Egyrészt annyira szókimondó, hogy befogadni igen kényelmetlen, s komoly érzelmi erőfeszítést igényel attól, aki érti, miről is van benne szó. Másrészt a műben foglalt, egyfelől iránytalan, másfelől nagyon is irányított erőszakosság remek tippeket adhat annak, akitől esetleg nem idegen az a fajta beteges életfelfogás, amit a film bemutat.
Rémy a szélsőséges gátlásosság és a kitörni készülő agresszió határmezsgyéjén gyötrődő kamasz (sérelmeit vörös haja miatt kellett elszenvednie), akinek egy kiábrándult, a polgári szerepektől megundorodó pszichológus, (a szintén vörös hajú) Patrick adja meg a végső lökést, hogy szembeforduljon az őt körülvevő világgal. A sérelmek meghaladását, a megaláztatásokon való felülemelkedést – amelyről amúgy a pszichológia elvileg szól – hazug és kispolgári gyávaságnak tartván arra buzdítja a saját felgyülemlett feszültségeivel mit kezdeni nem tudó fiút, hogy élje meg végre az életét, élje meg azt, aki ő valójában. Ám az ember csak azt tudja megélni, ami benne van. Akiben a patológia, a betegség, az eltorzultság van, az csak azt élheti meg. S ekkor a mégoly szörnyű bántalmazás és lealacsonyítás emléke, a méltatlanul elszenvedett kitaszítottság már nem más, mint az emberfeletti erőket mozgatni képes gyűlöletet éltető energia. Amelyből vak bosszú származik, elégtételt követelő őrjöngés, gyilkos indulat. Ahogy a legcsekélyebb önismeretet is nélkülöző fiatalember és annak középkorú kísértője végigszáguld Nyugat-Franciaországon, az hibátlan bemutatása az egy apróság által kiváltott, önmaga által gerjesztett, egyre irracionálisabb, a gyilkosságig s az öngyilkosságig is elmenő fanatizmusnak. Amit a pszichológus művel az nem egyszerűen a gyógyítói alapállás megtagadása, de maga a fekete mágia: az elfojtások következtében kialakult tudatalatti késztetések dramatizációja, világra szabadítása, pusztító erőként való megidézése.
A vörös haj természetesen nem a maga konkrétságában oka a tragédiába forduló eseményeknek, jóllehet, a fiút emiatt bántalmazták gyerekként, emiatt taszítják ki mint kamaszt, s a pszichiáternek is lehetnek ebből fakadó sérelmei. A hajszín maga itt minden kisebbségi megaláztatás szimbóluma – amely a saját sérelmeit tekinti mindenki másé fölött valónak (ezért köt bele a páros előbb az arabokba, majd a zsidó autókereskedőbe, ezért ábrázolja erőszakként a szexuális együttlétet, s ezért lesz az egyik legfontosabb motívum a szexuális közömbösség).
De nem sokkal különb a környezet sem, amely a bizarr ámokfutásnak tanúja vagy elszenvedője lesz. Egy szétesett, közönyös, puszta érdekek mentén együttműködő társadalom jelenik meg a filmben, olyan, amely vagy bénán és tehetetlenül tűri az agressziót (egy megfélemlített násznép készségesen teljesíti a fegyveres páros visszataszító utasításait), vagy éppen hogy az agresszióban tud összeforrni (a parasztok nem a rendőrséghez fordulnak, hanem maguk indulnak elégtételt venni). És az alakítja az eseményeket, aki erőszakosabb, akinek az őrülete képes leigázni mások őrületét.
A neves filmrendező-papa, a görög származású Costa-Gavras (Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája, Ostromállapot, Music Box) fia nem csak a papa tehetségét örökölte, de fiatal kora dacára is kiforrott filmes eszközkészlet birtokában lévén olyan sodró erővel meséli el két ember ámokfutását, ami után igen nehéz csak úgy felállni, és hazamenni a moziból, hogy egy jót vacsorázzunk. Mondom, veszélyes film.
Megtekintése értelmes emberek számára ajánlható, akik a tomboló terror mögé képesek látni. S csak szeretném hinni, hogy nem lesz ez az amúgy kiváló francia film holmi ötletbörze a jövő ámokfutói számára.
Notre jour viendra – színes, feliratos, francia filmdráma, 2010. Rendezte: Romain Gavras. Szereplők: Vincent Cassel (Patrick), Olivier Barthelemy (Rémy), Justine Lerooy (Natacha), Vanessa Decat (Vanessa), Boris Gamthety (Serge), Rodolphe Blanchet (Joël). 90 perc. Forgalmazó: Mokép-Pannónia.
Hazai bemutató: április 21.
