Ezzel a történettel az olasz professzor a posztmodern regények sora előtt nyitotta meg a kaput, amelyek mind-mind az Eco által kidolgozott sémák alapján építkeztek. Szakítanak a „történelem felülnézetben” szemlélettel, és a középpontba immár nem nagy emberek nagy tetteit – főleg háborúit, győzelmeit – állítják, hanem a folyamatok, maga a kor kerülnek a főszerepbe jellegzetes képviselőik révén. Persze az olvasó, a néző nem marad erőszak nélkül, ám a szerzők az elnyomás különböző formái iránt mutatnak érdeklődést, az üldözés kárvallottjai pedig főként eretnekek, boszorkányok, valamint a pogromok elszenvedői.
Eco esetében éppenséggel eretnekek és jobbágyok. Előbbiek dolciniánusok, Fra Dolcino követői, akik elutasítva az egyház gazdagságát, elvilágosiasodását, az őskereszténységhez visszakanyarodást tűzték ki célul. E tekintetben nem sokban különböztek a korszak más, mintegy tucatnyi nagyobb eretnekmozgalmától. Az már sajátos vonásuk volt, hogy eszméikért fegyvert is ragadtak Észak-Itáliában, és küzdelmüket csak három év után sikerült leverni. A katharok, valdensek, beginák, lollardok 13–14. századi megjelenése elsősorban mégsem az egyházi vezetés romlottságával magyarázható, hanem gazdasági-társadalmi okokkal.
A szerzők dilemmája
A legtöbb mozgalom városokból, – elsősorban a textiliparhoz kötődő – kézművesektől ered, mivel Nyugat-Európa addigra elért egy olyan szintű iparosodást és polgárosodást, amely megkérdőjelezte a fennálló struktúrákat, hatalmi viszonyokat. Utóbbi – a feudalizmus – legfőbb támasza pedig a katolikus egyház volt.
Eco rendkívüli módon ügyel a részletekre. Mint történelmi regény igen pontosan ábrázolja az eretnekek hitét, a pápaság és a ferences rend vitáit. A film – bár kevéssé érvényesíti a szerző vonzódását a filozófiai kitérők iránt – nagyon jól ábrázolja, hogy a 14. század eleji Európa írástudói elsősorban az előző évszázadban megismert Arisztotelészt tisztelték az ókori filozófusok közül. Az 1200-as években Aquinói Szent Tamás mindent megtett, hogy összebékítse filozófiáját az egyházi tanokkal.
A görög mester egyik legfontosabb alkotása az Organonnak nevezett logikai című gyűjtemény, amely hat könyvet – az elmélkedésről szóló elmélkedést – foglalt magában. Az arisztotelészi logika induktív: a tapasztaláson alapul, és észérvek mentén haladó okfejtést követel meg. A főszereplő, Baskerville-i Vilmos minduntalan megfigyeléseket tesz, azokból észérvekkel levezethető következtetésekkel igyekszik mind közelebb jutni a gyilkosságok rejtélyéhez. 
Merthogy Eco nem csupán történelmi regényt írt, hanem egyben egy krimit is: létezik a műnek egy olyan szintű olvasata is, amely csak azt kutatja, ki áll a halálesetek hátterében. Eco úgy vélte, hogy áthidalható a szerzők örök dilemmája: keveseknek írjon nagy tudományos alapossággal, olyan mondatokban, amelyet az értő olvasó hosszasan ízlelgethet, vagy sokak számára érthető, egy jó sztorin alapuló sikerkönyvet tegyen le az asztalra, amely azonban vajmi keveset árul el az élet és az emberi gondolkodás valódi mélységeiről.
A kincs a tudás
A kettő ötvözéséből ugyanakkor az következett, hogy a gyilkos tényleges motivációi jóval messzebb visznek egy szokványos detektívregénynél: nem kapzsiság, hataloméhség vagy a bűnök leplezésének szándéka vezérli az elkövetőt, hiába kerül a képbe a homoszexuális segédkönyvtáros vagy az eretnek múltú, ősi varázslatokhoz forduló púpos Salvatore, hanem a tudás birtoklása. Ez utóbbit az apátság könyvtára rejti, és nem más, mint Arisztotelész elveszettnek hitt műve, a Komédia, amelyet már a görög filozófus után három évszázaddal élt Cicero sem láthatott az i. e. I. században.
És hogy miért érdekes egy ilyen könyv? A kor egyik legnagyobb hitvitája akörül a kérdés körül forgott, hogy Krisztus nevetett-e. Végül az a döntés született, hogy Jézus az evangélium szerint sohasem nevetett, a nevetés nem lehet Istennek tetsző dolog, hiszen az a bűnös emberhez nem méltó, a nevetéstől eltorzult arcban a sátán jelenik meg, tehát a nevetés maga az eretnekség.
Fred Berger osztrák származású művésznek A nevető Jézus című posztere a Playboy 1969 karácsonyi számában akkor is merésznek számított, de az 1968-as nemzedék nagyon is kedvezően fogadta, köztük számos hívő és egyházi ember. A 20. századra már elfogadottá vált az az arisztotelészi gondolat, hogy a nevetés egy sajátosan emberi vonás, amiben nincs semmi üldözendő. Ám akit 1327 körül – ekkor játszódik a regény és a film – kaptak eretnekségnek számító vétségen, annak a sorsa lényegében meg volt pecsételve.
A vád már maga az ítélet
Az apátsági nyomozásba is bekapcsolódik az inkvizíció, amelynek magas rangú képviselője a saját sémái szerint értelmezi a gyilkosságokat: azok mögött sátáni erőket, eretnekséget és boszorkányságot keres és talál. A kimondott vád lényegében már ítélet, hiszen aki a megnevezett eretnek védelmére kel, maga is az eretnekség bélyegét veszi magára, tette bizonyítékkal egyenlő. Az ítélet végrehajtása azonban 1215 után – a negyedik lateráni zsinat határozatainak megfelelően – a világi hatóságokat terhelte.
Amikor Lukács György a történelmi regény szándékolt anakronizmusáról értekezett, arra gondolt, hogy a szerző – és szándékai szerint az olvasó – a mindenkori jelent látja a múltban, és annak jelenségeit fedezi fel az elbeszélésben úgy, hogy a történelmet ne kelljen hozzá meghamisítani. A posztmodern regények 20., 21. századi áthallásai erőteljesek: a társadalom életét átható erőszak, üldözés, elnyomás a 20. századi diktatúrákat idézik.
Ám az eretnekek, boszorkányok üldözéséről kritikát mondó mű sem egyház- vagy vallásellenes: pozitív hősei éppúgy egyházi emberek, mint a negatív figurák. Eco – és számos követője – csak a kirekesztést, intoleranciát és fanatizmust utasítja el. Akárcsak a 17. századi filozófus René Descartes, aki az érzelmekről írt elmélkedésében, minden szenvedélyről kifejtette, hogy – legalábbis valamilyen aspektusból – hasznosnak bizonyulhat, kivéve egyet: a fanatizmust.
