Október 26-án választást tartanak Grúziában (hivatalos nevén Georgiában). A kaukázusi ország fővárosában, Tbilisziben tavaly óta tüntetések zajlanak, az Egyesült Államok pedig szankciókkal sújtotta a kormány vezetőit. Mindezek legfőbb oka a 2023-ban elfogadott „külföldiügynök-törvény”.
A törvényt a kormánypártból kivált Népuralom Pártja nyújtotta be, de a Grúz Álom nevű kormányzó formáció is támogatta. Az előbbi azért szakadt ki a Grúz Álomból, mert még radikálisabb nézeteket vall, elsősorban a nyugatellenesség, az állítólagos amerikai befolyás elutasítása és az LMBT-jogok tekintetében. Ám továbbra is támogatja a kormánypártot kisebbik koalíciós partnerként.
A törvény benyújtóinak érvelése szerint az az amerikai FARA-törvényen alapul. Ez azonban sántít, az USA-ban ugyanis elsősorban a lobbistaként működő személyeknek kell regisztrálniuk, az ottani törvény nem a civil szervezeteket vagy a médiát támadja.
Az amerikai példa lobogtatása ugyancsak a magyarhoz hasonló célt szolgál: az ellenzék ugyanis Vlagyimir Putyinhoz próbálja kötni az amúgy is Moszkva-barátnak tekintett kormányt, „orosz törvénynek” keresztelve a jogszabályt. Őket mindez nemcsak a jogsértés miatt aggasztja, de azért is, mert ami történik, az távolabb viheti az országot az Európai Uniótól. Brüsszel 2022-ben ugyanis Ukrajnával és Moldovával megkezdte a tagfelvételi tárgyalásokat, Georgiával azonban nem. Ennek oka az volt, hogy az EU szerint az országban romlott a jogállamiság helyzete. Josep Borrell külügyi főképviselő „nagyon rossz fejleménynek” nevezte az ügynöktörvényt, amely „negatív hatással lehet a civil társadalomra és a sajtóra.” Az amerikai külügyminisztérium pedig a hasonló funkciójú magyar és az orosz törvényhez hasonlította azt.
A jogszabály elfogadása már 2023 márciusában, az első szavazás napján kemény reakciókat váltott ki. A törvényhozás épületében ellenzéki és kormánypárti képviselők estek egymásnak, a parlament előtt pedig tüntetők rendőrökkel csaptak össze. A tiltakozók Molotov-koktélokat is dobáltak, illetve megpróbáltak bejutni az épületbe.
Nem kellene húzogatni a medve bajszát!
Az ország már a Szovjetunió felbomlása után nagyhatalmak ütközőzónájában találta magát, mivel Irán, Oroszország és Törökország határán fekszik, fontos kereskedelmi csomópont, a közép-ázsiai országok rajta keresztül tudják áruikat, elsősorban energiahordozókat, nyugatra juttatni Oroszország érintése nélkül. Eddig ráadásul a térség leginkább nyugatbarát állama volt Georgia. Még akkor is, ha Moszkva ezt nem nézte jó szemmel, és támogatta a hidegháború végén Grúziából kiszakadó Abháziát és Dél-Oszétiát.
George W. Bush amerikai elnök 2008-ban világossá tette, hogy Washington támogatni fogja Grúzia NATO-tagságát. Ráadásul az ország az EU-hoz is ekkor került közel. Moszkva ugyanakkor úgy érezte, hogy a geopolitikai törésvonalon fekvő ütközőállamot nem engedheti a nyugathoz csatlakozni. Putyin ezért mindezt fenyegetésnek nyilvánította. A szavakat aztán tettek követték:
A hivatalos indok az ott nemzetközi egyezmények alapján tartózkodó orosz békefenntartó kontingens megerősítése volt, ám külső megfigyelők mindezt háborús készülődésként értékelték. Augusztus elején a lázadók intenzív ágyúzásba kezdtek grúz célpontok ellen. A grúz hadsereg visszalőtt, ami miatt állandóvá váltak a tűzharcok. A szeparatisták többször a grúz kézen lévő területek megtámadásával fenyegettek, holott Tibiliszi hajlott a tárgyalásra, sőt egy idő után egyoldalú fegyvernyugvást jelentett be. Amikor a lázadó erők ennek ellenére sem hagytak fel az ágyúzással, a grúz kormány keményebb lépésre szánta el magát. Augusztus 8-án, a pekingi olimpia nyitóünnepsége alatt teljeskörű inváziót indított a két tartomány ellen. Egy későbbi európai uniós jelentés nem támasztotta alá, hogy ekkora arányú grúz válaszcsapás jogos lett volna.
