Ez mondjuk úgy 95 százalékban a Hivesnak és a Madnessnek volt köszönhető, de ennyire ne szaladjunk előre, ugyanis az alapokat a Gwar fektette le legutóbbi magyarországi koncertje óta semmit nem változott showműsorával. Akkor mintegy 14 és fél ember nézte őket a Kultiplexben, és amikor elkezdett fröcskölni a művér, mindenki a lefóliázott keverőpult mögé bújt, ezúttal viszont rendes délutáni nézőszámot sikerült hozni, és elég sokakat lehetett folyadékkal telefröcskölve látni a koncert után. A távolmaradók kedvéért: egy Gwar-koncert arról szól, hogy a szörnyeknek öltözött zenekar nagyon rossz zenét játszik nagyon rosszul, és ennek leplezésére minden második számra bejön egy rendőrnek/sátánnak/terroristának/stb. öltözött statiszta, akinek levágják valamelyik végtagját, a csonkból pedig spriccelni kezd a málna- vagy kiviszörp (merthogy a piros mellett valamiért van zöld folyadék is). Persze minden csoda három számig tart, de elég sok a bárpult a nagyszínpad körül, úgyhogy soha rosszabb indítást egy fesztiválnak.
A Toy Dolls szintén ugyanazzal a show-val érkezett, amivel sok évvel ezelőtt az A38 hajón mutatták be azóta is legutolsó lemezüket, de náluk az évek során a díszletek szép fokozatosan elfogytak a zenekar körül. Nem hiányzott viszont így sem semmi, mert a 31 éves zenekarnak nincs szüksége körítésre: ők már csak a frontember, Olga letörölhetetlen vigyora miatt is viccesek, amikor pedig a főnök és Tom Goober basszer nekiáll egyszerre billegtetni a gitárját, már végképp nem lehet nem vigyorogni, ugyanis ők maguk annyira élvezik ezt, hogy nézőként is muszáj hozzá asszisztálni. Nem mellesleg pedig a zene sem rossz, mert ilyen lelkesedéssel eleve nem lehet elrontani azt a három akkordot, de Olgáék még az egésznek a tetejébe jó zenészek is. Rengeteg zenekart elhasznált már ez a nagyszínpad, de a Toy Dolls akárhányszor visszajöhet, mindig lesz helyük, létjogosultságuk, meg mindenük, amire szükség van.
Hogy a kronológiát tartsuk, ezután a nagyszínpadnál a Ska-P rúgta a port, a világzenei helyszínen meg a Csík zenekar húzta, közben pedig az is kiderült, hogy a főtt kukorica ára száz forintot tud emelkedni 10 méteren belül, és a minősége fordítottan arányos azzal, hogy mennyibe kerül. Kicsit kellemesebb tapasztalat, hogy a kajakínálat rohamosan bővül: sikerült például slambucot is találni (bár a kóstolás még várat magára, nem fog elmaradni, az biztos). Gasztrovonalon egyébként a nagyvárosi trendek uralkodnak a Szigeten is: minden áruda nevében ott van a Point szó, vagy az „& Go” kifejezés (Csülök Point, Marhapörkölt & Go, stb.), de ez persze nem dohogás akar lenni, csak egy kis kuncogás. Muhaha. Kevésbé vicces az árus sor kínálata: nem mintha a Szigeten a shoppingolás lenne a főszempont, de ennél azért érdekesebb portékákat lehetett látni a korábbi években.
