Ennek ellenére az én részemről sosem volt harag. Egyfelől magamat is okolhattam, mert rossz napot fogtam ki és nem pihentem eleget, másfelől meg szerencsére el is kaptak, mielőtt még eldőltem volna – szóval igazán nem volt bennem semmilyen előítélet most szombaton, amikor négy évvel az ominózus elbóbiskolás után elindultam, hogy újra megnézzem a legendás gótrock-zenekart élőben. Csak igyekeztem jól kialudni magamat.
Mi több, még egy kicsit izgatott is voltam, hiszen az együttes a harmincadik születésnapja alkalmából játszott Budapesten, a nagy érdeklődésre való tekintettel rögtön kétszer is egymás után, és az ünnep ürügyén mindenféle plusz látványosságokat is ígértek a fellépés mellé: tűzzsonglőröket, vetítést és Sisters-diszkót, meg aranyat, tömjént és mirhát. Meg kell hagyni, jól is indult az egész: a hajó előtt valóban ott voltak a lángoló botokkal ügyeskedő mutatványosok, verték a tamtamot is, a rakparton haladó autók kíváncsian lassítottak, a vendégek lángcsóvák közt sétáltak le a koncertterem bejáratához, szóval volt hangulat.
Beljebb aztán már kevésbé jött be a sok ígéret, mert elég messze voltunk tőle, hogy Sisters-múzeummá változzon az A38 gyomra, meg a beígért archív zenekari felvételek helyett is B kategóriás filmek peregtek a kivetítőn, de a baj nem ez volt. Hanem az, hogy a hamarosan elkezdődő koncert mérhetetlenül ócskára sikerült. Mondom megint: előítéletek nélkül indultam el, sőt még bíztam is benne, hogy most majd felülíródnak a rossz emlékeim, de a vége az lett, hogy visszamenőleg rehabilitáltam magamat, és mostantól teljes egészében Andrew Eldritchék számlájára írom azt a bizonyos bealvást is.
Mert hát nézzünk szembe a tényekkel: ha megy egy füstgép, egy dobgép, meg valami szintizés felvételről, közben meg két gitáros ugrál, és egy énekes nem tud betelni vele még 30 év után sem, hogy milyen mély a hangja, azzal tényleg nem tud mit kezdeni az ember: vagy elalszik rajta, vagy rohadtul unja. A múltkor fáradt voltam, hát elaludtam, most nem, úgyhogy unatkoztam. Közben meg próbáltam kitalálni, hogy a szokás szerint neonzöld pólót és napszemüveget viselő Eldritch vajon komolyan gondolja ezt, vagy szándékosan alakítja önmaga paródiáját – sőt a végén még az is átfutott az agyamon, hogy talán önmaga paródiáját parodizálja.
Hogy melyik verzió lehet igaz, arra azonban sajnos nem sikerült rájönnöm. Sőt a jelzőket is hosszasan kellett keresnem, mert ennyire szuggesztív zenét játszó bandát ennyire az ingerküszöb alatt repülni én még nem nagyon láttam. A legközelebb az igazsághoz alighanem akkor járok, ha azt mondom: olyan volt ez az egész, mint a vámpíros filmekben a kötelező szórakozóhelyi jelenet, amelyben a sokkal fontosabb történések stílszerűnek szánt hátterét az adja, hogy valami Zs kategóriás gótrock-csapat nyomja a dalait a feketébe öltözött publikumnak.
Na most, ez már így önmagában is elég elkeserítő, de az igazán nagy gond az, hogy nem a Sisters of Mercy alakult ezeknek a filmekben a hatására, hanem részben pont azért vannak a szóban forgó filmekben ilyen jelenetek, mert volt egyszer egy Sisters of Mercy. Számcímeket amúgy nem véletlenül nem írok, hanem azért, mert annyira nem volt semmi különbség az Amphetamine, a Dominion/Mother Russia, a First and Last and Always meg a Temple of Love közt, hogy akármelyik lehetett volna akármelyik másik is. Vagy bármi más. Egyébként el is hangzottak kiadatlan új számok, de hát ez már így megy lassan két évtizede, amióta nem bír kinyögni egy friss nagylemezt Eldritch, szóval mindegy is.
Mindezzel együtt azt azért be kell vallanom, hogy némi kétség még a legutolsó pillanatban is volt bennem, hátha belőlem hiányzik a humorérzék, és csak én nem fogom fel, hogy mi ebben a poén. De aztán ahogy kigyúltak a fények, hirtelen érdektelenné vált az egész. Túl voltunk rajta, és én már nem is vágytam másra, csak egy ágyra, meg némi alvásra. Hiába, mindenkinek van keresztje. Más kérdés, hogy szerintem ez nem az enyém, hanem a Sisters of Mercyé: nagy, gótrockerekhez illő egyiptomi kereszt, és az van belevésve, hogy „hóóó-pityipűűűű”.
