Tökéletes napkezdésnek bizonyult a Ben L’Oncle Soul háromkor kezdődő koncertje. A recept ugyanaz volt, mint ahogy azt a Nova Jazz & Blues fesztiválon megtartott, a zenekar bécsi koncertjéről is szóló cikkünkben megírtuk, a fiatal jóképű Ben és csinosan felöltöztetett táncosai, valamint ugyancsak jóképű zenészei tökéletesen hozták a 20-as, 30-as évek Amerikáját idéző soulzenét, és indították be a közönséget. A különbség csupán annyi volt, hogy itt szerencsére sütött a nap és nem mellékesen az ötezer fős francia kolónia is szinte teljes létszámban képviseltette magát a bulin (bár teszem hozzá, Ben és csapata Franciaországban sem olyan nagy sztár, még).
A felpörgetős buli után maradtunk továbbra is nagyszínpadnál, mivel itt következett az idén a legjobb dance-album kategóriában Grammy-díjjal is kitüntetett La Roux. A közönség jelentős része kicserélődött (s tán még meg is fogyatkozott), előkerültek a fiatal tinilányok, tinifiúk, akik egy helyben táncikálva élvezték – vagy inkább próbálták élvezni – a produkciót, ami sajnálatos módon messze alulmúlta az elvárásainkat. A zene teljesen jó volt, azt eddig is tudtuk, meg élvezhető is, viszont az kicsit necces, hogy semmivel sem nyújtott többet a koncert, mintha otthon meghallgattunk volna egy La Roux-besztofot. Szóval jó-jó, de ezért nem muszáj színpadra állni.
Nem úgy az A38-wan2 színpadon fellépő amerikai Xiu Xiu-nak. A folyamatos hömpölygésből, csipogásokból, torzításokból, prüttyögésekből álló zenét játszó, a saját frusztrációjukat és a pillanat adta érzéseiket azonnal hangokba öntő duó igazi kuriózum volt. Természetesen erre kevesebben voltak kíváncsiak, de hát ez nem is popzene. Őszintén megmondva bármennyire jó is volt, azért túl sokáig mi sem bírtuk, mivel azért eléggé nehezen emészthető darabokról beszélünk, és hát egy fesztiválon az ember nem feltétlenül akar a mindenféle belső bugyrok mélyére szállni.
Nem is tettük, hanem inkább tovaszaladtunk az Európa Színpadhoz. Erről a helyszínről tudni kell, hogy itt lépnek fel azok az európai zenekarok, akiket mi nem, de a kontinens országaiban (mindegyiket a sajátjában, némelyiket pedig még többen is) sokra tartanak. Mi a szerdai Mitch-Mitch nevű lengyel zenekar koncertjén felizgulva és a hasonló csemegére való találás reményében kezdtük el nézni a szlovén Elvis Jacksont, akik ugyan nagyon kedvesek voltak és még a maguk műfajában (enyhén komplex, ska beütésű punk-rock) jók is, de azért hosszú távon ők se nagyon tudták lekötni a figyelmünket.
Szóval irány a nagyszínpad. Az imént már említetteük a tinédzsereket, aki a La Roux-ra tinglitangliztak nagyokat, most viszont egy másik tinikedvenc (na azért az eggyel idősebb korosztály is érintett), a Good Charlotte lépett a színpadra. Az elvárásoknak megfelelően slágerektől duzzadó program, masszív hangzás, de hát mégiscsak pop-punk. Szóval nagyon egyforma benne minden. Persze fesztiválra tökéletes (pontos ellenpontja a Xiu Xiu-nak), lehet rá hőzöngeni, dobálózni, pogózgatni. Mi meg inkább innen is tovapenderültünk, mivel fesztiválon vagyunk, ahol millió program van. Volt, aki az egész Good Charlotte helyett inkább vurstlizni ment, mi viszont a röpke üvöltős megmerítkezés után inkább Lajkó Félixet és bandáját választottuk.
