Amikor az ukrajnai háborúról beszélünk, a nemzetközi közösség gyakran elfelejti, hogy már a teljes körű katonai invázió előtt is milliók éltek orosz megszállás alatt. El tudná mondani, hogyan kezdődött ez a konfliktus?
Köszönöm, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy a háború 2014-ben kezdődött. Sajnos ez nem csak a világ figyelmét kerülte el, de még Ukrajnában sem mindenkiben tudatosul. Én akkoriban egy kisvárosban éltem, néhány kilométerre az ukrán–orosz határtól, a Rosztovi terület közelében, a donyecki régióban, az Azovi-tenger partján fekvő Novoazovszkban. A nyár végén kezdték a városunkat orosz oldalról lőni, de már előtte megindult az úgynevezett „puha beszivárgás”: egyre több orosz érkezett. Világosan látszott rajtuk, hogy nem civilek — a beszédük, az akcentusuk, a tartásuk mind elárulta, hogy katonák, még ha civil ruhát viseltek is, akiknek a ruháján semmilyen jelzés nem volt. Sok volt köztük az alacsonyabb társadalmi rétegekből érkező, akiket egyszerűen átszállítottak a határon. Később értettük meg, hogy ez tudatosan szervezett akció volt: zavargásokat akartak kelteni.
2014 nyarának végén, ősz elején jött az első valódi támadás. Októberében és novemberében már ott, a városunk környékén láttam az orosz tankokat: teljesen új gépeket, modern haditechnikát, orosz katonákat, akiknek csak egyszerű, terepszínű egyenruhájuk volt — de minden mozdulatuk elárulta, hogy kik ők. A városunkat először akkor lőtték a határon túlról — az orosz oldalról. Azok közül az ukrán határőrök közül többen meghaltak, akik a novoazovszki vámnál szolgáltak.
Milyen volt az élet a megszállás alatt?
Akkoriban még működött az ukrán televízió, de már erősen terjedt az orosz narratíva. Azt mondták, hogy a Donbasz lakói maguk lázadtak fel az ukrán hatalom ellen, és hogy az ukrán hadseregtől szerezték a tankokat. Ez persze teljes hazugság volt. Az ukrán hadseregnek akkoriban nem is voltak ilyen új tankjai vagy fejlett technikája. Őszintén szólva, abban az időben még alig lehetett igazi hadseregnek nevezni őket. Mi, akik a megszállt területen maradtunk, pontosan tudtuk, kik jöttek — csak azt nem tudtuk, hogyan viselkedjünk, mit tehetünk egyáltalán.
Aztán elkezdődött a civilek üldözése. Bárkit, aki ellenállt, egyszerűen megöltek. Köztük olyan embereket, akiket személyesen ismertem. Megölték például a helyi tanács egyik képviselőjét, csak azért, mert nem engedte, hogy levegyék az ukrán zászlót az adminisztráció épületéről.
Megölték a novoazovszki adóhivatal vezetőjét, mert nem volt hajlandó átadni az adózók adatbázisát. Támadás érte a barátaim családját is — ők nyíltan vállalták, hogy ukránpártiak. Egy teljesen átlagos család volt. Amikor Mariupolból Novoazovszkba jöttek, már orosz ellenőrzőpontokon kellett áthaladniuk. Csak annyit mondtak, hogy várják Ukrajna visszatérését, mert újra ukrán területen akarnak élni.Volt egy tízéves kislányuk. Ő hívott fel minket sírva, hogy „apuékat megölik, félek”, és pánikrohamot kapott. Amikor a barátaimmal odasiettünk, hallottuk, hogyan fenyegetik a családot: hogy megerőszakolják, megverik őket, „végeznek velük”. Részletesen elmondták a gyereknek, mit fognak tenni velük. Akkor még fel sem fogtuk, hogy ezek a fenyegetések valósak, hogy ez már tényleg a konfliktushoz kapcsolódó szexuális erőszak kezdete volt. Ez 2014-ben történt.
