Szajga, tatárantilop, Saiga tatarica. Aki nem Közép- vagy Belső-Ázsiában él, aligha ismeri ezt a különleges fajt, az ábrázatát meglátva pedig nehezen fogja vissza meglepettségét. Ismerősi körömben is érdekes megfejtések érkeztek az első képek láttán: úgy néz ki, mint amit a mesterséges intelligencia generált, mint egy gyerekrajzok alapján elkészített plüss állat, vagy éppen mintha a Star Wars-univerzum Tatooine bolygójának Cantina kocsmájából szabadult volna. Ezzel a felütéssel még izgalmasabbá vált a lehetőség, hogy Nyugat-Mongóliába utazzak egy mongol-magyar kutatócsoport szajgákat célzó expedícióját végigkísérni fotóriporterként.
A képre kattintva galéria nyílik.
A kutatás alanya az eurázsiai sztyeppén, sőt egykor még a Krím-félszigeten is honos antilopfaj, Mongólia egyik nemzeti jelképe. Az állat a belső-ázsiai országban rendkívül veszélyeztetetté vált, az sem zárható ki, hogy az egykor sűrűn levadászott antilop mongol populációi teljesen eltűnhetnek.
A terepmunka célja, hogy a Góbi-Altáj régióban élő két populáció egyedeiből genetikai vizsgálatra alkalmas szövetmintát szerezzünk. E célra közös kutatási együttműködés alakult ki a Mongol és a Magyar Tudományos Akadémia között, az együttműködő intézmények a Debreceni Egyetem TTK Növénytani Tanszék Evolúciós Genomikai Kutatócsoportja és a Mongol Tudományos Akadémia Biológiai Intézete. A közös program keretében a magyar kutatók segítenek mongol társaiknak modern genomikai módszerekkel megérteni Mongólia veszélyeztetett fajainak genetikai tulajdonságait, ami a hatékony védelmüket segíti elő.
Az expedíció magyar tagja Dr. Sramkó Gábor biológus, a Debreceni Egyetem egyetemi adjunktusa, az Evolúciós Genomikai Kutatócsoport vezetője, a HUN-REN–DE Természetvédelmi Biológiai Kutatócsoport kutatója. Evolúciós genomikai vizsgálatokkal, azaz a teljes örökítőanyagon alapuló genetikai kutatással igyekszik megérteni különböző állatok és növények származását, rokoni kapcsolatait, genetikai szerkezetét, valamint az eurázsiai sztyeppe evolúciós történetét.
Útitársammal Ferihegyen találkozom. Erősen kilógunk a klasszikus turistamiliőből, mindkettőnk technikai felszerelésben, túraruházatban vág neki az első körben Isztambulig tartó repülőútnak. A kutató a tranzitunk során osztja meg velem tapasztalatait, amelyek az előző mongóliai kutatóexpedíciói során érték. Felkészít a várható sokkra, a mongol emberek viselkedésére, az illemszabályokra és kisebb valláselméleti diskurzusba is elegyedünk.
Isztambulból aztán kilencórás repülőúttal érjük el Ulánbátort. Másnap reggel a jetlaggel és fáradtsággal küzdő utazókat fogad a reptéren Ulziisaikhan Tumendemberel, vagyis Ulzii, a Mongol Tudományos Akadémia Biológiai Intézetének kutatója.
Az intézetben körvonalazódnak a terepmunka részletei: hatan leszünk, a két kutató, két helybéli szajgaszakértő, a sofőrünk és én. A kutatók felpakolják a terepmunkához szükséges felszerelést, amelynek része a gázpalack, hideg élelem, hálózsák, alkoholos fiolák, sebészeti olló, hűtőtáska és egy óriási lepkeháló. Az utóbbit a mongolok büszkén mutogatják, mivel kézzel készítették az expedícióra. A túlméretezett lepkehálóba az emberi fej is többször belefér, ezzel tervezik elfogni a mintavétel szempontjából legkönnyebben befogható egyedeket, az újszülött antilopokat. Próbálom palástolni szkepszisemet, miként kap el valaki az üres pusztában egy rohanó antilopot egy lepkehálóval, de bízom a mongol találékonyságban.
A Gobi-Altáj régió, az antilop populációk élőhelye két napi autóútra van a fővárostól nyugatra. Ezt a távolságot nem igazán lehet magyar léptékkel felfogni, de Mongólia akkora, hogy Európa térképére helyezve Londontól Kijevig érne, és Magyarország csaknem tizenhétszer férne bele. Nagyjából egy Budapest–Párizs távolságot teszünk meg anélkül, hogy átlépnénk az országhatárt, az útról letérnénk vagy számottevő impulzus érne, még a táj sem igen változik. A kétnapos út alatt csak három várost keresztezünk, mivel a mongol vidék rendkívül gyéren lakott (a népsűrűség 2 fő négyzetkilométerenként).
Pihenőink során hozzá kell szoktatni a szervezetemet a tradicionális mongol ételekhez, megismerkedem a jurtákból álló mongol autópálya-pihenő fogalmával, megtapasztalom barátkeselyűk (a legendák griffmadarai) vészjósló körözését a fejünk felett, és a mongol táj végtelenségét (amit korábbi galériánkban is bemutattunk) is van időm magamba szippantani: a Góbi-Altáj messzesége olyan érzést kelt, mintha egy másik bolygóra utaznánk.
Ulzii és 26 esztendős sofőrünk, Ganbaatar Bairkhu, Gamba a mongol jurta, azaz a geer asztalánál kezdik el feltérképezni, hogy melyik régióban keressük a szajgát, és a kérdésre, hogy ugye el is fogjuk az állatot, a biztos válasz helyett egy „reméljük”-öt kapok.
