Tíz napot töltöttem Iránban egy magyar turistacsoport tagjaként januárban, miközben az országot 1979 óta irányító iszlamista államvezetés az egyik legsúlyosabb válságát élte át.

Amikor november elején felvetődött a kiutazás ötlete, visszafogott tudásom volt Iránról, a történelméről, a politikai helyzetről. Az iskolából pár halvány emlék a perzsa-görög háborúkról, valamivel több információ a közelmúlt eseményeiből: az ajatollahról, a Forradalmi Gárdáról, az Őrök Tanácsáról és a sajátos politikai váltógazdaságról, az egymást követő keményvonalas és kevésbé keményvonalas vezetőkről, illetve a pár évvel ezelőtti zavargásokról.

Abban bíztam, hogy mivel tavaly júniusban az amerikaiak és izraeliek bombázták az országot, katonai és atomlétesítményeket célozva, nem valószínű, hogy újabb külföldi támadások miatt veszélyessé válhat az utazás. A külügyminisztérium persze az utazásra nem ajánlott kategóriába sorolja Iránt, ez azonban nem tartott vissza attól, hogy csatlakozzam az utóbbi években Iránba rendszeresen kirándulásokat szervező Sajó Tamás művészettörténészhez és csapatához, hogy megnézzük az ország déli régióinak történeti és természeti látnivalóit. Húsz honfitársammal vállalkoztunk a kalandra, és az iráni szabályok szerint egy helyi túravezetőnek is csatlakoznia kellett hozzánk.