Oroszország – békefenntartói szerepét kreatívan értelmezve – ezután támadást indított Grúzia területe ellen. Az orosz álláspont szerint grúz katonák – valószínűleg tévedésből – orosz békefenntartókra lőttek rá. A grúzok szerint azonban éppen az orosz békefenntartók támadták meg a benyomuló csapataikat. Ráadásul több forrás, köztük orosz médiumok is, arról adtak hírt, hogy orosz reguláris csapatok már a grúz támadás előtt bevonultak egyes, a szeparatisták által ellenőrzött területekre, és a Kreml a konfliktus kezdete előtt is utalt arra, hogy megvédik a két, el nem ismert entitást. Az orosz csapatok augusztus közepére elfoglalták az ország jelentős részét. Ekkor azonban a két fél fegyverszünetet kötött, az oroszok pedig kivonultak Georgiából. Megtartották viszont az abháziai és dél-oszétiai területeket, elismerve a szeparatistákat független államként.
A háború megrengette a bizalmat a 2004-ben hatalomra jutott Miheil Szaakasvili kormányában. Szaakasvili az úgynevezett „színes forradalom” nyomán került hatalomra, amikor tömegtüntetések hatására lemondott az addigi korrupt vezetés. Bár Szaakasvili irányvonala erősen euroatlantista és oroszellenes volt, vezetési stílusát egy idő után jellemezni kezdte a korrupció és az autoriter hozzáállás. 2009-től kezdődően így, elődeihez hasonlóan, neki is szembe kellett néznie az egyre növekvő elégedetlenséggel és az egymást követő demonstrációkkal. Végül 2013-ban, a Bidzina Ivanishvili oligarcha által alapított Grúz Álom nevű párt győzte le a választáson.
A párt eredetileg balközép, EU-párti formációként indult. Később azonban szinte homlokegyenest ellentétes irányt vett. Belpolitikailag egyre inkább konzervatív és illiberális lett, igaz, gazdasági szempontból részben megőrizte baloldaliságát. A párt rendszeresen kikel az „LMBTQ-propaganda” ellen, és hangsúlyozza a hagyományos értékek fontosságát. Külpolitikai téren is eltávolodott az euroatlantizmustól.
A grúz megosztottság másik gyökere, a belpolitika mellett, a 2008-as orosz invázió. A kormánypárt ugyanis az oroszpártiságát – saját definíciója szerint: pragmatikus külpolitikáját – erre vezeti vissza.
Mindig is voltak Grúziában politikai különbségek, néha eléggé kemények. De ezektől függetlenül egy dolog biztos volt: minden grúz kormány nyugatbarát volt
– mondta Giorgi Margvelashvili, az ország korábbi elnöke a The Wall Street Journalnak nyilatkozva. „Most először kerül sor arra, hogy egy kormány az ország geopolitikai irányultságán is változtat. Ez nagy ideológiai győzelem Oroszország számára”.
Az ellenzék továbbra is az euroatlanti integráció feltétlen híve, és támogatja Ukrajnát is. Úgy véli, hogy a kormány lekötelezett a Kreml felé, sőt az ügynöktörvényt is orosz kreatúrának tartja. Ezzel szemben a kormánypártiak magukat nem tekintik oroszbarátnak, sőt elvileg támogatják az ország EU-csatlakozását. Úgy érvelnek azonban, hogy Moszkva „biztonsági igényeit” nem hagyhatják figyelmen kívül, a kényszer szülte realitás miatt. Amíg az ellenzéket az ukrajnai háború Oroszország ellen tüzeli, addig az őket éppen arra figyelmezteti, hogy nem jó „húzogatni a medve bajszát”.
Az ellenzékiekkel szemben viszont nem ilyen visszafogottak: őket nyugati, amerikai ügynököknek tartják.
A kormány szerint természetesen az ellenzékiek is az ő ügynökeik. Ez azért jön kapóra a hatalom számára, mert így a politikai ellenfeleket a hazaáruló, idegen, ellenséges címkékkel illetheti, akikkel szemben nem kell tisztán játszani.