És milyen jól tettük. És milyen kevesen voltak ott, ahol a zene ezen a napon megint valami fura égből és föld alól jövő kapcsolódási pontként elvarázsolt minden ott lévő földi halandót. Tudom, már unalmas lehet, mert a múltkori Ördögkatlan beszámolóban is csak ömlengtünk Lajkón és az ő művészetén, de ha egyszer tényleg zseniális! Nincs mit tenni. Félix, a közönség felé talán egyszer odapillantva, amúgy végig a zenekarával összeforrva megint hatalmasat játszott. A régi darabok uralta műsort a koncert végén három szám erejéig beszálló Palya Bea tette igazán felejthetetlenné. Amikor a hegedűs és az énekesnő egymásnak játszottak, az olyan volt, mint egy igaz szerelem mások által soha nem látható pillanata. Kábé öt percig álltunk még a színpad előtt a koncertet követően, egy szót se szólva egymáshoz.
Aztán csak elindultunk, hiszen épp kezdett a Kasabian a nagyszínpadon, azt meg azért már csak nem hagyjuk ki. A szigetországi indie szcéna jelenlegi talán legnépszerűbbjének számító zenekar koncertje tökéletes ellentéte volt az előző napi, hasonló kvalitásokkal bíró, ám itt minden várakozást alulmúló Interpol bulijának. Csak jó számok voltak műsoron, volt bennük élet, megmozgattak mindenkit, megüvöltettek mindenkit, megtáncoltattak mindenkit. A számos sláger mellet természetesen a szeptemberben megjelenő új lemezről is kaptunk némi ízelítőt, a koncert ráadásában pedig a szintén új Switchblade Smile kezdőtaktusaiban egyszer csak úgy megszólaltak az elektronikus kütyük és a mélyek, és kezdetét vette valami őrületes partifíling, mintha a zenekar hirtelen elvállalta volna a Chemical Brothers előzenekarának szerepét. Merthogy a britek után a brit vegyi tesók következtek, addig azonban átrohantunk a közeli metál nagyszínpadhoz megnézni a brit Judas Priestet!
Igen Rob Halfordot szöges bőrdzsekiben, valószínűleg utoljára Magyarországon. A kissé döcögősen induló koncert igazi metál tanórává vált a végére, ahol a frontember minden harmadik szám után tartott egy kis visszaemlékezést, beszélt a 80-as évekről, a hőskorról, az Iron Maidenről, meg úgy általában az általa tisztelt (nem csak metál) zenészekről, de mindenekelőtt a kétórásra nyúlt koncert felében, kétharmadában elénekelte a legnagyobb Judas Priest slágereket: Braiking the Lawt, Painkillert és a többit. Oktatás volt ez a javából, lezúztak és kitanítottak minket rendesen. Összekaptuk hát a fejünket, hogy a mai nap utolsó nagy vágtájába kezdjünk.
Átrohanás a világzenére, onnan pedig elmenekülés. Sajnos a Gotan Projekt koncertje ugyanolyan volt, mint mindig, csak kicsit most elviselhetetlen: kedves, szerethető, csak az a fránya erőltetett trip-hop nem kéne bele. Főleg nem úgy, ahogy itt szólt, ugyanis a szívünk ugrott ki a helyéről egy-egy basszus megszólalásakor. Tényleg fájt, akkor inkább a savazás a nagyszínpadon a Chemcial Brotherstől, persze csak tisztes távolból. A buli pont olyan volt, mint négy évvel ezelőtt, a vetítés is szinte takkra megegyezett, viszont nagyon sokan voltak itt, akik négy éve még koncertre sem mehettek el, nemhogy egy Chemical Brothersre a Szigeten. Party volt ez a javából, az az igazi velőig hatoló, folyamatosan feljebb és feljebb pörgető, gerinccsavaró fajta.
Erős napnak ígérkezett és az is lett belőle, erőinket még nem őrölte fel, élményekkel viszont gazdagodtunk bőven. Lajkó Félixtől, a Kasabiantől és a Judas Priestől pedig megtanultuk, hogy azért mégiscsak a húr az úr!
