Meghallgatható és megvásárolható:
IRON & WINE: Kiss Each Other Clean
Az új Iron & Wine-lemez tulajdonképpen már az előzőbe bele volt kódolva. Noha a zenekar agya/szíve/lelke/akármije, Sam Beam ennyire színes és popos, fogós dalokat még sosem írt, mint most, nem ezzel az albummal rugaszkodik el úgy istenigazából a korábbiaktól, hanem az előző The Shepherd’s Doggal tette ezt, amikor az akusztikus indie folkról jóval gazdagabban hangszerelt és slágerpotenciálban gazdagabb zenére váltott. Onnan már csak egy lépés volt ez a mostani, kifejezetten rádióbarátnak ígért album, mégpedig egy logikus lépés – mondhatnánk tehát azt is, hogy a Kiss Each Other Clean olyan a Shepherd’s Doghoz képest, mint a Kinder tojásban a játék, vagy még inkább a kókuszgolyó közepén a magozott meggy. Azon persze lehet vitatkozni, hogy melyik a fontosabb, és ki melyiket szereti, de a helyzet az, hogy a kettő együtt az igazi.
Karakterükben persze ettől még különböznek, mert ez itt egy jóval erősebb aroma, de gejlnek azért nem lehet nevezni. Nagyon bátor lépés Beamtől, hogy ezúttal már kicsit sem próbál bujkálni, hanem egyszerűen slágereket akar írni, mondhatni, valamiféle abszolútumra törekszik, és nagyrészt sikerrel is jár: szép dallamokat énekel, kellemes fúvósbetétekkel színesíti a dalokat, sok funkyt és jazzt is visz a témák közé, egyszóval tényleg mindent a rádióbarátság szolgálatába állít – de közben mégsem önti ki a fürdővízzel együtt a gyereket. Nem kétséges persze, hogy nagyot kockáztatott ezzel az albummal, de mivel egész végig úgy tud megdöbbentően könnyed lenni, hogy mégsem súlytalan, amit csinál, végül is jól jön ki a balhéból, úgyhogy mielőtt patikamérlegre tenné az ember a CD-t az első hallgatás után, hogy nyom-e egyáltalán valamit, biztosan lepörgeti még két-háromszor, hogy egyáltalán a fülének higgyen.
Megrendítőnek persze nem lehet nevezni a végeredményt, de a cél nem is ez volt, és nem is kell, hogy mindig ez legyen – a Kiss Each Other Clean egy másfajta mutatvány, és a maga nemében nagyon értékes. Kicsit egyébként mintha követné Sam Beam karrierje az életét: ahogyan a dél-karolinai születésű zenész fiatalkorában Kaliforniába költözött, úgy lett a zenéje is purista folkból színes, napfényes pop, úgyhogy én már most nagyon kíváncsi vagyok rá, eljut-e egyszer a dalaival is Texasba, ahol jelenleg él. Ha van esze, igen, vagy legalábbis indul valamerre, mert az elmondottakkal együtt azért az is biztos, hogy innen legközelebb nem árt majd megint továbblépni.
A lemez a teamcoco.com pofás pávacsőrös lemezjátszójával hallgatható meg.
Megvásárolható:
GANG OF FOUR: Content
A posztpunk-sztorinak ugyanúgy voltak nagy nyertesei és vesztesei, mint minden más műfaj történetének. Előbbire többek közt jó példa mondjuk a Cure, utóbbira meg akár a punk felől a funk és a dub irányába nyitó Gang of Four is – ők ugyanis azoknak a táborát szaporítják, akiket minden zenész hallgat, sőt lop is, de a rajongóik nincsenek sokan. Fő plagizátoruknak egyezményesen a Red Hot Chili Peppers lett kikiáltva – Andy Gills, a Gang of Four gitárosa és az RHCP első lemezének producere épp a minap nyilatkozta kicsit keserűen, hogy a világsztár zenekar belőlük lopta össze magát, és Flea maga mondta neki pár éve, hogy nem érti, Gillsék miért nem perelték be őket.
Hogy a Gang of Four sokat küzdött ezzel a nehéz teherrel a kisebb-nagyobb megszakításokkal 35 éve tartó története során, azt azonban nemcsak ez a nyilatkozat jelzi – volt a dolognak nyoma a banda zenéjén is, mindenféle sikertelen kísérletek formájában. Mostanra azonban, mint oly sokan mások (mindenki), ők is eljutottak oda, hogy a „vissza a gyökerekhez” jelszó a nyerő, mert annak idején is azért szerették őket az emberek, aminek indultak, és ma is azért szereti őket mindenki. A Content így pontosan olyan is lett, mint egy öreges Gang of Four-lemez, ami egyfelől minimum jó zenét jelent, másfelől meg semmi eget rengetőt: erős basszusok, trükkös gitározás és affektáló énekmondás hallható 38 percen keresztül, viszonylag ötletesen és aránylag energikusan, közben pedig világossá válik az is, hogy mit nyúlt innen a Chili, és az is, hogy miért nem lett akkora banda a GoF-ból, mint belőlük. Persze az nem is baj, hogy nem lett akkora. És nem baj az sem, hogy ez a lemez megjelent. Csak épp a két állítás közt van némi hangsúlykülönbség.
Meghallgatható és letölthető:
PANDA BEAR: Tomboy (előzetes)
Az Animal Collective-ből ismert Noah Lennox, művésznevén Panda Bear elég régóta ígérgeti már hatalmas sikernek bizonyult 2007-es albuma, a Person Pitch folytatását, amely a Tomboy címre hallgat. A héten hivatalossá vált a megjelenési dátum (április 19.), és a jóformán dalonként felépült anyag tracklistje is, a Stereogum pedig volt szíves, és a kislemezen eddig kijött számokat egybegyűjtötte, így a lemez egyik fele végighallgatható, néhány dala pedig le is tölthető a weboldalról. Előzetesnek nem rossz.
A dalok itt érhetők el.