A Grúz Álom nyugatellenes átalakulása több tényezőre is visszavezethető. Egyrészt el lehet fogadni a kormány narratíváját is, miszerint egyszerűen a békés egymás mellett élésre törekszenek Oroszországgal. Másrészt az ellenzékkel való viszony egyre inkább elmérgesedett, ami radikalizálta a kormánypártot és az ellenzéket is. Szaakasvili elődje egyenesen polgárháborúval került hatalomra, de Szaakasvili felemelkedése és bukása is tüntetésekhez köthető. A jelenleg regnáló kormány tehát joggal tart az utca hangjától.
Amikor a Grúz Álom 2020-ban ismét választást nyert, az ellenzék csalást kiáltott, és utcára vonult. A kormány arra kényszerült, hogy EU-s közvetítéssel megállapodást írjon alá a tüntetőkkel. Ezt azonban a hatalom nem tartotta be, ami töréshez vezetett Brüsszellel. Később, 2022-ben az Oroszország elleni szankciókhoz sem csatlakozott a grúz kormány, azzal érvelve, hogy az nekik jobban fájna, mint az orosz gazdaságnak.
A törés akkor látszott meg igazán, amikor 2022-ben Georgia EU-tagságért folyamodott. Az egyre euroszkeptikusabb kormánypárt ekkor már nem támogatta egyértelműen a lépést, de engednie kellett a közvélemény nyomásának. Az EU azonban nem adott tagjelölti státuszt Grúziának, a sajtószabadság és a politikai szabadságjogok romló tendenciáira, illetve az oroszbarát kormányzati álláspontra mutatva. A következő évben az ország mégis tagjelölt lett, de Brüsszel továbbra is számos hiányoságra hívta fel a figyelmet, és – Ukrajnával ellentétben – Tbiliszivel nem kezdte meg a további tárgyalásokat. Mindezek ördögi kört hoztak létre:
Már, ami a városi fiatalokat illeti. Mert a kormány euroszkeptikus, minimum pragmatikusan oroszbarát és konzervatív politikája sok, főleg idősebb grúznál megértő fülekre talál.
„Oroszország nélkül itt semmi se lenne!”
„A tüntetők Tbilisziben azért kiabálnak, mert nem tudják, milyen a háború” – mondta el egy idősebb nő a The Wall Street Journalnak. A családokat is megosztó politikai ellentétet jelzi, hogy a lánya ezzel szemben arról beszélt, megérti a tüntetőket, még akkor is, ha ő nem csatlakozott hozzájuk. – Harcolnunk kell, vagy rabszolgák leszünk! – mondta a 25 éves grafikus.
A lapnak
A valóban (vagy nyíltan) oroszbarát erők száma és támogatottsága csekély, ám a Grúz Álom „realista” külpolitikájának van közönsége, főleg a 2008-as háborúra élénken emlékező, idősebb generáció körében. A szemükben az atlantista külpolitikát támogató ellenzék felelőtlen, és háborúba taszítaná Grúziát.
Az ellenzéknek azért sincs könnyű dolga, mert erősen fragmentálódott, a közösen induló formációk számára pedig 5 százalékos a parlamenti küszöb. Eközben a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint a kormánypártok bőven 50 százalék felett teljesíthetnek.
„Úgy gondoljuk, hogy a nyugatbarát ellenzéki erők egysége az, amit a népakarat kíván. Csak így tudjuk bevenni az akadályokat” – mondta Tina Bokuchava, a legnagyobb ellenzéki párt, az Egyesült Nemzeti Mozgalom elnöke, aki szerint a választás népszavazás lesz arról, hogy Grúzia Európa vagy Oroszország része legyen.
A helyzet azonban ezen a ponton is hasonló a magyarhoz. Az Egyesült Nemzeti Mozgalom ugyanis a megosztó volt kormányfő, Szaakasvili pártja. Neki megvan a stabil bázisa, ám személye még az ellenzékiek körében sem örvend osztatlan népszerűségnek. Második ciklusát ugyanis a nyugatbarát külpolitika mellett egyre inkább korrupt és autoriter politika jellemezte. A jelenlegi kormány és hívei pedig azzal vádolják, hogy a túlzottan nyugatos politikája vezetett a 2008-as orosz invázióhoz.
A kisebb ellenzéki pártok ezért nagyrészt egyedül vágnak neki a megmérettetésnek. A Lelo nevű párt egyik képviselője szerint például sokan Szakasvili ellenében azért választják a kormánypártot, mert ők legalább „békét teremtettek”.
