Pedig a kezdet tökéletes. Adott egy csupa ütősökből álló mániákus zenészcsapat, amely elhatározza, hogy megtanítja – stílszerűen szólva – kesztyűbe dudálni az eltunyult jóléti társadalmat. Ott vannak egyfelől az életüket ostoba zajkörnyezetben élő közemberek, akik föl sem eszmélnek rá, hogy olyan világban élnek, amelyet különféle rettenetes hangok szennyeznek elviselhetetlenné (s ezeknek része az ún. popzene is). Másfelől pedig ott van a társadalom felsőbb osztályait alkotó, rezervált és sznob népség, amely az elegáns operaházakban társasági eseményként prezentált klasszikus zenét használja saját elidegenedett felsőbbrendűség-tudatának kifejezésére. Nekik – a proliknak és a burzsujoknak egyaránt – gondolja az elszánt ritmusszekció a képükbe tolni azt a sajátos, a nagyvárosi élet zajaiból álló, lélegeztetőgépre, iratmegsemmisítőre vagy éppen bulldózerre komponált, egy egész várost megmozgató radikális zörejkompozíciót, amely majd eljuttatja annak lakóit az igazi művészet katarzisához.
Ezt a tökéletes kifejezés érdekében még a törvényeket is áthágni kész csapatot nem más veszi üldözőbe és próbálja megakadályozni deviáns tervük megvalósításában, mint egy a zenének több nemzedéken át elkötelezett, valódi komponista – és előadózseniket soraiban tudó család leszármazottja – , aki azonban épp azért állt rendőrnek, mert nem egyszerűen botfülű, de fizikai rosszullétet okoz számára minden zene, és semmi egyébre nem vágyik, mint egy kis csendre.
A hatvanas évek csehszlovák paródiái éppúgy eszünkbe juthatnak a Zajháborítókról, mint napjaink belga (Aaltra, Bérgyilkost keresünk…) vagy francia (Mismacs) filmabszurdjai, de az előbbiek bája, az utóbbiak szarkazmusa, szemérmetlen, hamis politikai korrektségre fittyet hányó szabadsága nélkül. Hiányzik továbbá az egyre jobban széttartó poénokat összefogó, a különféle, önmagukban legfeljebb beszólásértékű megnyilvánulásokat valódi szatirikus világképpé rendező dramaturgiai szigor.
Elfáradunk végül, és alig várjuk, hogy a felügyelő film elején már dekódolt átállása bekövetkezzék. Akkor már nem sok van hátra… És tudjuk: a nagyon társadalomkritikusnak látszani igyekvő mű alkotói a kasszához fáradván egyáltalán nem darálták le a bankókat, mint a filmbéli lázadók, hanem jól félrerakták, hogy majd újabb filmben tehessék kritika tárgyává a hanyatló nyugat anyagiasságát.
Ajánljuk: azoknak, akiknek szemük felcsillan, ha jól megmondják a gaz kapitalistáknak meg a birkamódra tűrő fogyasztói társadalomnak.
Nem ajánljuk: azoknak, akik, mielőtt ennyire elegük lesz belőle, még (vagy végre már?) eldagonyásznának abban a dögletes jóléti társadalomban.
TPP
Sound of Noise – színes, feliratos svéd-francia zenés vígjáték, 2010. Rendezte: Ola Simonsson, Johannes Stjärne Nilsson. Szereplők: Bengt Nilsson (Amadeus Warnebring), Sanna Persson (Sanna), Magnus Börjeson (Magnus), Marcus Boij (Marcus), Fredrik Myhr (Myran), Anders Vestergard (Anders), Johannes Björk (Johannes), Sven Ahlström (Oscar Warnebring). 102 perc. Forgalmazó: Cirko Film.
Hazai bemutató: szeptember 1.
