A rendező Püthagorászra hivatkozik, aki több volt, mint matematikus, még ha nevét mára már csak az ánégyzet-bénégyzet-relációban emlegetjük is. Az élet egészére nézve adott útmutatást kortársainak, a létezett, a létező és a lehetséges dolgokról elmélkedett – vagyis filozófus volt. Michelangelo Frammartino viszont nem filozófus, hogy továbbgondolja, amit a mester tanított a halhatatlan lélek vándorlásának négyes (elemi, növényi, állati és emberi) ciklusáról, hanem filmrendező, aki az ókori bölcselő tételeinek illusztrálásával szeretne nagyot alkotni.
Előbb egy agg kecskepásztor tökéletesen eseménytelen életét szemléljük, akit, mélyen vallásos ember lévén, az tart életben, hogy lefekvés előtt egy pohár vízzel orvosságként veszi magához a templom porát, s belehal, mikor egyszer elveszti a napi adagot. Másnap a falu az aktuális passiójáték lebonyolításával van elfoglalva, senki nem figyel fel rá, hogy az öreg haldoklik.
Temetésekor kecskegida születik, aki azonban nem tud felnövekedni, mert az erőben leszakad a nyájról, s odavész. Azután májusfa-szerű ünnepélyhez kivágják az erdő legszebb fáját, feldíszítik, egy helybéli legény megmássza, életrevalóságát bizonyítva. Az ünnepséget követően ledöntik a feldíszített szálfát, feldarabolják, s a szénégetők boksájában (az elszenesítéshez zárt kemencévé alakított farakás) végzi. A boksát éppen úgy tapasztják be, ahogy azelőtt a kecskepásztor sírját fedték le a kripta kőlapjával. Az így készült faszénnel tüzelnek télen a faluban, s az egykori fát, „aki” korábban kecske, még azelőtt a kecskék pásztora volt, most füst formájában fogadja vissza az ég.
A példázat szép és kerek, a tempó emelkedett gondolatokhoz méltóan lassú, a nemes elgondolás kivételes szépségű képekben ölt formát (Andrea Locatelli operatőr nagyon kitett magáért), miközben egyetlen szó sem hangzik el, s zene sem könnyíti a befogadást. Gyönyörű film, minden tekintetben. A kisördög azonban csak megszólal: Hogy nincs-e ez az egész kissé túlzottan is megmunkálva, a legcsekélyebb esélyt sem hagyva annak, hogy valami nem várt, nem tervezett momentum valahogy életszerűvé tegye ezt a hézagmentesen összeállított kompozíciót? Hogy nincs-e ebben a sok szép, színes és szimmetrikus képben a kelleténél több célzatosság, ebben a nagy-nagy egyszerűségben valami alig titkolt hatásvadászat? S hogy mindehhez képest nem túl lapos-e mégiscsak, nem merő közhely-e ez a pátoszosan elővezetett gondolatmenet az élet körforgásáról (Püthagorász ide, ánégyzet oda)?
Ajánljuk: a művészfilmek és a kecskék elkötelezett rajongóinak.
Nem ajánljuk: azoknak, akiket nem hoz izgalomba ez a két dolog.
TPP
Le quattro volte – színes, feliratos, olasz-német-svájci filmdráma, 2010. Rendezte: Michelangelo Frammartino. Szereplők: Giuseppe Fuda, Bruno Timpano, Nazareno Timpano. 88 perc. Forgalmazó: Anjou-Lafayette.
Hazai bemutató: december 29.