A Party Aréna paraméterei viszont állandóak, így DJ Shadow fellépésére is azon a kapunak nevezett szellőzőnyíláson igyekeztek beengedni az embereket, ami a korábbi években már jó párszor adott okot elégedetlenkedésre. Ez pedig a mai napon rendkívül jól jött ki, ennek köszönhetően ugyanis teljes egészében láthatta a reményeit feladó látogató a Hivest a nagyszínpadnál, annál jobb program pedig biztos nem volt sehol. Az még csak egy dolog, hogy a svéd rock and roll-különítmény még az idén – igen, ez bók akar lenni – gyanúsan jól megszólaló nagyszínpad fellépői közül is kilógott a penge hangzásával, és az is hagyján, hogy több koncertre való hibátlan dallal rendelkeznek Howlin’ Pelle Almqvisték – de az már tényleg páratlan, hogy mekkora hangulatot csináltak. Míg Nicholaus Arson gitáros kéjgyilkosokat szégyenbe hozó tekintettel nyalogatta a hangolókulcsokat a hangszerén, a frontember élére állította és szónoki hordóvá avatta a kontroll-ládáját, majd amikor már biztosan állt rajta, elregélte, hogy ők abból az országból jönnek, ahol jegesmedvék mászkálnak az utcán, ő maga pedig pingvinekkel él együtt, de nagyon élvezi – sőt azt is elárulta, hogy nem embereket, hanem emberfeletti szupermeneket látunk a színpadon. Ha pedig még ez sem lett volna elég, elmondta, hogy mi volt az ősrobbanás előtt (természetesen az, hogy Tick Tick Tick…), és a közönséggel legyeztette a mellkasát, amikor már túlzottan melege volt – aztán pedig felmászott a kordonokra és négykézláb csaholt a színpadon, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A retró rock and roll korszaka minden bizonnyal lassan véget ér, de a Hives elpusztíthatatlan, ez már biztos – mégpedig egyszerűen annak következtében, hogy nem hajlandó elpusztulni. Napijegyet már ezért a koncertért is megérte váltani, de a bérlet árának jelentős része is visszatérült ebben a másfél órában.
És még csak ezután következett a Madness. A szörnyek és szuperlények után érkező fura urak igazán nem csináltak semmi különlegeset, csak a One Step Beyondtól az Our House-ig végignyomták az összes slágerüket egy villogó Madness-felirat előtt, és szépen ringatóztak rájuk a drága öltönyeikben – de hát úgy csinálták ezt, hogy ha így őszült volna meg minden egykor volt magyar sztár, akkor sosem tudjuk meg, mi is az a táncdalfesztivál-sátor. (Nem feltétlenül ide tartozik, de az csak nekem tűnt fel, hogy a két frontember, Suggs és Chas Smash egyaránt nagyon hasonlít a mi drMáriásunkra?) A műsorban egyébként meglepetés sem nagyon tudott lenni azután, hogy három éve már megmutatta a zenekar itt nálunk, hogy mennyire lehetetlenül zseniálisan tudott megöregedni, de amíg olyan dalok jelentik a papírformát, mint a House of Fun, a Baggy Trousers vagy az It Must Be Love, addig nem is nagyon tud hiányozni a kiszámíthatatlanság egy koncertből. Amúgy pedig annyi újdonság mégiscsak volt a múltkori fellépésükhöz képest, hogy tavaly kiadták a megmagyarázhatatlanul jól sikerült The Liberty of Norton Folgate-et, és az arról elővett Forever Young vagy pláne a That Close egyáltalán nem csak ballasztnak került a műsorba, úgyhogy keresve sem lehetett volna hibát találni a produkcióban.
Mindezek után egy dolgot nem szabadott volna, jelesül maradni, de hát a Bad Religion neve túl csábító volt. Nos, velük nem is volt probléma, sőt ami azt illeti, épp az volt a baj, hogy túl jók voltak. Tegnap éppen arról beszélgettünk, hogy vajon mi értelme volt hangárrá növelni az A38-Wan2 sátrat, amikor egy fellépő sincs, amelyik meg tudná tölteni, ehhez képest rögtön az első nap egy punkrockzenekarnak sikerült megtömni a helyet. Zárt helyen, ötven méterről nézve pedig lehet akármilyen jó frontember is a mellékállásban egyetemen tanító Greg Graffin, és lehetnek akármilyen jó számai is a csapatnak a Suffertől a 21st Century Digital Boyig, semmi élvezetes nem lesz a dologban, mert halk és túl távol van. Maradt tehát az, hogy még jobban eltávolodott az ember, aztán hazament a fenébe, de ez egy ilyen nap után annyira nem volt azért tragikus.
