Nem sokat változtak a gaz szovjetek/oroszok 1988 óta. A Vörös zsaru (Andy Vajna itthon is forgatott hozzá) ádáz vörös gonosztevői megszólalásig hasonlítanak a ma is börtönben rohadó orosz bérgyilkosokra-kémekre-ügynökökre, sebhely az arcon, tetoválás, atlétatrikó és méretes akcentus jellemzi őket. Bezzeg Amerika! James Belushi óta megkomolyodtak az ügynökök, orosz kollégiáikból írják a szakdolgozatuk (a filmben olyan leplezetlen áhítattal ejtik ki többször ezt a szót, hogy gyanakszunk, a HÖOK és a rektori hivatal is szponzorként áll a film mögött). És persze jót tett nekik az idő: Richard Gere is ottl ehetett volna ’88-ban Arnold Schwarzenegger és Belushi mellett, és lám, milyen szexi, ahogy összeráncolja homlokán a bőrt (nyilvánvalóan számítógépes trükk, a botox amúgy ezt nem teszi lehetővé).
Itt vannak tehát az ügynökök, mármint itt, Amerikában, és bárhol lehetnek, elég egy rossz ajtón benyitni, hopp, kiugrik egy csúnya orosz – persze leginkább folyóparton laknak lakókocsiban meg gyárban meg Mexikóból szöknek át, mind csúnyák, olykor Steven Seagalra, olykor magára az ördögre hasonlítanak, és rosszat, nagyon rosszat akarnak. Már egy szenátort meg is ölnek. Hogy pontosan miért, az a film vége után is rejtély marad, de mindegy, mert újra be kell izzítani Paul Shepardson ügynököt, igen, a szépen őszülő, botoxos arcút, mert csak ő ismeri a feltételezhető gyilkos, Cassius hollétét, személyiségét. Mindent tud róla, olyanokat is, amiket szinte csak maga Cassius tudhat. Segítségére van a fiatal FBI-os ügynök, aki kedves, szimpatikus, felesége könyvesbolti eladó, gyermekei tündériek, mindig szépen nyírja a gyepet, egyszóval kár lenne érte. De egy ügynökös filmben rengeteg fordulat lehet.
A film nagyon igyekszik, ahogy Gere is, bár ez nála általában kevés szokott lenni – most is csak arra futja, hogy a sok akció és a filmzene fügefalevélként némileg eltakarja színészi hiányosságait és az arcára rátelepedő butaságot. Kár, hogy Gere-re esett a rendező (Michael Brandt, eddig forgatókönyveket írt) választása, mert egy jobb színésszel feljebb lehetett volna tekerni a rejtélyességet. Gere szerepének összetettségét is jobban ki lehetett volna bontani. Így is van azért valamennyi atmoszférája a filmnek, bár épp a forgatókönyv kisebb logikai buktatói néha kizökkentik a nézőt.
Egy szó mint száz, az ororszok már a spájzban vannak, igaz, mindig is ott voltak.
Kinek ajánljuk: aki szeret úgy járni az utcán, hogy időként maga mögé pillant
Kinek nem: akinek pár pittbull-fejű és -agyú rosszarc még nem elég egy jó politikai thrillerhez.
