Itt, Kárpátalján a telefonom folyamatosan váltogatja, hogy ukrán szolgáltatótól biztosít jelet vagy magyartól. Olyan közel toporgok a határhoz, hogy a tornyok is megkavarodnak, a szolgáltatók egyszerre több lehetőséget is kínálnak: küldik az üdvözlő üzeneteiket néha az egyik, néha a másik országból. Pedig hivatalosan Ukrajna területén vagyok.
Manapság összezavarodni pont olyan egyszerű az információk között, mint a telefonjainknak a határ mentén. Azzal a céllal érkeztem, hogy az errefelé élők hétköznapi tapasztalatait begyűjtsem és megosszam. A háború mindenhol próbára teszi az embereket, akár a fronttól távolabb is, a Kárpátalján élők történetei pedig fontos lenyomatai egy jelen időben zajló szörnyűségnek.
Gyöngyi
Van igazság abban, amit 6–7 éve hallottam: mi azért vagyunk itt, hogy akik hazajönnek, azoknak legyen hova hazajönni. És az ember nem mondja azt, hogy soha. Nem tudjuk, azt mondani, hogy soha. De, akik már itt maradtak, azok szerintem legfeljebb akkor mennének el, ha életveszélyben éreznék magukat
– mondja Gyöngyi, aki a kiemelt képünkön is látható. Ő a férjével és a fiával együtt úgy döntöttek, hogy maradnak.
Februárban, amikor kitört a háború, mi küldtük a férjemet. A férjem azt mondta, nélkülünk nem megy. Anyósom akkor még élt, de májusban elesett, eltört a combcsontja, idős korából fakadóan műteni már nem tudták. Itthon ápoltuk közösen, amit, ha valamelyikünknek teljesen egyedül kellett volna csinálnia munka mellett, nem működött volna. Így is nehéz volt, de együtt könnyebb. Az, hogy ott voltam mellette, az, hogy el tudtunk köszönni egymástól, az, hogy fogta a kezem.
Gyöngyi a falu aktív tagja, az általa kialakított helyi kismúzeumon keresztül vezet az út a könyvtárig. Itt szokott tánc-, ének- és zeneórákat tartani a gyerekeknek, miközben beszélgetünk sorra érkeznek cipőpróbára a kisiskolások. A háttérben apró madárka hangja szól, ő is becsatlakozik a társalgásba.
Sándor
A kanárit Gyöngyi az édesapjától, Sándortól kapta, aki 9 éves kora óta hobbiból madarakkal foglalkozik – már amennyire lehet egy majd 65 éves tevékenységet hobbinak nevezni.
Miért maradunk? Hát kötődünk a szülőföldünkhöz. Én szerintem sok van így, hogy nem változtat. Ha ez az isteni rend ért minket, akkor itt boldogulunk. Én sem mennék ki. Szép Magyarország, meg szeretek odamenni. Én hazaérkeztem, ide a faluba. Városról kiköltöztem, nekem ez így elég. Nagyon meg vagyok elégedve az élettel. Hálát adok az Úrnak, hogy így adta, és nem rosszabbul.