„Most tartunk ott, ahol Oroszország volt 2012-ben. Ha a Grúz Álom betartatja az «orosz törvényt», akkor alapvetően el fognak tűnni az országból a nemzetközi szervezetek, a donorszervezetek, és el fog sorvadni a civil társadalom, aztán a független média, és végül az ellenzéki pártok is, ahogyan az Oroszországban történt” – mondta Zurab Japaridze, az ellenzéki Girchi párt alapítója, akit a közelmúltban az utcán támadtak meg, feltehetőleg a kormány emberei vagy hívei. Az ilyen támadások egyre gyakoribbak, de a kormány tagadja, hogy köze lenne ezekhez.
Ahogyan a hatalom azt sem ismeri el, hogy le akarna számolni a civil szervezetekkel. Abban a kérdésben viszont már meglepően nyílt lapokkal játszik, hogy az ellenzéki pártokkal szemben fellépne.
Bidzina Ivanishvili, a Grúz Álom alapítója nemrégiben felszólalt egy kormánypárti tüntetésen. A titokzatos milliárdos ritkán lép a nyilvánosság elé, beszéde azonban a párt világos irányváltását jelzi. Ivanishvili ugyanis az állítólagos „globális háborús pártot” vádolta azzal, hogy meg akarja buktatni a kormányt, mégpedig azért, mert Grúzia nem akar „ágyútöltelék” lenni az ukrajnai háborúban.
A párton belül azonban a realista érvelés is megjelenik. „Nyíltan és őszintén megmondom, hogy nagyon félünk Oroszországtól. Képzeljünk el egy olyan szituációt, hogy az oroszok beindítanak egy páncélozott járművet, még az sem kell, hogy tank legyen, és kiállnak vele egy országútra. Mit tehet ilyenkor egy állam? Ha rájuk lövünk, az háborút jelent Oroszországgal. Ha viszont nem teszünk semmit, nem vagyunk többé állam” – mondta Nikoloz Samkharadze, a parlament külügyi bizottságának elnöke.
Egy másik kormánypárti politikus is arról beszélt a The Wall Street Journalnak: mindenben támogatják Ukrajnát, de a szankciókhoz nem csatlakoznak, mert nem tudnak ártani az orosz gazdaságnak, csak saját maguknak.
Mindezek mellett
Az elszegényedett ipari területeken, amelyeknek sokat ártott a nagyipar leépítése, sokan vágynak vissza a rendszerváltás előtti időszak stabilitásába.
„Nem látják jól a dolgokat. Oroszország nélkül itt semmi se lenne” – mondta a The New York Timesnak az egyik volt iparváros idősebb lakója arra a kérdésre, hogy mi a véleménye a kormányellenes tüntetőkről. „Jól éltünk a kommunizmus alatt. Csak mostanában mentek tönkre a dolgok” – vélekedett Chiatura egyik lakója. Chiatura valaha bányászváros volt, rengeteg bolttal, munkalehetőséggel és éjjel-nappali vonatközlekedéssel a fővárosba. Ma már csak árnyéka önmagának. A hasonló helyeken – ahogyan a Times fogalmaz – a „távoli európai álom nem több, mint délibáb”.
A jelenleg kormányzó párt tehát októberben három pillére is támaszkodhat. Az egyik a grúz társadalom alapvetően konzervatív, vallásos karaktere, ami miatt az „LMBTQ-ellenes” kampány visszhangra találhat. A másik a szovjetnosztalgia és a nyugattal szembeni elégedetlenség, főleg a fejletlenebb régiókban. A harmadik pedig a „békepárti” narratíva és a pragmatikusan oroszbarát külpolitika támogatottsága. Bár az EU-csatlakozás híveinek aránya még mindig 60 százalék körül mozog, ez nem jelent nagy előnyt az ellenzéknek, hiszen elvben a kormány is Európa-párti.
A kormánypártok nagy eséllyel győzelmet aratnak. Azt pedig nem is titkolják, hogy ezt az ellenzékkel való leszámolásra használják majd fel. Mindez Grúziát még messzebb lökheti majd Európától, ami viszont még inkább megerősítheti a kormány hatalmát és a Brüsszellel szembeni áldozatszerepét. Grúzia tehát nehezen tud majd kitörni az ördögi körből.
