A franciákra nagyon is áll Cyrano híres kijelentése, hogy magamat kigúnyolom, ha kell, de, hogy más tegye, azt nem tűröm el. Nagyon szívesen nevetnek magukon, a lényeg, hogy róluk legyen szó – róluk és általuk. Ez a film is amolyan franciák filmezik a franciákat, miközben nyaralnak, méghozzá teljes metszetet kapunk a Citroen és a nyúlragu országából.
Jacques Tati személyében meg is van a kijelölt hagyomány, akihez lehet igazodni, elvégre Hulot úr nyaral. És nagyjából ugyanígy, szavak nélkül, tisztes távolból filmezve, kedves iróniával – na jó, Tati meglehet több iróniát és művészi autonómiát írhatott be az ingóságok rovatba, mint Pascal Rabaté, akiről azért azt megállapíthatjuk, hogy nem rossz mestereket követ.
És nemcsak őket, a hőseit is. Mert Franciaország nyaral, Monseur és Madame Kövér golfautónyi verdájukon zötyögnek miniatür házacskájukba, hogy ott miniatür tévét nézzenek, mllettük elhúz mindenki, a sportkocsi és a fent már megemlített francia márka, házaspárok ruccannak le a plázsra, hogy sárkányt eregessenek, pontosabban a férfi, a nő fent marad a lakosztályban, de ha egy francia nő fent marad, akkor hozzá csatlakozik egy férfi is. Már-már a Picasso kalandjait idézi ugyanakkor egy másik történetszál, melyben az elhunyt férj piros tréningruhában ül koporsójában, majd kiderül, nem lehet lefektetni benne, mert túl magas, majd minden bonyolódni kezd, ahogy ez egy bohózattól elvárható – kicsit mindegyik poén ismerős, minden kissé kényszeredett, de elvagyunk vele.
A film jobb pillanataiban igazi vígjáték, megnyit egy kis mélységet (mikor a szupermarketben a tulaj filctollal vonalazza a vonalkódokat), rosszabbikjaiban pedig ökörködés, erőlködés. Utóbbiakból van azért több. Kicsit becsapós ugyanis ez a Tati-iskola: úgy tűnik, nagyon könnyű az, ami könnyed, frappáns, laza – de éppen az benne a pláne, hogy nem.
Kinek ajánljuk: frankofónoknak
Kinek nem: akinek Tati nem frankó
