Mikszáthot nagyon is érdekelte a történelem – túl féltucatnyi történelmi regényén állítása szerint írói stílusára is egy történész, a 19. század legnevesebb angol szerzője, Thomas Babington Macaulay gyakorolta a legnagyobb hatást. A 17. századi brit nemzeti történelmet öt kötetben kiadó liberális tudós rendkívül népszerű volt az 1800-as évek második felének Magyarországán is.
Azt tartották róla, hogy az alapos tudományt tökéletesen vegyíti a költészettel. Bár a híres könyvkiadó, Révai Mór úgy emlékezett vissza, Mikszáth csak egyetlen este erejéig találkozott Macaulay művészetével, akkor is csak barátja fordításában, még ha másnap az író szívesen folytatta volna az ismerkedést a szöveggel.
Főhős a kisember
Mindenestre Mikszáth szívesen elmélkedett a történelemről: Marczali Henrik történész egy 1907-ben kötetéhez fűzött kritikájában eltűnődött az elbeszélés jelentőségén. Amellett érvelt, hogy a világ eseményei nem önmagukban állnak, a szerző óhatatlanul összerendezi azokat, egyfajta értelmezési keretbe illeszti azokat. Ahány szerző, annyiféle keret – az igazságnak több oldala van. Másrészt felrótta, hogy a történészek mindig csak a palotákkal foglalkoznak – ehhez képest az ő történelmi regényei is királyi udvarokban játszódnak vagy legalábbis a társadalmi elit körében.
Főhősei azonban mégsem a királyok és hősök, akik a történelmet csinálják, hanem olyan kisemberek, akik elszenvedik a történelmet, nincsenek céljaik, hacsak nem a túlélés. Ám ebben sincs semmi monumentális, Akli Miklós például csellel, ügyeskedéssel – a „nagyok” egymás ellen kijátszásával – lavíroz. Persze mi máshoz is értene, ő Ferenc császár „bolondja”, avagy udvari társalkodója, akiről a magyar legendáriumban az a mondás őrződött meg, miszerint bolondokat vetek, de okosokat nem, mert az nem terem meg az udvarban.
Főhősei elszenvedik a történelmet (Benczúr Gyula festménye)
A bolond karaktere megkönnyíti a többrétegű értelmezést, hiszen Mikszáthnál rendszerint a szó szerinti olvasat mellett van egy humoros-szórakoztató funkció, és egy olyan dekódolás, amely az egész üzenetet megkérdőjelezi – akárcsak az a kis iromány, amely központi szerepet játszik Akli letartóztatásában, majd szabadon bocsátásában: ha elölről hátra olvasom Napóleont dicsőítő vers, ha hátulról előre, a francia császár bukását jósolja meg. A Mikszáth-szövegek minduntalan szembesítenek a megismerés korlátaival: honnan eredeztethető a tudásunk, biztosak lehetünk-e abban, amit tudni vélünk.
1903-ban, a könyv megjelenésekor Mikszáth már másfél évtizede országgyűlési képviselő. Szegedi évei alatt – az 1870-es évek végén – még lelkes függetlenségi párti volt, majd mikor 1881-ben visszatért Pestre újságírói állást kapott a kormánytámogató liberális Pesti Hírlapnál. Mondhatni nagy mázlija volt: a lap kényszerhelyzetben volt, miután a teljes szerkesztőség kilépett, mert összekülönbözött Légrády Károly laptulajdonossal – ez volt az első viharos eset, hogy egy hazai laptulajdonos érvényesíteni akarta szerkesztési elveit az újságírókkal szemben. Mikszáth országgyűlési tudósítóként közelről ismerhette meg a parlamenti életet, és vált 1903-ra Tisza István tisztelőjévé.