Én 2014-től 2019-ig éltem orosz megszállás alatt. Ez nagyon hosszú időszak az ember életében, és rengeteg minden történt nap mint nap. Természetesen lehetetlen mindent felidézni. De az biztos, hogy a legnehezebb az információ hiánya volt — az emberek egyszerűen nem tudták, mi történik valójában. És ez azóta sem sokat változott. Még most is tartom a kapcsolatot néhány emberrel, akik ott maradtak, és tudom, hogy ma sem kapnak elegendő információt. Sok internetes forrást blokkolnak, korlátozzák a hozzáférést a hírekhez, a világ eseményeihez vagy ahhoz, mi történik Ukrajnában. Még mi, akik már eljöttünk, is nagyon keveset tudunk arról, mi folyik ott most. Ha nem lenne lehetőségem beszélni azokkal, akik még ott élnek, szinte elképzelésem sem lenne, milyen körülmények között élnek most az emberek.
A fogságban tartottakról pedig sokszor még kevesebbet tudunk — sokan most is incommunicado vannak orosz fogságban. Tudjuk, hogy Ön is 50 napot töltött az „Izoljacija” elkülönítő börtönben, majd egy másik előzetes fogdában is. El tudná mondani, milyen volt az élet orosz fogságban, milyenek voltak a körülmények?
2019. október 6-án tartóztattak le. Az első 50 napot az Izoljacijában töltöttem — ez Donyeck megye leghírhedtebb és legborzalmasabb kínzóhelye. Már maga a neve, „izoláció”, mindent elmond arról, mi történt ott. Őszintén szólva, még most is nehéz szavakat találnom arra, amit ott átéltem.
Az Izoljacija épülete eredetileg egy modern művészeti központ volt — 2014 előtt kiállításokat, workshopokat, filmvetítéseket rendeztek ott. A háború kezdetén azonban az oroszok elfoglalták és börtönné alakították. A komplexumot szögesdrót vette körül, a raktárakat cellákká, a pincéket pedig kínzókamrákká alakították.
Az első négy napot soha nem fogom elfelejteni. Amikor először vittek oda, azt hittem, csak kihallgatásra visznek. De aztán levetkőztettek, megkötöztek, zsákot húztak a fejemre és megmotoztak. Ezt ők „fogadásnak” nevezték — így „üdvözölték” az új foglyokat. Közben hallottam mások sikolyait, és akkor értettem meg először, mit jelent a „hideg vér” kifejezés. Éreztem, hogy a vérem kihűl, mintha már nem is élnék. Később megtudtam, hogy mindenkivel ezt csinálják. Ez a rendszer része volt: már az első perctől megtörni az embert, elvenni a méltóságát, a hangját, a reményét.
Eleinte el sem hittem, hogy ezt túl lehet élni. Furcsa ezt kimondani, de négy nap után valahogy még ehhez is hozzászokik az ember. Szigorú és kegyetlen szabályok voltak: reggel hat és este tíz között állni kellett, nem volt szabad leülni vagy lefeküdni, amit a cellában lévő kamera figyelt. Éjjel pedig a felső ágyon csak háton tudtam feküdni, miközben egy erős lámpa világított a szemembe. Olyan fényes volt, hogy még csukott szemmel is égette a szemhéjamat. Amint valaki kopogott vagy kinyitotta az etetőnyílást, azonnal zsákot kellett húznom a fejemre. Nem láthattuk az őröket. Ételt alig kaptunk — előfordult, hogy napokig csak fél szelet kenyeret és egy kis vizet adtak. A vécé egy vödör volt a cella sarkában, amit naponta kétszer ürítettek, de az orrfacsaró bűz állandóan ott volt velünk.
A második emeleten egy kaszárnyát alakítottak ki a frontról visszatérő katonáknak. Napokig ott ittak, és a „szórakozásuk” az volt, hogy foglyokat vittek fel hozzájuk, akiket megvertek, megkínoztak vagy megerőszakoltak. Egyszer engem is felvittek kihallgatásra a második emeletre, amikor a katonák nem voltak ott, csak az őrök, de erről nem szeretnék beszélni. Bizonyos dolgokat még most is nagyon nehéz felidéznem.
Alattunk egy pince volt, ahová bármilyen vétségért ledobhattak, és ahol egyáltalán nem volt semmi. Szűk volt, nem voltak ablakok, nem voltak ágyak. Csak egy nagyon vékony matrac volt a földön, és egy kettévágott vizes palackot adtak: az egyik felében egy kis víz volt, a másikat pedig WC-ként kellett használni. Már néhány perc ott tartózkodás után úgy érzed, hogy ezek a kőfalak egyszerűen összenyomnak és nem tudsz levegőt venni. Itt gyakorlatilag azonnal elkezdődtek a pánikrohamok.
Hogyan került át az előzetes letartóztatásban lévők fogdájába?
