Képzeljünk el egy osztálytermet harminc diákkal, szemben egy pedagógus. A gyerekek számítógépek előtt ülnek, az összes tananyagot mesterséges intelligenciával rendelkező tanársegédek közvetítik feléjük. A tanár szinte meg sem szólal, egyetlen feladata a diákok személyiségének a fejlesztése, az oktatás személyre szabott. Kína több ezer iskolájában jelenleg ezzel kísérleteznek.
Ennyire képes egy pedagógus? Ez az irány, ami felé szeretnénk menni? Ez hatékony lehet, de mi lesz a hatása?
– kérdezte Tilesch György a Humans in Charge nemzetközi szimpózium egyik panelbeszélgetésén, amely a mesterséges intelligenciáról és a következő generációról szólt.
Néhány afrikai országból nézve, ahol vécé sincs az iskolákban, az MI-szakértő által vázolt kép utópisztikus, de Magyarországról tekintve sem tűnik reális veszélynek egy ennyire életidegen oktatás – na meg nálunk legalább csak vécépapír nincs, és a tanév elején egyébként is betiltották a telefonhasználatot az oktatási intézményekben. A panelbeszélgetés résztvevői azt fejtegették, miként lehet a fiatal generációt felkészíteni a mesterséges intelligencia rohamos fejlődésére, egyúttal megóvni őket a káros hatásaitól. A szakértők közül Cécile Aptel, a UNICEF Kutatási és Előrejelzési Globális Irodájának igazgatóhelyettese külön is válaszolt a 24.hu kérdéseire.
Ha szétbombázták az iskolát, nem számít, volt-e benne számítógép
Egy akváriumban úszkáló hal, egy kutya, egy ló és egy majom azt a feladatot kapják, hogy másszanak fel a fára. Az elhasznált mém a legegyszerűbben mutat rá az oktatási rendszereink egyik alapvető problémájára – az esélyegyenlőtlenségre. A mesterséges intelligencia, valamint az automatizált értékelések és vizsgák – amennyiben azokat a tanárok támogatására, nem pedig a helyettesítésükre használják – sokat ígérnek abban, hogy az oktatás minél személyre szabottabb legyen. A tanároknak így több idejük marad arra, hogy minden egyes gyermek mellett ott legyenek, és a gyorsabban haladókat ne tartsák vissza mások, míg a lassabban haladók több támogatást és figyelmet kapjanak. Ezt gazdagabbá lehet tenni virtuális élményekkel is: mennyivel élvezetesebb a Római Birodalomról tanulni, ha a diákok „személyesen” tehetnek fel kérdéseket egy mesterséges intelligencia által generált Julius Caesarnak – hozza példának Cécile Aptel.
„Ezek közül néhány már elérhető azok számára, akik olyan nyelvi és kulturális környezetben élnek, ahol a család vagy az intézmény megengedheti magának, hogy fizessen az ilyen szolgáltatásokért. Egy ideális világban, ahol elég iskola, tanár és erőforrás áll rendelkezésre, az ilyen rendszerek sok előnnyel járhatnak, de egy olyan helyen, ahol még az áramhoz sincs hozzáférés, nehéz elképzelni, miként lehetne kihasználni ezeket a lehetőségeket.”
Cécile Aptel az ENSZ emberi jogi főbiztosainak korábbi vezető tanácsadójaként és a Nemzetközi Vöröskeresztnél, valamint a UNICEF-nél folytatott munkája okán számos ország oktatására rálátott – például Kongóéra, Libanonéra vagy Ruandáéra. Mikor arról kérdezzük, az MI mennyiben járulhat hozzá a társadalmi szakadékok további mélyüléséhez, azt feleli, ez egy reális kockázat, hiszen már most is elképesztő különbségek vannak, nemcsak országok, hanem fővárosok és a vidéki területek között is. Bár Magyarországot nem ismeri eléggé, el tudja képzelni, mennyire különbözőek egy budapesti és egy vidéki iskola diákjainak a lehetőségei, hiszen a legtöbb országban hasonló kép rajzolódik ki.
„Ráadásul a fegyveres konfliktusok sújtotta területeken, mint például Ukrajna vagy Jemen, ha a gyerekek egyáltalán tudnak iskolába járni, sokkal stresszesebbek lehetnek, és szükségük lenne pszichológiai segítségre. A minőségi oktatáshoz való hozzáférés másik kihívása gyakran még fegyveres konfliktus nélkül is az, hogy sok országban nincs elég tanár, így az osztályok túl nagyok. Hogyan tanít egy pedagógus egyszerre 40, 50 vagy 60 gyereket? Vannak még más, nagyon nehéz helyzetek.
Csak egy példa, amit túl sok helyen látunk: az iskolákban nincs víz és vécé. Ez higiéniai szempontból is problémás, de azok a lányok, akik már menstruálnak, úgy érzik, nem tudnak emiatt iskolába menni. A lánytanulók óriási lemaradással küzdenek, hiszen minden hónapban hiányoznak egy hetet, megbuknak a vizsgákon, és nem fejezhetik be az évet, ami a fiúk és lányok között óriási egyenlőtlenséget teremt az oktatáshoz való hozzáférésnél.
A szakértő szerint jó példaként Finnország állhat előttünk, ahol már használják az oktatásban a mesterséges intelligenciát, és a kisebb létszámú csoportoknak hála a gyerekeknek több alkalmuk van interakcióba lépniük egymással és a tanáraikkal. Aptel fontosnak tartja, hogy a mesterséges intelligencia ugyan kiegészítheti a tanárok munkáját, de nem helyettesítheti azt. Az iskola a tudásszerzés mellett arról is szól, hogy a gyerekek elsajátítsanak szociális készségeket: értékeket tanuljanak, együttműködést, mások tiszteletét, azt, hogy ne bántsanak másokat, de emellett játszhassanak a barátaikkal és az osztálytársaikkal.
Egy fegyverrel pusztíthatunk és védekezhetünk is
A UNICEF több olyan programot is kutatott az elmúlt években, amelyek paradox módon a mesterséges intelligenciát használják arra, hogy megvédje a gyerekeket a mesterséges intelligencia veszélyeitől. Ilyen a Finnországban működő SomeBuddy, ami közösségi média- és gyermekjogi szakértők, pszichológusok, valamint jogászok segítségével jött létre, hogy az internetes zaklatás áldozatait támogassa, és segítsen azonosítani a bűncselekményeket; vagy a helsinki egyetemi kórház pszichiátriai osztályán kidolgozott Milli chatbot, amely mentális zavarokkal küzdő kamaszoknak nyújt segítséget. Cécile Aptel úgy véli, maximalizálnunk kell ezeknek a programoknak a pozitív hatását, de azon is el kell gondolkodnunk, milyen társadalomban szeretnénk élni, és valóban gépekre akarjuk-e bízni a gyerekeink gondozását.
„Mondok egy radikális példát: Kínában kifejlesztették az elhunyt rokonok mesterséges intelligenciával generált avatárjait a gyászolók számára. Ez persze jelenthet segítséget, de nem lenne nagyon szomorú, ha az emberek azért használnák az avatárokat, mert nincs kihez fordulniuk, kivel beszélniük, aki támogatná őket a gyászban, hogy elfogadják egy szerettük elvesztését? Gondoljunk egy árva gyerekre, aki elveszítette a szüleit. Ezt akarjuk vagy inkább egy közösséget a gyermek köré, ami támogatja őt?”
A gyerekek a fikció és a valóság közt sem értik a különbséget, amikor hallanak egy mesét, könnyen összemossák a való világgal, ráadásul egy chatbot még egy felnőttet is összezavarhat.
