen a hivatalos magyar kormányzat által nyilvánosan korrigálandó tévedés (ahogy ez a Berlini Filmfesztiválon történt, igen szerencsétlenül próbálva cáfolni azt a valóban helyreigazításra szoruló állítást, miszerint a hatóságok ebben az országban ennyire idióták ill. közömbösek volnának), de tényleg, minden társadalomkritikus túlzást meghaladó módon nonszensz. Nem az a baj, hogy a valóságban nem így történt (kilenc különböző, egymástól néha igencsak távol eső helyszínen jelentek meg az orvlövészek, s nem mentek vissza soha kétszer ugyanoda), hanem, hogy így semmiképpen sem történhetett volna, történhetne. A másik szarvashiba a történetből dramaturgiailag erősen kilógó „szotyolázós” jelenet az egyik megtámadott házban, ahol (természetesen a szekrénybe bújt fiú-főszereplő füle hallatára) két rendőr arról beszélget, hogyan „kellett” volna végrehajtani „helyesen” a sorozatgyilkosságokat (nem a „dolgos”, hanem a „bűnöző” cigányokat megtámadva). A jelenet szándéka szerint a rasszizmus belső logikáját kívánja feltárni, közhelyes fordulatai miatt mégis kínos szájbarágás lesz belőle, célzatos vezércikk. Végezetül a film zárlata sem mentes a hatásvadászattól. A végül csak kitörő lövöldözés, majd a holttestek aprólékos bemutatása nem nyomatékosítja, hanem éppen kioltja azt a feszültséget, ami a film címét adó mondatban összegződik (amikor az éppen nyugovóra térő család ezzel próbál nem tudomást venni a zörejekből megítélhetően már közelítő végzetről), s amit továbbgondolni a néző feladata volna – ha nem tennék meg helyette az alkotók.
Hibáival együtt is értékes film a berlini díjnyertes produkció, egészen kiváló alakításokkal. Az amatőr szereplők eredendő hitelessége és a hivatásos színészek tehetséges hasonulása hibátlan egységet képez.
TPP
Ajánljuk: értelmes és tisztességes embereknek, akikben komolyan felmerült, hogy – ki-ki a maga szintjén – valahogy elősegítse a súlyosan elmérgesedett helyzet enyhülését.
Nem ajánljuk: rasszistáknak.
színes, magyar-német-francia filmdráma, 2011. Rendezte: Fliegauf Benedek. Szereplők: Toldi Katalin (Mari), Lendvai Györgyi (Anna), Sárkány Lajos (Rió), Toldi György (Papa), Horváth Gyula (Ali), Egyed Attila (Géza), Kaszás Gergő (apa), Végh Zsolt (portás). 86 perc. Forgalmazó: Cirko Film.
Hazai bemutató: április 5.