Mégiscsak a mi királyunk
A mikszáthi regény rendkívül lojális az uralkodóhoz: I. Ferenc a történelmi emlékezetben mint a nemesi és radikális reformtörekvések elfojtója, a felvilágosodás – a „francia himlő” – üldözője, a rendőrállam és besúgórendszer kiépítője él, aki mindent megtett, hogy a Napóleon utáni európai rend visszatérjen az évszázados kerékvágásba. Ám Akli Miklós munkáltatójaként egy már-már jó király képe bontakozik ki, aki igyekszik igazságosan kormányozni, ám a hivatali teendőktől szívesen szabadul, érti és űzi is a tréfát.
A szereplők is – Aklitól kezdve a különc lányrabló Szepessy báróig – mindannyian hűek Ferenchez: mégiscsak a mi királyunk, és az ember becsülje meg azt, ami az övé, írja Mikszáth. Van magyar nemesi összeesküvés – de mindössze egy diáklány megszöktetésére szövetkeznek. Persze a napóleoni háborúk idején a franciaországi eseményektől, a kiváltságok eltörlésétől megrettenő nemesség megkötötte a maga alkuját a királlyal.
Az 1986-os film készítői ezen csavarintottak egyet. A király elleni merényletet például nem francia ügynökök követik el, hanem a nép vallásos-anarchista „gyermekei”, akik mindenféle uralkodóval végezni akarnak. A francia forradalom – és felvilágosodás – pedig pozitív töltetet kap azáltal, hogy maga a szimpatikus főhős is ezekkel az eszmékkel rokonszenvezik. Még Szepessy báró is az adófizető polgár öntudatával követel az államtól – csak hát 1809-ben a magyar nemesség még a „vérével adózott”. Ez, avagy maga a győri csata, ahol a „felkelt” – vagyis a király oldalán harcoló – nemesség ennek példáját is adta, ugyanakkor kimaradt a regényből, „megkímélvén” I. Ferencet a súlyos vereségtől.
Az abszolutizmus híve volt (Friedrich von Amerling festménye)
Nem felderíti, kreálja
Ugyanakkor a politikai rendőrség működése remek ziccereket kínált a rendezőnek 1986-ban. Nem tukmál értelmezéseket a nézőre, de – könnyed gúnnyal – felvillan a koncepciós perek koreográfiája, ahogy a rendőrminiszter kérdésére, miszerint van-e Aklinak kapcsolata Napóleonnal, a válasz az: Lesz! Az állambiztonság nem felderíti a bűnöket, hanem kreálja azokat. Akli „bolond logikával” le is vezeti, hogy az ellenzékiség – és a közönség már saját korára, a nyolcvanas évekre asszociálhat – legfőbb haszonélvezői a belügyi szolgálatok: hiszen ha vannak, több pénz, nagyobb szervezet, nagyobb hatalom jut. Ám ezek finom áthallások, Révész György rendkívül vigyázott arra, hogy a filmben is megőrizze a mikszáthi kételyeket.
Amin viszont az eltelt 80 év miatt – legalábbis ha közönségfilmet akart csinálni – át kellett lépni, az Mikszáth nőábrázolása. A dualizmus kori írónál a nők rendszerint gyenge, naiv kislányok, akik rászorulnak a védelmező férfira, míg a szerelem rendszerint mindent átható, kizárólagos, egyúttal szűzies. Ehhez képest Akli Miklós egy plebejus Don Juan, akinek nemhogy szeretői vannak, de parasztlánytól nevelőnőn át császárnőig mindenkivel flörtöl.
Nevelt lánya, Ilonka, akivel végül összeházasodik, ravasz és kacér, aki nagyon is tudatosan és magabiztosan hálózza be a férfit már bakfiskora óta. És persze elengedhetetlen, hogy a lányok néha a kamera előtt kapjanak magukra valami fehérneműt. Ám ez a magyar filmben a hatvanas évektől fogva már nem számított tabunak, az alapvetően puritán Kádár-rezsim filmcenzúrája jól tűrte a hanyatló nyugat ópiumát.
