Megvásárolható:
ROXETTE: Charm School
A Roxette tulajdonképpen a Nickelback és a Matchbox 20 testvéregyüttese, csak tíz évvel előbb kezdett zenélni, és kicsit táncolhatóbb számokat játszik, meg egy nő is énekel benne. A többi tényleg ugyanaz: receptszerű dalok, szépen kimatekozva, szépen meghangszerelve, szépen elénekelve, az érett felnőtt közönségre belőve. Na mármost, az ilyen előadók vákuumban léteznek, mert már az alakulásuk pillanatában sincsenek érintkezésben semmivel, ami a világban, és pláne azon belül a zene világában történik, úgyhogy az is teljesen érdektelen információ, hogy a Roxette most 10 év szünet után adott ki újra nagylemezt, meg az is, hogy a Roxette egyáltalán kiadott egy új lemezt. Az érdekes információ az, hogy ennek az új lemeznek az ürügyén az együttes hamarosan eljön Budapestre eljátszani az It Must Have Been Love-ot meg a Joyride-ot. Ezzel valószínűleg pont a rajongóik vannak a leginkább így.
Ettől függetlenül az új Roxette-lemez szerethető – még annak is, aki nem rajongója a svéd duónak, mert ezek a zenék úgy vannak kitalálva, hogy igazán senki ne legyen a rajongójuk, de egy kicsit mindenki szeresse őket. Én is tudom például azt mondani, hogy a hatos számú Only When I Dreamben Marie Fredriksson nagyon nagyot énekel. Ha viszont értékelni kell a lemezt, csak azt tudom ideírni, hogy unalmas, mert még azon sem lepődtem meg semennyire, hogy a hatos dalban milyet énekel Fredriksson – hiszen kábé pont ott kell nagyon nagyot énekelnie a recept szerint. Más szóval előre sejthető minden az első gitárlicktől az utolsó szintihangig, és még a kortárs elektropopra is úgy sikerül utalni, hogy alig esik le az embernek, ami azért gáz. Persze nem olyan nagy baj ez, és az is nyilvánvaló, hogy Gesslének és Fredrikssonnak a szíve-lelke benne van a Charm Schoolban. Csak azért mégis jobb lenne, ha pont az ilyen együttesek haladnának a korral, és nem adnának ki többet nagylemezt, csak dalokat – és valahol tragikus, hogy valószínűleg pont ők fognak még az utolsók közt is albumokat gyártani.
Meghallgatható és megvásárolható:
GIL SCOTT-HERON & JAMIE XX: We’re New Here
A közszolgálat után nézzünk egy ínyenclemezt, a rap előfutáraként, költőként és soul-előadóként is tisztelt, 61 éves Gil Scott-Heron és a The xx-ből ismert Jamie xx közös munkáját. Fura egy album ez, ugyanis lényegében Gil Scott-Heron tavalyi, I’m New Here című albumának egyfajta remixe, de annál mégis valamivel több, tökéletesen új munkaként viszont szintén nem értékelhető. Igazából még rendes előadója sincs, hiszen Scott-Heron már tavaly elkészítette a maga anyagát, és térdre is kényszerített mindenkit azzal, hogy milyen modern és egyedi, bluesos-elektrós számokat tett az asztalra – Jamie xx meg maga is bevallotta, hogy inkább csak amolyan szárnypróbálgatás a részéről, hogy újragondolta ezt a 2010-es felvételt. Ilyen alapon talán az a legjobb, ha vizsgamunkának nevezzük a We’re New Here-t.
A pláne azonban az benne, hogy hallgatva mégis nyugodtan titulálhatjuk lemeznek, mert annak ellenére, hogy „csak egy kölyök játszogat egy öregember albumával”, érdekes, hallgatható, sőt bizonyos fokig addiktív dolog születik. Az alapanyagul szolgáló lemez nyilván komolyabb munka, de ez is egy hangulatos, változatos darab, ami össze-vissza barangol az eletronikus zenében. Nem bulizene persze, de háttérnek például már ugyanúgy elmegy, mint rendes, nekiülős hallgatások tárgyának, és annyira nem is kell freaknek lenni az élvezetéhez, mert akármennyire is furcsa és kurrens elektronikailag, Scott-Heron hangja és bluesos dallamai miatt Little Axe, vagy akár az ex-Depeche Mode-os Alan Wilder nevéhez fűződő Recoil rajongói is megszerethetik (főleg mivel annyira nem is mindig kurrens elektronikailag). És amúgy is, van abban valami bájos, hogy egy nagykamasz kütyükön játszik, egy idős bácsi meg beszél és dünnyög, nem?
Meghallgatható:
FOO FIGHTERS: Rope
A Foo Fighters lemezein nem ledöbbenni szokott az ember, hanem egyszerűen szereti őket, mert ugyan sosem eget rengetőek, de mindig kellően frissek és ötletesek (mondhatni, sajátos antitézisei a fentebb emlegetett Nickelback és Matchbox 20 albumainak). Az április 12-én érkező Wasting Lightról az érdekesen ordítozós White Limo című klipdal már ismert, most pedig itt az első single, a Rope is, ami kicsit dallamosabb verzékkel viszi tovább az előző szám enyhén Queens of the Stone Age-es borultságát, majd persze egy poprefrénbe torkollik. Ez alapján még az sem kizárt, hogy ez lesz az eddigi legmegdöbbentőbb FF-lemez, de attól még persze mindenki imádni fogja.
A dal itt hallgatható meg.
Letölthető:
BAT FOR LASHES: Strangelove
Elsőre elég rosszul hangzik, hogy az indie pop, sőt a folktronica (!!!) műfajába sorolt Natasha Khan, azaz Bat for Lashes feldolgozza az egyszerűen csak a tökéletes popdalok kategóriájába tartozó Strangelove-ot a Depeche Mode-tól, de a dolog megtörtént, és a végeredmény nem is rossz. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy Khan maga is tisztában van vele, hogy egy tökéletes popdalról beszélünk, és nem nagyon akarta megbirizgálni.
A dal innen tölthető le.
Meghallgatható:
TV on the Radio: Will Do
Nicsak, még egy új TV on the Radio-szám is beesett a végére. A brooklyni art rock zenekar tud nagy, önálló slágereket írni, ha akar (Wolf Like Me, ugyebár), de ez az új dal nem az – viszont ettől az még egyáltalán nem kizárt, hogy majd értelmet nyer, ha elfoglalja a helyét a Nine Types of Light című, áprilisban érkező lemezen. És persze már így, önmagában is meg kell azért hallgatni, már csak hivatalból is.
A dal itt hallgatható meg.
