A botrányfilm megérkezett, a Velencei Filmfesztivál nagy kedvence, a nagy Oscar-vesztes (még csak jelölés sem – képmutató Amerika!) Michael Fassbender tündöklése itt van. A téma a szex.
Pontosabban… Hát igen, filmünk elindul egy úton, majd váltunk, és ez így megy végig – nincs megállapodás, hogy akkor miről is lenne itt szó. New Yorkban vagyunk, ahol Brandon, a sikeres üzletember prostituáltakkal és netes szexszel kapcsolja ki magát. Illetőleg alkalmi kapcsolatokkal. Csupa olyannal, amit Charlie a Két pasi meg egy kicsiben. Az érzékeny, melankolikus férfinek mindene megvan, mégsem tud kötődni senkihez – Brett Easton Ellis Amerikai pszicho című filmjének főhősére, Patrick Batemanre emlékeztet. Aztán megérkezik hozzá testvére, Sissy (Carey Mulligan), a kissé egzaltált és szétcsúszott énekesnő, hogy nála lakjon, és ez felborítja a férfi mindennapi rutinját, és azt a konstrukciót, ahogy felszedett, majd eldobott nőket. Válságba kerül, ami egészen szélsőséges cselekedetekre indítja.
A film tehát szólhatna az eldologiasodott, elszemélytelenedett nagyvárosi gazdag rétegek érzelmi szegénységéről, sivárságáról (Amerikai pszicho), körbejárhatná azt a kérdést, miért lett Brandon ilyen (furcsa viszony a lánytestvérrel), beszélhetne a szexfüggőségről is (igazából nem sikerül semmi újat mondani, mélyebbre leásni), általában a magányról, de valahogy egyszerre mindenről nem kéne, mert akkor semmiről sem tudunk beszélni. Akkor marad egy leginkább a sokkolás ritmusára mozgó film, amely egyrészről fájó giccsel és kimódolt végkifejlettel tud befejeződni.
Kár, mert Fassbender jó, Mulligan sem az az érzékeny, édes lány, akit már láttunk oly sokszor tőle – a színészek jobb forgatókönyvet érdemeltek volna.
Ajánljuk: akik szeretnének hallani egy szép dalt, meg látni pár testet.
Nem ajánljuk: akik valami nagy durranásra számítanak.
