A mangáról már sokan hallottak, olyan japán képregény vagy mi, anime és társai, szóval érted. Jelen filmünk Tacumi Josihiró japán szerző életét mondja el nagy vonalakban – hát akkor ez egy olyan szubkulturális izé, a téma rajongói és szakrétői fogják élvezni ezt a bennfentes animációs izét.
Frászt.
A Tatsumi valóban egy manga-szerző életével foglalkozik, de ennél sokkal több. Meg lehet ismerni Japán második világháború utáni történelmének nagyobb állomásait belőle, nem az almanachok száraz stílusában, hanem hangulatában. Meg lehet ismerni Tatsume művészetét, ezt a sötét, fekete-fehér rajzokkal előadott lélektani-hangulati novellisztikát, és ezeken a történeteken keresztül a mangát.
A színes önéletrajzi események közé fekete-fehér fikciós történetek ékelődnek, a szerző munkásságának java, legalább is egyik jobb, mint a másik. A kezdetek nem túl költőiek: Hirosimában vagyunk, nem sokkal az atombomba felrobbanása után, később a világháború utáni Japán iparosodásának elmagányosító, túlnépesedő karakterét élhetjük át, érezhetjük a bőrünkön, de a 70-es évek japán fellendülése sem sikertörténetként kap manga-köntöst. A szerző nem szépít, nem hazudik, kissé beteges világa olykor európai naturalisztikussággal jeleníti meg főhősei problémáit.
Mindez különös érzékenységet, szinte költőiséget eredményez, és nagyon erős, atmoszférikus világot, amilyet mondjuk a Libanoni keringő vagy a Persepolis is képes volt teremteni.
Kinek ajánljuk? Érdeklődő embereknek, és akik a képregényre is érvényesnek vélik Schubert vélekedését: csak szomorú zene van.
Kinek nem? Akik Barbie és a Hello, Kitty világában érzik jól magukat.
